Ennek az irománynak jó esetben, ha hallgatok magamra, nem szabadna megszületnie. De én a sugallat ismét bejött. Fül cseng...Én rákérdez...üzenet érkezik..Kérek megerősítést...Még aznap betör Dorkánia kapuin. Oké..vettem. Csupán csak felteszem magamnak a kérdést. Miért? Mi dolgom lenne még?
Szóval. Két levél, aminek a tartalma inkább volt fájdalmas, mint aranyos vagy éppen kedves mondanivalójú. Írhatnék csodás lírai hasonlatokat, szedhetném versbe, rímekbe, költői képekbe, e egyrészt nem vagyok József Attila, másrészt én mindig szeretek egyértelműen fogalmazni, lévén én sem értem az átvitt értelmű utalásokat. Furcsamód most már zavaró, régen ebben sokkal több kooperációt tapasztaltam. De az idő múlik, az emberek szokásai változnak, a türelem idővel elfogy.
Gondolkodom. Lassan egy hete. Mit kezdjek ezzel. Mit kellett volna tennem? Sosem tovább lépni? Várni a csodát ami sosem fog megtörténni? Hosszú hónapokat töltöttem a kétségbeesés, a magány és önmarcangolás mocsarában, de végig kapaszkodtam egy kósza remény szikrába, amíg végül valaki, aki az egészet a háttérből figyelte, megkocogtatta a vállam és mutatott egy másik lehetőséget, egy B kijáratot a sötétségből. Ne értsük félre. Ami itt volt. Az egyedi és megismételhetetlen. Olyan lélek kapcsolat, ami minden ember életében egy van. De sok esetben ezek a kapcsolódások azért ilyen monumentálisak, mert csak ideig-óráig tartanak. Pont ameddig a két szikra keresztezi egymás útját, és addig ég lángon, amíg egymással feladatuk van, végül elhalványul és kialszik.
De vannak más, lágyabb intenzitású lángok, amelyek biztosak. Sokáig égnek, táplálva egymás tüzét, hol jobban, hol kicsit megbicsaklódva, de végül mindig visszatérve egy tartós egyensúlyba. Hogy mit hoztam ide magammal? Félelmeket. Bizonytalanságot. Hitetlenséget. Mondhatja bármennyire kedvesen és szépen. Gondolhatja akármennyire komolyan a mondanivalóját. Én mindig azt válaszolom: "Kérem szépen, azt bárki mondhassa.." És ilyenkor látom a kihívást a szemében. Nem bosszankodik. Nem ítél el. Bizonyít. Minden egyes nap. És ezzel apró pici lépésekben gyógyítja a lelkem és nyeri el a bizalmam.
Lehet azt mondani, hogy ez még a beetetés. Lehet gondolni, hogy most még a rózsaszín köd szállt a szememre és minden szép szótól elalélok. De kérem. A lehetőség adott volt. Nem tetszett vele élni. Nem haragszom. De nem játszhatjuk ezt az érzelmi itt a piros, hol a piros játékot a jövőben. Az én emberem türelmes ebben a tekintetben is. Nem kell titkolóznom. Korrekt. Nem boldog ettől a kialakult helyzettől, de tudja, hogy nincs mi miatt aggódnia. Ez egyrészt borzasztó nagyvonalú gesztus tőle, másrészt viszont ezzel a lojalitással sem szeretnék hosszútávon visszaélni.
Egy szó, mint száz. Ez a történet véget ért.
"Köszönöm, hogy az életem része voltál. Most már tovább tudok lépni. Szabad vagyok. Ez a továbblépés persze nem lesz könnyű, de semmi sem az, ami igazán fontos. Egy ismeretlen helyen vagyok, és több szempontból is újra kell kezdenem az életem."
/Nina Laurin/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése