What Was I made for

 Hetek óta terveztem. Mindennap neki akartam állni. Ugyanakkor, minden egyes alkalommal úgy éreztem tilosban járok, ha elkezdtem ide pötyögni a szavakat. Mi van, ha egyszer észreveszi, ha rátalál a titkos rejtekhelyemre. Tudom, hogy már az is furcsa, hogy nem tud erről, de itt ‘Tilos az á!’ helyzet érvényes. Dorkánia nem egy múzeum, ahová nyitvatartási időben jegyet lehet váltani, és mindenki kénye kedve szerint járkálhat ide. Nem. Ide meghívóval lehet érkezni. Kicsit olyan, mintha a szerencsés kiválasztott megtalálná a szekrényben az átjárót Narniába. 

Azt kérdezed, hányan látták mindazt, ami odaát van? Őszintén mondom, nem sokan. Ha belegondolok, talán ketten voltak, és egyikük még a fiatal, kamasz Dorkániát látta, ahol még a szörnyű, sok méter magas kovácsoltvas kapu nem létezett. Apropó, elmeséljem, most hogyan is néz ki? Ott most zord, fagyos tél uralkodik. A kastély sötét, és komor. Hóviharok dúlnak éjjelente, a nappalok megszűntek. Nincs más, csak az egyik emeleti szobában pislákoló gyertyafény. Ódon kinézetű, korom fekete, kovácsoltvas kapunk magasra nyúlik, minden egyes rács egy-egy pusztítóan hegyes dárda végre emlékeztető hegyben csúcsosodik. Balga lélek, aki hirtelen felindulásból úgy dönt, átmászik rajta. A kapura, mintha évek alatt fagytak volta a méteres, hóval fedett jégcsapok. Nem nyújt szép látványt, de legalább elrettenti a gyanútlan bámészkodókat. Egyszer egy könyvben olvastam, minden ember felhúzhat az elméje köré egyfajta védőpajzsot. Mindenki más és más módon képzeli el, a lényege, hogy hatékonyan működjön. Habár Dorkánia magát a lelket védelmezi, de az első védőbástyát az elmében kell ledönteni. Furcsa ès talán hihetetlen felvetés, igaz? Nos, ha ezt a fonalat tovább akarom vinni, tegyük fel, hogy nem csak a fekete meg a fehér létezik. Mi lenne, ha azt mondanám, nem mindenki az aminek látszik. Vannak többek, mások, akiket te furcsának találsz, pedig csak kicsit többet éreznek a világból, mint a többség. 

Mi lenne, ha azt mondanám, emberek életébe bele tudok mászni. Magam elé hívni. Elültetni bennük a gondolat apró pici morzsáját. Eleinte nem volt szándékos, mindig betudtam a véletlennek, aztán egyvalaki megakadt a rostán és elkezdtem tudatosan magam elé hívni. Működött. Fizikailag nem kellett keresnem, ő időről időre felbukkant. Talán most felteszed magadnak a kérdést, mi okom volt erre. Nos, néhány ember élete során találkozik olyan rokonlelkekkel, akikkel önmaga legbelsőbb titkait, a valóságtól időnként kissé elrugaszkodó gondolatait is megoszthatja. Őszintén mondom, valósággal felszabadító érzés tud lenni, amikor a belső hang a fejedben testet ölt és egy hús-vér emberrel vitathatók meg a nem mindennapos témák sorozata, ami foglalkoztat. Kicsit olyan lesz mintha, valami fantasztikus parti drogra bukkannál. Egyre több és több kell belőle. Aztán egyszer csak közlik, hogy ennyi volt. És ismét csak a kis belső hangod lesz az igazi társaságod. 

Hiába vesznek körül, csacsogásnak lehet csak nevezni a napi kommunikációt, amit lefojtatsz a partnereiddel. Közben a lelked sóvárogva vágyakozik a valós társaság iránt. Furcsa dolog, hogy idővel már nem írod ki a gondolataidat. Nem hagyod az elméd szárnyalni, mert még a végén kiderül, hogy nem vagy komplett. Ha olyan emberek vesznek körül, akik nem látnak át azon a bizonyos fátylon, mert kapaszkodnak egy gyakorlatias, kézzel fogható világba, akkor bizony komoly elvárásoknak kell megfelelned. Tudod, hogy ez amolyan lehetetlen küldetés, és idővel, vergődni kezdesz, mint egy halálosan megmart préda állat. Mindezt azért, mert elviselhetetlen számodra, hogy ismét vissza zuhanj abba a dermesztő magányba, amit egyszer kár megtapasztaltál. Inkább elkezded feladni és eltemetni a valódi éned, még ha tudod, hogy ez egy szép lassú, kínokkal teli véghez is fog vezetni. 

