I'm afraid from the finish

Oké, azt hiszem kicsit beparáztam. Fél órával ezelőtt kaptam egy levelet a további teendőkről. Vártam, hogy lesz levél, de nem azt, hogy a szóbeli, az utolsó nagy megmérettetés négy nap múlva lesz. Én...én, még nem készültem fel. Még nem vagyok elég jó. Nagyon félek. Ezt most nem ronthatom el. Ez az én nagy lehetőségem. Meg kell tudnom felelni az elvárásoknak. El kell hinniük, hogy alkalmas vagyok, még angolul is. Ami vicces, mert több külföldi olvasó van ezen a blogon, mint itthoni, és mégsem vagyok képes megerőltetni magam és angol nyelve pötyögni a sorokat. Meg tudnám csinálni, nem arról van szó. Csak a nyelvtan. Az annyira nem az én világom. Minek van egyáltalán egy nyelvnek az a sok nyelvtani szabály? Tuti, hogy csak azért találták ki öreg nyelvész őseink, hogy a külföldi népek dolgát megnehezítsék. Mondom ezt én aki a világ egyik legnehezebb nyelvét beszéli. Persze az is meg kell jegyezni, hogy nem világnyelvről beszélünk az én anyanyelvemet illetően, tehát nem kötelező megtanulni rajta kommunikálni mindenkinek aki érvényesülni szeretne a nagyvilágban. Na de az angol. Az egy teljesen más tészta. Ezt a nyelvet mindenki használja, 10ből 9 ember biztos, hogy legalább megszólalni megtud ezen a nyelven ha leszólítom. És én? Hány éve is? Nézzük csak, ha jól számolom akkor tizenegy éve küzdök ezzel az átkozott angollal és még mindig nem megy. Fejlődtem rengeteget, de még nem eleget ahhoz, hogy azt mondja ezzel már túl tudok élni külföldön. Persze szükség törvényt bont, és ha az ember rá van kényszerülve, akkor biza használni is fogja a tudását. Egyszer voltam hat éve egy nyelvvizsgán. Nagyon ciki volt a szóbeli. Az első kérdésnél már elakadtam. Egyszerűen lefagytam. Azt sem tudtam, mi merre, hány méter. Hebegtem ott össze meg vissza, szörnyű volt. Azóta is kísért ez engem. Idegenek előtt nem tudok megszólalni in english. Az érettségi más volt, mert a vizsgáztató tanár ismert, hiszen öt évig tanított, de most. Jááj, félek, nagyon.

"A bátorság nem azonos a félelem hiányával. Az bátor, aki a félelem ellenében és ellenére is képes cselekedni, kilépni az ismeretlenbe, legyőzve a félelem keltette ellenállást."

/Morgan Scott Peck/

New directions

Eljött ez a nap is. Kicsit féltem tőle, hiszen télen nem úgy alakultak a dolgok, ahogy az én nagy álmaimban meg voltak írva. Érdekes módon most nem izgultam, pedig az iskola is hellyel-közzel még ismeretlen számomra. Először nem örültek, de a nap végére az egyik tanító nénivel nagyon jól kijöttem. A gyerekek most is imádni valóak. Ezért szeretem annyira a picurokat. Ők még igénylik a testi kontaktust, az ölelést, hát simogatást. És ami nagyon jól esett, hogy ők kezdtek nyitni. ők jöttek oda, persze az én szemléletemben egy gyerekkel sosem szabad erőszakosnak lenni. Majd nyit amikor ő elérkezettnek látja annak az idejét. Először jöttek és néztek a hatalmas kis szemecskéikkel, vizsgálgattak, megfigyeltek. Nem szóltak egy kukkot sem csak néztek. Délutánra már versengtek, melyikük fogja a kezemet. Mindig is sajnáltam, hogy ilyenkor nem tud hirtelen még két-három kezem kinőni, bár a látvány nem lenne olyan varázslatos, mint a funkció amit ezek a pótkarok betöltenének. 

Azt osztályomban van egy figyelemzavaros kislány. Oké, ez még nem minden. Bizonyos körülmények által meg van spékelve a dolog. A gyermek nagyon jól tudja, hogy problémája van, és sajnos ezt ki is használja, pedig nagyon okos kislány. Olyan szókincse van, amit a saját de még az idősebb gyerek korosztály sem használ. Érti a számolásokat, egyszerűen csak nem kötik le a feladatok, vagy nem igényel akkora koncentrációt. Még nem nyitott felém, és lehet kicsit erőszakosnak érez. Egy valami van, amit nem szeretek. Az a zajongás. Ő pedig előszeretettel dudorászik, kiabál bele az órába, és állandóan hintázik. Megpróbált hülyére venni, de figyelmeztettek a tanító nénik, így készültem. Holnap kicsit nagyobb elszántsággal és önbizalommal, talán jobbak leszünk, mint ma, bár holnap kifejezetten tanulás nem lesz. Megyünk az öko-piacra, ami nekem is izgalmasan lesz, mert ilyen helyen még én sem voltam, és legalább nem ülnek a gyerekek egész nap az osztályteremben. Sok testnevelés órájuk van, aminek köszönhetően le vannak mozgatva, igazából nem láttam a saját osztályomban túlsúlyos gyereket, sőt egyesek igencsak sportosak. 

Mindent egybe vetve nagyon jó választás volt ez az iskola. Jó példa számomra. Én is ilyen pedagógus szeretnék lenni. És ilyen kellemes légkörben eltölteni a munkámat, érezve, hogy szeretem, amit csinálok. Ez a mai nap már adott egy kis löketett ahhoz, hogy harcba szálljak ezért a külföldi gyakorlati lehetőségért. Meg tudom, meg akarom csinálni, mert képes vagyok rá. Ha már eddig eljutottam, most a vége előtt pár méterrel nem torpanhatok meg és fordulhatok vissza. Itt a lehetőség, hogy végre sikerélményem legyen valamiben, amit én amiért én magam dolgoztam meg az utolsó pillanatig. Szükségem van erre a sikerélményre, hogy megtörjön az általam generált átkom. Az álom megvan. a cél már látható. Fuss. Érd el, amire vágysz!

"Milyen bohó a gyermek! S micsoda érzékeny a lelke minden változás iránt! Az ő lelkük olyan, mint valami finom kis gép, amely erős munkára nem való, de minden csekélységre megperdülnek a kerekei. Nekik merőben más a világuk, mint a miénk. A mi nagy dolgaink nekik semmiségek, és amik nekünk semmiségek, azok nekik a nagy valamik. A gyermek kacag olyanokon, amiken mi nem is mosolygunk, és sír olyanokon, amiken mi a homlokunkat se ráncoljuk. Egy tintacsepp, egy cserebogár, egy botlás, idegen öltözet: nevet rajta. És sír, ha a tolla elgörbül, ha csúfolják, ha aggódik, ha fázik. Aztán ha sírás közben valami kellemesen hat rá - akkor a könnyein át mosolyog."

/Gárdonyi Géza/

"Bármilyen tehetséged van, használd azt: az erdő is nagyon csendes lenne, ha csak azok a madarak énekelnének benne, akik a legjobban tudnak énekelni."

/Henry Van Dyke/

I have to go...

Végre megjött az áhított levél. Aztán megérkezett a sokk. Végül pedig az aggódás és a gyomorideg. A helyzet a következő. Az iskola megnyerte a pályázatot, így megvan az összeg a külföldi gyakorlatra. Tizennégy diák mehet. Nézzük, mik a követelmények az első körre. Kell írnom ANGOL nyelven, itt a hangsúly az angolon van, egy europass típusú önéletrajzot, illetve szintén angolul csatolva egy bemutatkozó és motivációs levelet. Ha ezeket elfogadják, és rábólintanak és a szakmai gyakorlatról is pozitívan nyilvánul meg rólam a tereptanárom, amire vajnyi kevés esélyt látok, illetve a tanulmányi átlagom is megfelelő (ez legalább stimmel), és a szóbeli elbeszélgetésen, ami mondanom sem kell szintén angol nyelven fog zajlani, is ügyes leszek, akkor szabad a pálya.

Egy hetem van, pontosabban öt egész napom. Fene se gondolná, hogy egy önéletrajz megírása ennyire bonyolult. És ilyenkor nincs egy épkézláb ember, aki tud segíteni megírni. Ez az én formám. De majd ha megyek angol órára, közösen letámadjuk drága jó tanító néninket. A másik a motivációs levél. Szóban meggyőző tudok lenni, de írásban. Bár annyi előnye van az írásnak, hogy azt le tudja nekem jobb nyelvtudással rendelkező ellenőrizni, míg szóban ott helyben kell jól beszélni. Nem is értem, hogy gyakorlásképpen miért nem angolul írom ezeket a sorokat. Szeretnék egyszer ennyire penge lenni, de az vagy sosem fog megtörténni, vagy csak nagyon távoli jövőben. És akkor, most jöjjön a fő az önbizalom szöveg. Ha már belevágtam, akkor ugye végig kell csinálnom. Nézzük csak, elég sok minden szól emellett a lehetőség mellet. Ha sikerül, akkor elmondhatom ,hogy végre én is elértem egy kitűzött célt. Megmutathatom neki, hogy képes vagyok véghezvinni a terveimet. Magamnak is bizonyítok, és nem utolsó sorban óriási lehetőséget kapok az élettől. Később a munkakeresés fázisában egy ilyen szakmai gyakorlat nagyot tud az ember hátterén dobni, és ha nem itthon képzelem el a jövőmet, egy jól sikerült szerepléssel, még egy állásajánlathoz, de külföldi kapcsolatokhoz mindenképp hozzájuthatok.

Félek. Rettegek. Izgulok. Örülök. Aggódom. Reménykedem. Összeomlom. Felállok. Küzdök. Teljesítek.

"Van egy személyes történeted, amit be kell teljesítened, és kész. Nem számít, hogy a többiek támogatnak, bírálnak, átnéznek rajtad vagy elviselnek: azért csinálod, amit csinálsz, mert ez a sorsod ezen a földön, ez minden örömöd forrása."

/Paulo Coelho/

Thanks for everyone

Kicsit elmaradoztam, de remélem elnézitek nekem. Kellett egy kis idő míg ismét magamra találtam. Mi sem lehet az ember lelkére jobb hatással, mint a lovak. Azok a hatalmas bölcs tekintetek, a remegő orrcimpák és az arcomba áradó meleg levegő olyan mértékű erőt tud adni, amit más sosem. Csak odamész és megsimogatod, mesélsz neki minden búdról és bánatodról, ő pedig csak áll és hallgat, mintha érteni minden problémád. Kell nekem egy ló, csak nem tudom, hogy keresztbe, vagy hosszába férne el jobban egy belvárosi lakásban. Nem, azt hiszem marad a hétvégi farmra kijárás, addig pedig itt van nekem az én kis egyetlenem, szőrös négylábú barátom.

Megkezdődött az év végi hajrá. Vizsgák és beadandók egymás hegyén-hátán, de eddig úgy néz ki kézben tartom a dolgot, csak sikerüljön a bábelőadásunk úgy, ahogy szeretném. Fenomenálisan!:)

Nagyon sokat készültünk rá. Én a két főszereplőmet, a Törökbasát és a Kiskakast speciális papírmasé technikával egy fakanálra rárakva megformáztam, persze az istenért sem akarnak megszáradni. Bár az emberkém kicsit beazonosíthatatlanra sikerült. Jobban mondva inkább nézték pingvinnek, békának, meg vakondnak, mint Törökbasának, de majd ha lefestem. No, akkor már emberien fog kinézni. A helyszíneket, meg a hátteret pedig egy hatalmas fehér lepedőre festettük temperával. Mondanom sem kell hogy néztem ki estére. Tetőtől talpig festékesen, mint valami elvetemült Picasso, aki nem képes beismerni, hogy attól, összefestékezi magát még nem lesz jó festő. Szerencsére, nekem csak "színezni"kellett, a festést a társamra hagytam. Ma elpróbáltuk a mesét és jó lesz nagyon. 

Tegnap felcsillant a remény. Talán, mégis csak lehetséges, hogy bejutok álmaim egyetemére. Aztán röpke 12 óra múlva mennyből a pokolba jutottam. Nemhogy a középszint nem elég de még emelten is bőven az ötös felett kellene teljesítenem, hogy ez az egyre halványuló álom megvalósuljon. De most komolyan, ez a huza-vona nem vicces. Néha jön az a drága mézesmadzag, én azt hiszem sikerül, aztán elrántják előlem és visszacsöppenek a valóságba. Egy apró kis hangocska mégis azt mondja, menjek és csináljam, ez az én utam.

Néha már magam sem tudom mit akarok igazán, csak sodródom az árral. El kell döntenem végre és a sarkamra kell állnom. Meg tudom csinálni, hiszen ma is olyan jól ment a nyelvtani rész. 

És végül de nem utolsó sorban, amiért valójában ezt a bejegyzést írni akartam, az ti vagytok. Emberek, akik olvastok és ilyen jó véleménnyel vagytok erről a kis blogocskáról. Számomra érthetetlen mi okból, de vagytok páran akik olvastok és biztattok, hogy folytassam. Bátorítotok, tanácsokkal láttok el. Egy kezemen meg tudom számolni, hány közeli ismerősöm tud kis naplóm létezéséről, ti többiek a világ számos pontjáról bukkantatok Hope mindennapjainak olykor drámai, máskor vidám történéseire. 

So, finally. thanks, for everyone, who read me. (sorry, but i'm not good in english).

"Hogy egy nagy dolgot valóra váltsunk, először is tudni kell nagy dologról álmodni, másodszor is pedig állhatatosságot kell kifejleszteni magunkban, hogy a kudarcok láttán se rendüljön meg az álmainkba vetett hitünk."

/Szilvási Lajos/

"Ha legközelebb újra megszületek, vadon élő ló szeretnék lenni. Szabadon nyargaló, büszke, örömittas széljáró! Nem akarnám, hogy valaha is befogjanak, felnyergeljenek, még akkor se, ha jól bánnának velem."

/Vavyan Fable/