Ó, te jó ég! Ez talán a tökéletes kifejezés a tegnapi napra. Emlékszel, mondtam, hogy szerdán, lesz az ítélet napja. Nos, nem haltam bele. Yippi! Talán egy kicsit mégis. Töredelmesen bevallom kicsit eltörött a mécses, miközben a szakemberek részletezték a diagnózist. Még most is kicsit van egy olyan érzésem, hogy biztos nem igaz. Biztos, csak én erőltettem és azért mondták ki. Közben pedig a lelkem mélyén tudom, hogy ez nem igaz, de valahogy beleragadtam a tagadásba. Mert az nem lehet, hogy minden, ami történt 35 év alatt, ide gyökerezik vissza. Jaj, kaptam még kettő plusz egy akcióban más is. Mert nem úgy van ám, hogy csak azt mondják, amit hallani szeretnél, nem még jól beléd is gázolnak és darabjaira törik azt az apró kis illúziót, amit magadnak kreáltál, hogy megvédd azokat, akik okozták ezt a helyzetet. Legalább most már tudjuk, hogy nem csak én vagyok túl érzékeny, meg nagyítom fel a dolgokat és találok ki olyasmiket, amik meg sem történtek. Néha belegondolok, hogy hány millió ember jár még az én cipőmben, és mégsem kap sosem lehetőséget az újra kezdésre. Egy valamit meg kell érteni. Az időben nem lehet visszamenni. Vannak dolgok, amikre senkinek sincs befolyása, de a múlt árnyait mégis lehet halványítani. Ott van az a pici lány. Aki bennem él. Aki olyan régóta vár. Segítségre. Aki annyival többet érdemelt volna. Aki nem vágyott másra, csak megértésre, elfogadásra, és szeretetre. Igazi, nem feltételekhez kötött érzésekre. Az a kicsilány, szerette volna, ha megélheti gyerekként az érzéseit, ha megtanulhatja őket kezelni, és validálják, tiszteletben tartják a másságát, nem pedig erőszakosan elnyomó módon nyomják le a torkán azt az akaratot, ami sosem volt az övé. Vajon, joga van ehhez bárkinek? Joga van egy felnőttnek, elvárni a tiszteletet egy gyerektől, mikor semmilyen alapot nem adott erre? Joga van megsemmisíteni egy gyermeket pszicho terrorral és fizikai eszközökkel, csak azért, hogy hatalmi pozícióját szilárdan tarthassa? Miért lesz sok esetben a bántalmazottból ugyanolyan bántalmazó?
Nos, kereshetünk indokokat, kifogásokat. Dughatjuk a fejünket a homokba, de a tényt nem változtathatjuk meg. Ha választhattam volna, sosem választom ezt az életet. Éveken át cipeltem magammal ezt a rengeteg haragot és dühöt, nem tudok továbblépni és elengedni. Könnyebb lenne nem emlékezni semmire, de eme kiváltság nem nekem adatott meg. Sokszor nevetek azon, hogy alig emlékszem tegnap mit ettem, vagy kivel beszéltem, de arra pontosan emlékszem milyen volt félni, állandó készültségben lenni. Túl korán gondolkodni visszafordíthatatlan szabadulási ötleteken. Szavak és tettek, melyek lenyomatként égtek bele egy kisgyermek lelkébe. Egy fiatal felnőtt, aki akkor realizálta, hogy gyerekként sose mondták neki, hogy szeretik, amikor egy ismerős beszélgetésben meghallja ezt. Egy gyerek, akinek sosem lehetett elég rossz ahhoz, hogy űberelni tudja a mártírt. Egy gyerek, aki gyűlölte ha hozzáérnek, gúnyként fogta fel a dícséretet és bármibe kezdett, csak az lebegett a szeme előtt, hogy sosem lesz elég jó, mert ő sosem volt elég jó az elvárt szinthez. Egy gyerek, akinek mindig a gyengeségeit nagyították, és sosem a jó tulajdonságait. Egy gyerek, akit kudarcra programoztak, hogy végül önmaga kudarcává váljon!
Ahogy mondtam, ami történt, azon nem változtathatunk, de most, hogy a lepel lehullt, mindent megteszek, azért, hogy a pici lány ismét az legyen, akinek született.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése