We arrived to our croosroads

Már csak szűk egy hét és február. Ami mit jelent? Egy hónapra leszünk a hivatalos tavasztól! Ami mit jelent? Jön a meleg. Ami mit jelent? Nem kell végre nagy kabát és világos lesz sokáig, és még a jó kedvem is visszatért. Mert minden életre kell, a fák, a bokrok, a virágok és persze a madarak is szüntelenül csiripelni fognak. Az idei tavasz sok szempontból különleges lesz. Nem egyedül várom. És ez még izgatottabbá tesz. Lehet tervezni közös programokat. Végre. Ez már borzasztóan hiányzott. És mi a legjobb? Van kiránduló partnerem. Jó dolog olyasvalakivel összeakadni, akivel nagyon sok a hasonlóság, de mégis mindketten egyediek vagytok a saját magatok módján. Például a "hősember", - továbbiakban csak így hivatkozom rá - zenei ízlése 90%-ban megegyezik az enyémmel. Mindig féltve osztom meg valakivel a playlistem, mert tele van komolyzenével. Aztán mikor, küldi nekem, hogy épp mire relaxál vezetés közben, és felismerem az egyik kedvenc film betétdalom, az rendkívül szívet melengető érzés. 

Még nem mondtam neki, de kezdem úgy érezni, hogy a bizalom magja elkezdett kicsírázni. Nagy dolog. Vékony és gyenge kis hajtás ez. Még mindig érzem azt a nagyfokú bizonytalanságot, ami körbe lengi az egész lényem, és ez egyáltalán nem könnyíti meg az ő helyzetét. Időnként vissza is szokott kérdezni. "Miért kérsz mindig bocsánatot?" "Miért hiszed azt, hogy zavarsz?" 

Ezekre rendszerint csak annyit mondok...Ne haragudj, és még inkább elszégyellem magam. Ő pedig rám mosolyog és csak megcsóválja a fejét. Ha itt van még jól meg is ölelget. Tiszták a szándékai, nincsenek játszmák, taktikázás. Talán ennek is köszönhető, hogy az első pillanattól hagytam, hogy hozzám érjen. Soha nem volt még ilyen. Hogy nem váltott ki rossz érzést az elején. Hogy nem fájt. Egyszerűen csak működött. Nem akarok, sőt nem is fogok hasonlítgatni. Egyszerűen csak átengedtem magam. Nem görcsölök a mi lesz HA mondaton. Próbálom elhinni, hogy megérkeztünk. Egymáshoz. Vele kapcsolatban nincsenek megérzések. Nincsenek üzenetek. És ez jó, mert azt jelenti, hogy rajta vagyunk az ösvényen. Sok akadály van, amire kell majd megoldás, de az idő nekünk dolgozik. 

Nem sietünk, előttünk van számtalan lehetőség. Hogy mit szeretnék? Mindent. Megélni. Vele. Közösen. Izgatottság fog el, valahányszor szóba jön, hogy milyen programot tervezzünk a következő találkozóra. Kicsit olyan érzésem van, mintha nem lenne idő mindent is megélni, pedig ez butaság. Ha ügyesek vagyunk, lesz rá tengernyi másodperc. Mindennap hálás vagyok érte. Hogy megérkezett. Azért, hogy hitt abban, hogy nekünk van közös utunk, csak meg kell várni az időt, amíg elérkezik a kereszteződésünk, pontosan akkor, amikor odaérünk. 

"Vannak érzések, amik csak úgy nem jönnek ki belőled akárkinek. Nem hallhatja vagy láthatja bárki, csak az, aki bármit is kezdeni tud vele. Na de ilyen aztán kevés van. Olyan, akinek meg mered nyitni a szíved anélkül, hogy attól kellene rettegned, hogy kihasználja és sérülsz. Ilyet csak az őszinte embereknek tudsz megtenni, azoknak, akiken semmiféle görcsösséget sem látsz. Olyanoknak, akik nyitottak a világra, és a szívüket adják, nem takargatják, kinyújtják, és hagyják, hogy belenyúlj, elkapd, és addig szorítsd, öleld magadhoz, ameddig szükséged van rá. (...) Nem láthatunk mindent egyedül. Olyankor kell más, de nem lehet akárki. Sohasem lehet akárki, hiszen a szívedről van szó, amit csak különleges ember nyithat meg."

/Oravecz Nóra/

The sparkle extinct

Ennek az irománynak jó esetben, ha hallgatok magamra, nem szabadna megszületnie. De én a sugallat ismét bejött. Fül cseng...Én rákérdez...üzenet érkezik..Kérek megerősítést...Még aznap betör Dorkánia kapuin. Oké..vettem. Csupán csak felteszem magamnak a kérdést. Miért? Mi dolgom lenne még? 

Szóval. Két levél, aminek a tartalma inkább volt fájdalmas, mint aranyos vagy éppen kedves mondanivalójú. Írhatnék csodás lírai hasonlatokat, szedhetném versbe, rímekbe, költői képekbe, e egyrészt nem vagyok József Attila, másrészt én mindig szeretek egyértelműen fogalmazni, lévén én sem értem az átvitt értelmű utalásokat. Furcsamód most már zavaró, régen ebben sokkal több kooperációt tapasztaltam. De az idő múlik, az emberek szokásai változnak, a türelem idővel elfogy. 

Gondolkodom. Lassan egy hete. Mit kezdjek ezzel. Mit kellett volna tennem? Sosem tovább lépni? Várni a csodát ami sosem fog megtörténni? Hosszú hónapokat töltöttem a kétségbeesés, a magány és önmarcangolás mocsarában, de végig kapaszkodtam egy kósza remény szikrába, amíg végül valaki, aki az egészet a háttérből figyelte, megkocogtatta a vállam és mutatott egy másik lehetőséget, egy B kijáratot a sötétségből. Ne értsük félre. Ami itt volt. Az egyedi és megismételhetetlen. Olyan lélek kapcsolat, ami minden ember életében egy van. De sok esetben ezek a kapcsolódások azért ilyen monumentálisak, mert csak ideig-óráig tartanak. Pont ameddig a két szikra keresztezi egymás útját, és addig ég lángon, amíg egymással feladatuk van, végül elhalványul és kialszik. 

De vannak más, lágyabb intenzitású lángok, amelyek biztosak. Sokáig égnek, táplálva egymás tüzét, hol jobban, hol kicsit megbicsaklódva, de végül mindig visszatérve egy tartós egyensúlyba. Hogy mit hoztam ide magammal? Félelmeket. Bizonytalanságot. Hitetlenséget. Mondhatja bármennyire kedvesen és szépen. Gondolhatja akármennyire komolyan a mondanivalóját. Én mindig azt válaszolom: "Kérem szépen, azt bárki mondhassa.." És ilyenkor látom a kihívást a szemében. Nem bosszankodik. Nem ítél el. Bizonyít. Minden egyes nap. És ezzel apró pici lépésekben gyógyítja a lelkem és nyeri el a bizalmam. 

Lehet azt mondani, hogy ez még a beetetés. Lehet gondolni, hogy most még a rózsaszín köd szállt a szememre és minden szép szótól elalélok. De kérem. A lehetőség adott volt. Nem tetszett vele élni. Nem haragszom. De nem játszhatjuk ezt az érzelmi itt a piros, hol a piros játékot a jövőben. Az én emberem türelmes ebben a tekintetben is. Nem kell titkolóznom. Korrekt. Nem boldog ettől a kialakult helyzettől, de tudja, hogy nincs mi miatt aggódnia. Ez egyrészt borzasztó nagyvonalú gesztus tőle, másrészt viszont ezzel a lojalitással sem szeretnék hosszútávon visszaélni. 

Egy szó, mint száz.  Ez a történet véget ért. 