Egyetlen kis fény foszlány, ami megmarad az a könyvek. A varázslat ami egy-egy történet sorai között szövődik, és ha csak néhány pillanatra is, de ismét táplálja a lelked eltemetett, szunnyadó vad és szilaj, kalandokra vágyó, néha kissé szertelen és bolondos részét.

He had the keys for Me

 Túl sokan piszkáltok már. Hahó! Hova tűntél? Minden rendben? Mi a helyzet? Miért szívódtál fel? 

Ilyen és ehhez hasonló kérdések kezdek el az üzeneteim között egyre-másra megjelenni az utóbbi pár napban. Ennek van lényegében jogalapja. Ugyanis hetek óta nem volt live, ez pedig nem jellemző rám. Alig van videó, insta poszt, a Facebookom pedig lényegében egy kihaló félben lévő memorial helyszín. 

Bevallom, röstellem az eltűnésem. Az utóbbi években szinte minden küzdelmemet, érzésemet, gondolatomat megosztottam a nagyérdeművel, legyen az jó vagy rossz dolog. Mérföldkő, vagy épp szakadék mélyére zuhanás. Végig követhette, aki akarta, hogyan dolgoztam fel csalódásokat, traumákat, hogyan birkózom meg a hétköznapi nehézségekkel. Most pedig elzártam a csapot. 

Ennek egy bizonyos oka van. Ő pedig nem mást, mint Pál. Igen, így fogjuk hívni, nem kell fennakadni a névválasztásomon. Pál nem amolyan eddigi módon érkezett az életembe, inkább amolyan, noszogatás eredményeképpen rá esett a választásom azon a csodálatos másodlagos Tinder alkalmazáson. Hogy mi fogott meg az alapvetően komor ábrázatú fekete-fehér képen? Jó kérdés, talán a szemei. Mindig a szemeket figyelem meg elsőként. Tükröz-e valamit a lelkéből? Van-e mögötte tartalom? Elképzeltem hozzá egy színt, de ugye a valóságot csak hetekkel később tudtam meg, amikor is több heti kellemes beszélgetést követően, nem volt értelme tovább halogatni a személyes megismerkedést. Természetesen semmi sem a forgatókönyv szerint ment, de ez a spontaneitás pont szükséges volt ahhoz, hogy ne görcsöljek rá a helyzetre. Lehetősége volt pont úgy megismerni, amilyen a hétköznapokban vagyok. Enyhén szakadt hippi fizimiskával, kócos hajjal, mert ugye kutyát sétáltatni nem kis kosztümben szokás. 

Az első randit, követte egy második, már teljes hétvége, majd egy harmadik...És most itt ülök ezeket a sorokat pötyögve, és azon gondolkodom, vajon tényleg igaz-e? Tényleg létezik ilyen ember? És még szabad? Nekem? Folyton várom, mikor jön a csattanó, a nagy DE, vagy a kandi kamera, de egyszerűen nem történik semmi. Örülnöm kéne, talán a lelkem egy pici sarka már éli ezeket a pillanatokat, de az a kis komor hang a fejemben még mindig harc készültségben van. 

Nem tudom mit hoz nekünk a jövő, de szeretném, hogy legalább örökké tartson, de minimum ezen élet végéig. Borzasztó hálás vagyok, és csókoltatom az új kollégát odafent, aki végre vette az adást tőlem és lépéseket tett az ügyemben.

"Csak egy kávé... egy sötét és keserű ital. De mennyi minden tud lenni egy kávé. Nem csak egy sötét és keserű ital. Nem csak egy illat, egy íz... vagy mégis... egy illat, egy íz. De nem a kávéé. A Kedvesé. Akivel kávézol. Akinek kellemes az illata. Lényének illata. Ami lelkéből árad. Ami élénkít. Jobban, mint a kávé. Nem is élénkít, életet ad. Értelmet a létednek."/Csitáry-Hock Tamás/

How should I know

 Tűzvésszel álmodni ijesztő, de a nagy álmos könyvek szerint bizonyos szempontból jót jelent. Lezárást. A múlt felégetését, egy új időszak kezdetét. Ha belegondolunk a valóságban is valami hasonló történik. Elvarródnak mindenféle szálak az elmúlt tíz évből. Az utolsó simítások, miközben merőben új kihívásokkal kell szembenéznem. Új feladatok elé, amit saját magamnak állítottam. A tervezési szakaszban még nem tűntek annyira bonyolultnak, de most, valahogy tűnék időnként, mintha teljesen lebénulnék. Pedig csak neki kellene feküdni és túlesni rajta. Újra építeni valamit, amit egyszer már tönkre tettek, borzasztó nehéz és folyton ott van az emberben az a kis hang, hogy vajon tényleg jól döntött-e, hogy újra belevág és neki fut? 

Bárhogy gondolom, bárhogy futtatom végig, mire vágytam gyerekként, valahogy mindig ugyanott kötök ki. Ezt szeretném, ezzel akarok foglalkozni az elkövetkezendő évtizedekben is. A jelek is támogatóan hatnak. Egyik pillanatról a másikra jönnek a megerősítések, a baráti felajánlások, amiért borzasztó mód hálás vagyok. Sosem gondoltam, hogy egyszer majd nekem fognak szó nélkül majdhogynem ismeretlen emberek segíteni.

És akkor ott van még ez a dolog is. Haaahh, hogy nekem mindig rá kell vennem magam erre. Igen, megint beadtam a derekam és vissza vonszoltam a csinos kis popómat az online társkereső rejtelmes bugyraiba. Keményen kettő egész estét kellett fent töltenem. És máris puff lett egy jelentkező. Mi lesz belőle? Jó kérdés...A séma szinte megegyező? Yap.. DE.. és ez nagyon fontos tényező. Emberünk, hívjuk Pálnak. Pállal lehet beszélgetni, vicceskedni, komoly témákat felhozni. Pál egyszerű ember, de rendkívül értelmes, választékos szókinccsel, jó rálátással bír a világra. Nem skatulyázza be nőt a megszokott nemi szerepekbe. Udvarias, nem tolakodó, finoman bókoló de talán kissé ügyetlen és esetlen, mégis benne van az a rejtett férfi kisugárzás, amit minden magamfajta elveszett kis hercegnő értékel. 

Adunk neki egy esélyt. Talán végre megtörjük a nyári átkot és nem egyedül fogjuk az egészet tölteni. Habár nem árt belehúzni, hiszen már majdnem eltelt a nyár fele és még mindig egyedül forgolódunk éjszakánként, még ha a minap éjszaka már meglátogattak minket és legalább a képzelet mezején kellemes összebújós éjszakát tölthettek el hőseink.

Consequences...

 Sok kellemetlen és fájdalmas dolgot éltem meg, mióta ezt az életet kaptam. Sokszor bántottak, becsaptak, megaláztak, kinevettek, szóbeszédeket terjesztettek a hátam mögött. Én is követtem el sok hibát. Néha aprót, máskor végzeteset. Sok döntésemet bántam már meg, de van amiért a mai napig hálát adok, hogy megtettem. Tudom, mik voltak életem nagy mellé nyúlásai, melyek azért valami módon mégiscsak előrébb vittek a hétköznapokban. 

Valami változik bennem, az életemben. Valami készülődik. Ez a fizikai síkon már égbekiáltó jeleket produkál. Féltem lépni, elmondani, mit szeretnék, mi a jövőképem, a terveim. Az utolsó pillanatban visszakoztam. Végül a testem helyettem hozott döntést. És ezzel egy lavinát indított el. Olyan ember fordult el tőlem, akiben bíztam, hittem benne, hogy érti a helyzetem. Nem kérdezett. Hozott egy döntést, végül, még megforgatta bennem a kést. Megalázott. Nyilvánosan. 

