Someone is waiting for you inside of me

A kérdés az, hogy az életem merre is tart igazából. Jó irányba haladok? Vagy már régen a rossz ösvényt taposom magam előtt? Erre a válasz jelen esetben IgenNem. Amikor tizennyolc éves voltam, akkor valahogy mélyen legbelül tudtam, hogy valahol itt fogok tartani hat évvel később. De a felszínen. Hitegettem magam. Jobb lesz. Minden sikerülhet. Még nekem is. És noha bizonyos szempontból, sikerült is sok olyan dolgot elérnem, amiről még csak nem is feltételeztem, hogy megtörténhet velem, ezek mégsem visznek előbbre. Ha most megkérdeznéd. hol leszek hat év múlva, keserédes kacaj közepette azt válaszolnám: A jó ég tudja. Ha bele gondolok, mennyi tervem van a jövőt illetően, hány álmot szeretnék megvalósítani, szinte belefájdul a fejem. Hiszen még azt sem tudom, egy év múlva hol leszek, hogyan is tudhatnám hol leszek harminc évesen. Minden csak rajtam múlik, ugye? Azon, hogy milyen döntéseket hozok az életben. De mi van, ha bizonyos ismeretek hiányoznak? Ha a gépezet másképp működik? Szeretnék normális lenni. Talán még egy átlagos élettel is kibékülnék, mint ezzel a jelenlegi magányos farkas szereppel. Mert egy dolgot piszkosul szeretek ebben az elfuserált jövő képben. A függetlenséget. Mert itt látom, hogy nem kell függenem mástól, nem kell alkalmazkodnom, élhetek és dolgozhatok a saját elveim és szabályaim szerint. És bár ez mind szép és jó, de ez a hozzáállás az ami megfoszt az egyetlen dologtól, amire mindig is a legjobban vágytam, attól, hogy szerethessenek. Mert ugyan ki tudna egy ilyen, énközpontú, vad és zabolátlan, néha már hideg lányt szeretni. És itt most nem a nagy betűs szerelemről van szó, hanem úgy általánosságban. Nem tudok azzal a ténnyel mit kezdeni, ha egy ember felajánlja a segítségét, hogy támaszt nyújt, ha éppen úgy adódik, vagy éppen csak elfogad olyannak, amilyen vagyok. És amit a legjobban gyűlölök magamban? Ami talán mindennek az alapja? Az egész kifacsart énképemnek? Nem tudok viszonozni. Ne értsd félre. Nem úgy értem, hogy fizikailag fájdalmat okoz, vagy mély lelki törésem az oka. Lehetséges lenne, hogy egyszerűen nem tudom hogyan kell? Mint a kisgyerek, aki még nem tanulta meg bekötni a cipőjét. Sokszor próbáltam szeretni, szeretet adni, de valahogy sosem jut el az érzés a másik fél felé. Az érzéseim, a gondolataim ködbe burkolom, nem merem nyíltan kimondani. Sokszor egy-egy vicc mögött, jelentős mögöttes tartalom rejtőzik. Ha figyelmes vagy, nem a szavaimban keresed a kedvességet, vagy épp a törődést, a visszajelzést, hogy érdekelsz-e engem. Nézz a szemembe, és lásd meg aki valójában vagyok. Itt ülök bent és várom, hogy végre észrevegyél, kézen fogj és soha többé ne eressz el.

"A szakadék rendszerint nem ott van, hogy nem tudod, mi lenne számodra a jó, hanem ott, ahol tudod, de képtelen vagy megvalósítani."

/Müller Péter/

I'm broken...Can you accept me?

Az ember sokszor vitatkozik önmagával. Sokszor hitegeti önmagát, vagy éppen a körülötte élőket. Életünk során követünk el hibákat. Nagy baklövéseket. Sokszor olyan sebeket ejtenek rajtunk a rossz akaróink, amik talán sosem tudnak maradéktalanul eltűnni. De mindig igyekszünk ezeket a sebeket elrejteni. A lényeg a normális, a tökéletesség. Hiszen nem láthatja senki, hogy sérültem, akkor szabad préda lennék az ellenségeim számára.