"Köszönöm, hogy az életem része voltál. Most már tovább tudok lépni. Szabad vagyok. Ez a továbblépés persze nem lesz könnyű, de semmi sem az, ami igazán fontos. Egy ismeretlen helyen vagyok, és több szempontból is újra kell kezdenem az életem."

/Nina Laurin/

Sometimes the Universe knows the right thing

Három héttel ezelőtt még mélabúsan ültem a laptop előtt és saját magam helyzetén keseregve, pötyögtem ide a sorokat. Van egy közösség. Emberek. Idegenek, akik bármikor szívesen meghallgatnak, együtt nevetnek, sírnak velem. Aktív részesei a mélyenszántó gondolataimnak, segítséget kérnek és szívesen adnak tanácsot is. Beszélünk tudományos és hétköznapi dolgokról, szakmai és kevésbé odavágó témákról. Időnként régi, sokszor új arcok bukkannak fel. Egy valami azonban mégis különleges ebben a közegben. Vannak benne állandó szereplők. Vannak, akik csendben a háttérben meghúzódva követik az eseményeket, vannak az első padban ülők, van aki csak időnként látogat meg, de mindig mosolyt csal az arcomra, ha megjelenik. És van valaki, aki ezek mindegyike volt az elmúlt egy évben. 

Váratlanul bukkant fel, mély és emlékezetes volt a belépője. Vicces volt, talán kissé szemtelen is, de mégis iszonyatosan kellemes érzés töltött el tőle. Jólesett, ennyi az egész. Azóta is követtük egymás életét különböző platformokon. Nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, hiszen, úgy voltam vele, túl nagy falat lenne nekem. Időnként megnevettetett, máskor érdekes dolgokról beszélt, volt, hogy csak megbújt és hallgatta  a sok zagyvaságot, amit beszélek. Mindent látott és halott. A boldogságom, a csalódásom, a fájdalmam, a magányom. Várt. Türelmesen. Ahogy ő fogalmazott. Adott nekem egy évet. Talán egy picit többet is. 

Aztán bumm, egyik pillanatról a másikra odaállt az első sorba. Először csak mosolyogtam, persze, jól elviccelődünk, na de na. Mindenki tudja, hogy hol a helye. De nem tágított. Már nem csak időnként beszéltünk. Már nem csak kósza gondolatok és megfigyelések voltak. Egyszeriben azon kaptam magam, hogy a szilveszter egy kellemes, és rendkívül vicces ember társaságában töltöm. Nincsenek pillangók a gyomromban. Nincs félelem, minden csak jön a maga természetes módján. Szépen fokozatosan, a lelkem megint elkezdett életre kelni. Olyan dolgokat tettem meg, amit azelőtt senkiért sem. Nem azért mert kérte, hanem mert én akartam. Borzasztóan rettegtem, de jól esett a végén a meleg mosoly és ölelés jutalmul. 

Nem tudom, hogy mi lesz a vége. Hova jutunk az utunk végén. De jelenleg a szálaink összeérnek és ez a lényeg. Furcsa dolog olyasvalaki mellett lenni, aki teljesen őszinte és nyitott szívű. Hordozza a maga sötét foltjait, de igyekszik önmagából és az életből a legjobban kihozni, nem hátrafelé hanem előre tekint, és motivál engem, bátorít, hogy próbáljam meg én is. 

Erre van most nekem szükségem. Az idei év a fejlődésé lesz, és ki tudja, talán a szűk három év után, és megannyi balszerencsés manifesztálás bevonzás után, végre az herceg érkezett meg a fehér lovon, akinek eredetileg címeztük a megkeresést.

"Mindannyian keresünk valakit, azt a különleges személyt, aki majd megadja azt, ami hiányzik az életünkből. Valakit, aki képes társaságot nyújtani, vagy segítséget, vagy biztonságot, és néha, ha nagyon keressük, megtaláljuk azt, aki képes mindhármat nyújtani. Igen, mindannyian keresünk valakit, és ha nem találjuk, csak remélhetjük, hogy ő talál meg minket."