Először éktelen harag tombolt bennem. Aztán ez szép fokozatosan elhalványult és helyét átvette az ilyenkor szokásos kialakuló közöny és üresség érzése. Küzdök..hetek óta. Minden egyes nap. Bezárkózom ebbe a kis világba, elutasítok mindent és mindenkit, aki közeledni próbál. A munkába menekülök, hajtom magam, míg szinte össze nem esem esténként. Addig sem kell a valósággal szembe néznem. Pihenésre vágyom, de ugyanakkor ha teljesül, akkor csak ülök és nézek ki az ablakon, anélkül, hogy bármit is tennék, majd végül visszamenekülök Dorkánia kapui mögé és álomból álomba ringatom magam.

"Nem lehet eléggé alázatosan, elég türelmesen fogadni az élet ajándékait, de nem lehet eléggé vigyázni arra sem, hogy ne adjuk oda szívünket egészen és feltétel nélkül eleveneknek. Aki feltétel nélkül élőkhöz köti érzéseit, szenved és elpusztul. Nem hirdetek közönyt, sem pökhendi fölényt, sem ridegséget. Csak éppen ezt: szeress, de módjával. Ne higgyél azoknak, akik a lángot, a megsemmisülést, a teljes odaadást követelik. Uzsorások ezek, ha karmaik közé kerülsz, kiszívják véred és érzéseid, s aztán elpusztulsz. Örülj a fénynek, szeress, hálás is lehetsz, de valamit tartsál meg magadnak. Nem kell sokat beszélni erről. Mosolyogni kell, örülni az életnek, s pontosan annyit adni, amennyit kapsz." /Márai Sándor/

Work hard, and U don't need to think

 Régen voltam ennyire mélyponton. Pontosan nem is tudom, hogy ez most micsoda. Nem csalt meg senki. Nem árult el senki. Nem hagytak cserben. De még csak dráma sincs az életemben. Őszintén. Ha bele gondolok. Az életem kong az ürességtől. Elszigeteltem magam. Mindenkitől. És talán az élet furcsa fontira, hogy lényegében ez lengi körbe az egész életem. Így vagy úgy de végül, mindig visszatért a tátongó üresség érzése. Az utóbbi időben szinte tökélyre fejlesztettem a látszat keltését. Légy vidám! És az embereknek nem leszel a terhére! Az emberek hosszútávon borzasztó idegesítőnek tartják a szomorú társaikat. Nem tudnak velük mit kezdeni. A társadalom pedig elvárja, hogy működj. Egy-két napig lehetsz rossz kedvű, de ha folyamatosan csinálod, akkor már terheled a rendszert. Aztán amikor egyszer csak az ilyen emberek elmennek, mindenki csak pislog, hogy de hát semmi jele nem volt.

Jele éppenséggel volt, csak mi nem veszünk róla tudomást. Tudat alatt azzal nyugtatja magát mindenki, hogy ááá, úgysem meri megtenni. Pár napja láttam egy 104 éves bácsiról egy riportot, aki hamarosan Svájcba utazik, hogy eutanáziában részesüljön. Ő mondta, ahogy mindenkinek joga van az élethez, úgy mindenkinek joga van dönteni arról is, ha nem szeretne tovább élni. Kövezz meg érte, de teljes mértékben egyet értek. Lehet olyan, hogy valaki korban ugyan fiatalnak mondható, hiszen még nincs 50 éves, előtte az élet, ő mégis tudat alatt érzi, hogy ebben az életben nincs már számára semmi különleges. Egyszerűen, amit kellett megtette. Elvégezte a feladatot. Vajon, nem-e lehet, hogy az a bizonyos felsőbb hang szól hozzá? Szólítja vissza magához. Tudom, nekem mindig kicsit kegyetlen és kifordított volt a gondolkodásom, de végtelenül furcsának tartom, azt, ha valakit, aki kilép az életéből, mert ezt a döntést hozta, felelősségre vonják, még holtában is. Vajon nem egy fajtája ez is az áldozat hibáztatásnak? Mint mikor a nő, aki erőszak áldozata lesz, azt kapja vissza, hogy miért hívta fel magára a figyelmet. Nos, nem! Aki áldozat, nem lehet hibás semmilyen körülmények között sem.