A minap úgy éreztem valami mélyen, itt belül eltörött. Sokszor összeroppantam már életem során, főképpen az elmúlt pér évben, de a mostani valahogy különbözött. Inkább megtörtnek, mint összetörtnek éreztem magam. Amikor a fájdalom és a kín nem egyszerre zúdul rád, hanem hullámokban, apránként egyre csak többet hozva magával, hogy a végén hírmondód se maradjon, A mostani valami hasonlót hozott magával. Beszéltem róla, próbáltam kibogozni az összekuszálódott szálakat, de ma reggel végül rájöttem, vannak olyan dolgok, amiket már nem lehet maradéktalanul megjavítani. Ó, ugyan már, fiatal vagy te ilyen nagy szavakhoz. Mondanád te, pedig hidd el, én megpróbáltam. Milliószor, de minden alkalommal csak mélyebb lett az a hatalmas rés. Régen még hittem a csodákban, álmodoztam a fényes jövőmről, arról, hogy valami maradandót fogok alkotni. Erre persze még most is van lehetőségem, de ma már másképp látom a jövőm. Látok egy ambíciózus, céltudatos nőt, aki minden gondolatával és cselekedetével azon van, hogy még jobb és jobb legyen a munkájában. Hogy a megszerzett tudást alkalmazza és esetleg tovább is adja a jövő nemzedékének. Látok stabil anyagi hátteret. Látok benne lehetőséget. De mást nem látok. Vannak még körülötte barátok, de nincsenek közel. Ott vannak, de mégsem. Mert ez a valaki, aki a jövőben szerepel, egy dolgot nem tudott sosem. Megjavulni. Meghibásodott valamikor, szinte már nem is tudja mikor lehetett, de nem tudta önmagát helyrehozni, és nem talált olyan szilárd sziklafalat, amire támaszkodhat amíg helyre jön. Talán nem is akarata igazán. Talán jobb volt neki így, ebben a formában. Hiszen mi lett volna, ha akkor másképp dönt, és azután csalódik, ismét. Nem, még egy csalódást már képtelen lenne elviselni. Akkor valóban darabjaira hullna, és nincs az a pillanat ragasztó, ami ismét egésszé tudná varázsolni. Penge élen táncol. Retteg. De kitart. Mert ez a nő, még fiatal, még tanulnia kell, fejlődnie, reménykednie benne, hogy egy napon rátalál arra a bizonyos stabil pontra, az ő sziklájára...mert mindenkinek jár a happy end...ugye?

"Önbizalommal teli embernek tűnök, és bátor vagyok, de hogy magamat mennyit bántom közben, és mennyi bennem a kétely - azt nem sejtik."

/Palya Bea/

I'm so really angry to the world

Düh és harag. Elsöprő érzelmek. Erőt adnak, vagy éppen megfosztanak tőle. Ha sokáig vagy haragos, ha felemészt a düh, egy idő után megkeseredsz. De az elején, jól esik. Okoz egyfajta euforikus állapotot, aztán mintha csak valami jóféle drog lenne, igyekszel újra és újra átélni ezt az érzést, de mindig csak többet és többet akarsz. Vajon egy sorozatgyilkos is ugyanezt az érzést kajtatja, amikor újra és újra lecsap az általa kiszemelt áldozatokra? Néha elgondolkodik rajta az ember. Milyen lehet ölni. A betegebbek talán még el is játszadoznak a gondolattal, hogy élvezik. De az ember jól van kitalálva. A felettes én mindig ott van és visszatereli a gondolatok a normálisba. Pedig lehet, hogy ha egy picit elszabadulna az egó, akkor nem fordulnánk fajtársaink ellen. Lehet, hogy a kreativitás, az alkotó vágy érvényesülne és olyasmikre lehetnénk képesek, amelyekről csak legtitkosabb álmainkban gondolunk.

De van, amikor megkérdőjeleznek. Végre kezded elhinni, hogy igen, jó úton jársz. Kezded ismét megtalálni önmagad, az élet ismét lehet szép. De ilyenkor jön egy arcul csapás és rájössz, hogy mégsem. Tudod, hogy téged a leginkább akkor lehet megsemmisíteni, ha azt mondják, nem vagy jó abban amit csinálsz, hiszen, egész életedben megkérdőjeleztek. Lehet-e egyszer valami olyat csinálni, amiben tényleg jó lehet az ember? Amit végre nem kérdőjeleznek meg mások? Amikor el lehet hinni, hogy valamiben különleges vagy.

Akarom. Érted? Nem, most már nem csak szeretném. Azt akarom, hogy végre nekem is jó legyen. Elegem van a sok küzdelemből, egyszer végre én is szeretnék győzni. Olyan nagy kérés ez? Vagy betegesen élvezed, hogy hitegetsz, hogy rendszeresen elhúzod előttem a mézes madzagot, aztán kigáncsolsz és kinevetsz, amikor a földre zuhanok? Elmondom, hogy lesz. Te szépen befejezed a happy endingjeim folyamatos tönkretételét. De tényleg, miért fáj az neked, ha boldog vagyok? Akkor már nem vagyok önmagam? Ha most meghalnék, keresztül húzhatnám a számításaidat? Végre én is az arcodba röhöghetnék? Ezt végre irányíthatnám. Én döntenék, én viselhetném a következményét a tettemnek. Nem vagyok közkedvelt személyiség, nem hagynék magam után sokat a jövő nemzedékére, afféle járulékos veszteség, azt mondom. 

Dühös vagyok. Mérges. 

GYŰLÖLLEK TÉGED, ÉLET!!! 

"A düh nagyon hasznos érzelem, azt jelzi, hogy valamit meg akarok változtatni. De erre is kitaláltunk orvosságot, mert konzervatívak vagyunk, és a legjobb az, ha soha semmi nem változik. Így aztán előfizetünk az unalomra. És amikor unatkozunk, akkor tulajdonképpen várunk a halálra. Mert a halál megszabadít ebből a rettenetes unalomból."

/Feldmár András/