Living in Frieseland

Holnap indulás haza, vissza kis hazába. Négy hét hosszú idő, főleg Barikám és az ismerősök, barátok, és a család nélkül...Háát itthon vagyok. Tegnap már a saját ágyamban aludtam. Egy kiadós alvás után ideje értékelni az elmúlt egy hónapot. Hosszú volt. Elképesztő. Gyötrelmes. Varázslatos. Örök. Talán ezekkel a szavakkal írható le az a sok élmény és kaland amiben részem volt egy idegen országban ez alatt a röpke négy hét alatt. Az emberek mások. mind kinézetre, mind pedig mentalitásra. Irigylésre méltó az a sok jókedv és pozitív életszemlélet, ami ezekből az emberekből árad. És itt tegyük most félre, kinek milyen az élethelyzete. Egyszerűen jobban állnak az élethez, mint mi. Az, hogy sétálok az utcán, és rám mosolyog az idős bácsi az utca másik oldaláról és integetve rám köszön, pedig nem is ismer. Vagy épp szép napot kíván. A busz vezető beszélgetni kezd velem, ha csak én vagyok az egyetlen utasa. Egyszerűen foglalkoznak egymással az emberek. És ez volt az, ami kissé elszomorított ha az itthoniakra gondoltam. Itt ilyen élethelyzettel aligha találkozik az ember, főleg a nagyvárosban. Itt senkit nem érdekel ki vagy és mit akarsz. Csak elmegy melletted, még ha együtt húztátok is le a gimnázium gyötrelmes négy évét is. Kérdezték a gyakorlati helyemen, hogy itt nálunk sokan bicikliznek-e? Vissza fojtott nevetéssel megráztam a fejem. Ahhoz túl veszélyes ez a város. És tényleg. Az utolsó előtti nap, jöttünk haza az iskolából és útfelújítás volt, a busz fogta magát, lehajtott a bicikli útra, de félre állt, mikor szembe jött egy biciklis. Ilyet se lát az ember túl gyakran. A szálláshelyünk egy aprócska város volt Fríziában. Hobbit lakok. Így tudnám a lakóházakat jellemezni. Apró kis kerítés, gyönyörű szép előkerttel és régi tégla házakkal. Egyszerűen meseszép látványban volt részünk, ahogy az épületek között sétáltunk, felfedezve ennek a kis helyiségnek a szépségeit. Ha meg éppen honvágyam volt, vagy a világ összeesküdött ellenem, csak kiültem a teraszra és bámultam a csillagokat az égen.  Azokat a csillagokat, melyek otthon is éppen ugyanúgy ragyognak, és valaki ugyanarra gondolva, mint én csak nézi és csodálja ezeket a mágikus kis csillogó fénypontokat a sötét éjszakában. Tanultam újat. Láttam régit. Örültem. Szenvedtem. Változtam. Ez volt nekem Hollandia és Frízia ebben az egy hónapban.

"Minden utazás egyszeri és megismételhetetlen. Még ha ugyanoda megy is az ember, és ugyanazokkal találkozik, akkor sem lesz ugyanaz az élmény. Nem érezném ugyanazt. Számomra ez az utazás lényege. Emberekkel találkozni, megtanulni nemcsak elfogadni egy másik kultúrát, hanem élvezni is; úgy venni részt benne, mintha helybéli lennék, és úgy reagálni mindenféle benyomásra."

/Nicholas Sparks/

The dream come true...

Megérkeztünk. Kissé röstellem, hogy izgatott tudatlanságban hagytam mindenkit, aki várja vagy korábban várta a fejleményeket, de annyi minden történt az elmúlt pár napban, hogy csak most tudom kiadni magamból ezt a sok élményt és tapasztalatot. 

A repülő út először kissé kellemetlen volt, de végül nagyon jó élménnyel szolgált. Most már tudom, hogy nem kell félnem a levegőben.:)

A napok csak úgy pörögnek, nincs megállás. Az egész ország csodálatos, Fríz föld pedig egy külön kis világa ennek az elvarázsolt országnak. Ahogy a házak között sétálgatok, újra és újra csak arra gondolok, hogy itt nem lakhatnak emberek, és biztos mindjárt egy hobbit lép elő ezekből a kis mesebeli kuckókból. Ha hobbitok nem is, de nagyon kedves emberek laknak ezekben a különös, hatalmas ablakokkal rendelkező házikókban. Szélmalmot még közelről nem, de már egy busz ablakán keresztül meg csodálhattam, és ismét láttam rengeteg törpe báránykát, meg tehenet és a híres fríz lovak közül is akadt egy két ékes példány. A tömegközlekedés igen csak furcsa és kissé idegesítő számomra, ugyanis egy ov-chipkaart nevezetű kis kártyára kell pénzt felrakni és minden egyes fel és leszállásnál be-ki kell chekkolni. Egyszerűbb a mi otthoni rendszerünk és olcsóbb is, itt viszont inkább a kevesebbet utazókra vannak tekintettel, lévén, hogy az emberek szinte mindenhova biciklivel járnak. Nekem is kellene szerválnom egy kétkerekűt, bár ez a hideg meg erős szél nem igazán kedvez nekem. A szerencse, hogy a szállásunkon rendesen van fűtés, mert különben itt lenne a világvége már most. 

Emberek. Mások. Nagyon. Sétálunk Drachten utcáin, és a túloldalról, egy kedves, idősebb bácsi integet és közben mosolyogva rám köszön: 'Hoi. Én vissza, és a mosoly ami szétterjed az arcomon a nap további részében is megmarad. Hiába van rossz idő és csak néha süt ki a nap az év nagy részében, ezek az emberek mégis sokkal boldogabbak, mint nálunk, és ez szerencsére ragályos. Mert jól esik ha rád köszönnek, vagy csak szép napot kívánnak, és szép lassan másként kezded látni a világot te is, és már hasonlóan viselkedsz te is. A minap egy fiatal lány megkérdezte, hogy magyarok vagyunk-e. Nagyon örült nekünk, mert a nagy mamája is magyar és pár szót értett a mi különös beszédünkből. Sokszor nem tudnak minket hova rakni, mert a nyelvünk hangzása olyan dallamos és furcsán pörgős. Kicsit ilyen,kicsit olyan de sehova sem tartozik. Egyben viszont mindenki egyet ért. Nagyon szép és egyben nagyon nehéz nyelv is.

"Minden utazás egyszeri és megismételhetetlen. Még ha ugyanoda megy is az ember, és ugyanazokkal találkozik, akkor sem lesz ugyanaz az élmény. Nem érezném ugyanazt. Számomra ez az utazás lényege. Emberekkel találkozni, megtanulni nemcsak elfogadni egy másik kultúrát, hanem élvezni is; úgy venni részt benne, mintha helybéli lennék, és úgy reagálni mindenféle benyomásra."

/Nicholas Sparks/

"Az emberek vágynak az elismerésre. Ha elhatározod, hogy figyelsz mások jó tulajdonságaira, és amikor csak lehet, megdicséred őket, akkor ettől csodálatosan fogják érezni magukat, és ez téged is fel fog dobni."

/Andrew Mathews/