Nagyon sok időm van gondolkodni, ilyen és ehhez hasonló elméletekről a fejemben. Időnként azért megszólalok otthon a négy fal között, hogy biztos legyek benne, még van hangom, és jól esik néha emlékeztetni magam, milyen a hangzása. Talán ez is az oka, hogy ennyit dolgozom. Olyankor tudok beszélni. Valakivel. Akárkivel. Felületes dolgokról. De legalább addig is, az agyam arra koncentrál, és nem szól az a kis hang a fejemben. 

"Neked tudnod kell hogy van az

mikor az idő nem halad,

mikor az óra szinte áll

s csak vár az ember, mire vár,

mikor a gondnak nincs neve

mégis rohannod kellene,

el kell jutnod valahova

innen, csak nem tudod hova,

csak ahol vagy csak onnan el

csak ez az óra múlna el

csak ez az este múlna el."

/Tamási Lajos/

The silent is my best friend now

Eltűntem. Váratlanul. Hirtelen. Nem mertem megmondani. Nem mertem elmondani, mit gondolok, milyen érzések kavarognak bennem. Mi az igazság. Ehelyett megfutamodtam. Elbújtam. Vissza a csigaházamba. Jó mélyen, és most nem vagyok hajlandó az orrom sem kidugni onnan. Biztosan haragszik rám. Próbálkozott. Napokig. Végül feladta. Vajon megértett volna? Elfogadta volna az indokaim? Úgy éreztem, megfulladok. Mintha béklyók tartanának fogva mellette. Annyi mindent akartam mondani, az érzéseim, a gondolataim. De nem tehettem. Nem volt rá nyitott. Nem hibáztatom érte egy percig sem. Bármennyire is idillikusan sorsszerű volt a felbukkanása, egyszerűen hiányzott a közös pont. A szikra. Nem lehet valakivel együtt lenni, boldogságot színlelve, csak azért mert félünk egyedül lenni. Nem akarom az időm pazarolni és mást sem hitegetni. Hiszem, hogy van még esélyem találni valakit, aki mellett kiteljesedhetek, de ennek nem most van az ideje. Kissé sorsszerű, hogy tavaly éppen ilyenkor tört össze a lelkem apró darabokra, most pedig én magam döntöttem úgy, hogy inkább a magányt választom. 

Furcsa, de jól esik. Kicsit. A csend. Itthon. Próbálok magamra koncentrálni. Régi, mély sebeket begyógyítani. Kérdésekre választ találni. Nincs jobb, mint kisgyermekkori felvételeket nézegetni, és szembesülni a valósággal. Már akkor sem stimmelt valami, de ha az ember nem tudja, milyen jeleket keressen, észre sem veszi a különbséget. Szerettem volna azt hinni, hogy nincs igazam, hogy gyerekként nem volt gond, te sokkolóak voltak a különbségek. Mintha egy másik világban éltem volna. Egy folyton zavarodott kisgyermek, aki próbálja felfogni és megérteni, hogyan is működik körülötte a világ. Sok mindent megértettem az elmúlt napokban. Néha nem baj, ha visszavonul az ember a csigaházába. Kell, hogy időnként bentről figyeljük a világot, a jeleket és üzeneteket, amiket fentről kapunk. Bár mostanában örülnék, ha ehhez egy jelmagyarázat is járni, mert egyelőre halvány gőzöm sincs, mit akar tőlem a Főni, de tudom, hogy valamit nem veszek észre. 

Titkon bízom benne, hogy akik számára furcsa, hogy miért tűntem el, megértik és nem veszik magukra a helyzetet. Van az úgy, hogy bizonyos emberekkel nem jó folytonos kapcsolatot fenntartani. Időnként jó hallani a hangját, vagy tudni merre jár, de napi szintű kapcsolat már túlságosan erős és rengeteg munkát igényel a kapukat előtte is zárva tartani, hiszen az ember pofonért nem állhat sorba folyton folyvást.

"csend, a csendre vágyom én,

hogy hallható legyen,

ki vigaszt küld felém

valaki hív, valaki vár,

valaki hang nélkül beszél

csend, a csendet kérem én,

ha bántó már a zaj,

és túl sötét a fény

valaki hív, valaki vár,

valaki hang nélkül beszél"

/Margaret Island-Csend/

You are so much better in this game, named Life

 Piszkosul ki fogok magammal szúrni, d addig nem fogok tudni fellélegezni ,amíg ki nem írom magamból ezt a pár sort. Öt perce kellett volna elindulnom, ma még a kis macit elő kell készítenem, hiszen holnap showtime van a FEHOVA eseményen, amihez egyébként semmi kedvem. Ott lesz az ex, olyan emberek, akik a múltam részei és negatívan befolyásolták a dolgok alakulását. Kicsit úgy érzem magam, mint mikor az ember önként áll sorba pofonért. Most, hogy kifeküdtem a második C19-em is, és mielőtt megkérdeznéd, eszem ágában sincs több shot-ot beadatni, ha kettő nem elég, hát jöjjön a halál és tárt karokkal várom. 

Komolyan néha azt gondolom a C lassan komolyabb hűséget fogad nekem, mint bármi ezen a világon. Azt kell mondjam, kifejezetten szerencsés ember vagyok. Ha eljön a világ vége, nem kell megtanulnom megvédeni magam, meg én lesz az első, aki elkapja a halálos kórt és zombivá változik. Én leszek az őszombi. Minden zombik zombika. A zombi királynő!

Lehet, vagy többet kéne aludnom, vagy kevesebbet ábrándozni. Lassan már a reggeli kakaómat is túl fogom misztifikálni. Megvan ennek a varázsa. Elmenekülni egy látszat világba, ahol minden olyan érzést, törődést megkaphat az ember lánya, amit a valóságban, mint éhező kis gyermek, könyörögve kell kuncsorognia. Néha jön egy-egy botor lélek, aki megszánja és odadob neki pár pennyt, vagy egy félig megrágott szendvicset, ezzel aznapra megmentve a haláltól, de lényegében a helyzetén semmit sem változtat. 

Érdesek hasonlat, de valamelyest lefedi a valóságot. 

Lassan szokásommá válik a lendület közepén félbe hagyni az írást, de talán ez azért is jó, mert ilyenkor adhatok magamnak pár napot, hogy kicsit derűsebben láthatom a világot. Visszanézve, mi miatt aggódtam, az ex...a szemembe sem mert nézni. Győztem. Egy olyan csatában, amit meg sem kellett vívnom. Vettem egy mély levegőt és kiléptem a fényre az ötletemmel. Hosszú hónapok óta őrlődtem. Lépni akarok, de nem mertem megtenni. Most megjött a támogatás. Mások is osztoztak az ötletemben, mi mindent lehetséges, ha az ember egy jó csapat tagja. Elkezdjük, és én emiatt annyira, de nagyon izgatott vagyok. Mindig ódzkodtam a "vezetői" szerepkörtől, hiszen már Ben bácsi is megmondta a nagy hatalom, nagy felelősséggel jár. És én bizony rendelkezem azzal a bizonyos sötét oldallal, amit a hatalom nem biztos h életre kellene, hogy hívjon. Egyszer írok egy mesét, amiben a főszereplő lesz a gonosz. Nem. Nem fogunk most megint elkalandozni.

Nyilvánvaló, ha felszívom magam, mágnes leszek. Ha akarom, és megteszem, akkor egyszerűen elkezdi az univerzum hozzám vágni a lehetőségeket. Persze ezt most egzisztenciális szempontból értjük, oké? Van egy lehetőségem, amivel nagyon-nagyon élni szeretnék. Minden vágyam a függetlenedés, a saját kis vityilló. És most, talán pár hónap múlva némi külhoni lehetőséggel megvalósítható lesz. Már nem a kajiba, hanem az anyagi ráfordítás kezdete. 

Egy szó, mint száz, de csak mert mindjárt éjfél és nincs már ébren levő agysejtem egy frappáns, tanulságot tartalmazó lezáráshoz, csak egyszerűen kívánom, hogy az életünk maximálisan beteljesítse az álmainkat, hiszen megérdemeljük!

/Alábbi idézet egyfajta megemlékezés arról a fiatal amerikai tehetségről, aki a tegnapi napon feladta a rákkal szemben a harcot. 2% esélye volt, de ő mégis hitt benne az utolsó pillanatig. Mi más lenne, ha nem példakép/