Most épp a metrón ülök. Szombat este van, a város életre kel, az utcákon fiatalok lődöroögnek az alkohol mámorában úszva. Turisták igyekeznek valami újat felfedezni ezen a fülledt, enyhén borongós éjszakán. Moziban voltam a nővéremmel. Mostanában gyakran csinálunk ilyesmit, ez elhiteti velünk, hogy még kapcsolatban vagyunk. Hogy fontosak vagyunk egymásnak. Pedig ez csak egy mozi, nem is igazán érdekel, hogy mi van velünk, csak legyen valami programunk szombat estére. Ilyenkor belülről figyelem a világot. Irigyen és magányosan. Egy-egy alak rám pillant, ilyenkor szokás szerint elkapom a tekintetem és valami nagyon izgalmas dolgot találok a padlón vagy éppen a plafonon. De miért is olyan nehéz ez? Miért nehéz valakire ránézni, esetleg még a pillantását is viszonozni. Közben megérkezem az állomásra. Onnan gyalog tervezzük megtenni azt a kb. húsz perces utat. Van egy berögzött útvonalam. Most azonban nem várt akadállyal találtam szembe magam. Az egyik kocsma előtt egy sereg fiatal épp egy konfliktus közepén állt. Ledermedtem. A nővérem bátran elindult, azt mondta nem lesz gond. Nem...nem...nem. Sarkon fordultam, és elindultam az eggyel lejjebbi kis utcába. A fülemben harsogó zenét maximum hangerőre állítva, kizártam a külvilágot.
Nem, nem, nem!!!
Nem félek. Rettegek.
A karjaim a derekam köré fonom, és céltudatosan, sietős léptekkel haladok. A nővérem nem érti, megharagszik, de én megyek. Csak otthon akarok lenni. A külvilág néha zord és ijesztő. Az én világom más, biztonságos és nem akar rettegett szörnyként felfalni. Ide bújok, ebbe menekülök. Pedig vágyom rá, vágyom a szabadságra, a megértés szabadságára. Arra, hogy egyszer valaki tényleg értsen, és ne valami hibás lényként kezeljen. Ha jobban megismernek, általában azt mondják, kicsit ketyós, de leginkább "fura" vagyok. Én meg csak beismerősen mosolygok. Vagy épp viccelődöm rajta. De itt bent, mélyen. Fáj, piszkosul marcangol, hogy nem tudok megfelelni a társadalom által felállított elvárásoknak. Tudom, hogy sokszor teher vagyok, tudom, hogy rengeteg olyan szokásom, már-már rögeszmém van, ami furcsa és idegesítő. Tudom, hogy néha abnormálisan reagálok dolgokra. De igyekszem, próbálok ezen változtatni.
Végül mindig elbukom. Nem értem a világot, amelyben élek, és a világ sem tudja, mit akarok. Mintha két külön nyelven beszélnénk. Hogy ki is vagyok? Már magam sem tudom. Aggódom a holnap miatt. Aggódom, mert félek, hogy ha egy nap tükörbe nézek nem fogok mást látni, csak magamat. Egyedül. Azzal a tudattal, hogy hagytam magam megtörni, feladtam az álmaimat és parkoló pályára tettem magam. Akkor már késő lesz...vagy már most elkéstem?
"Nem tudsz aludni. Lehet, hogy azért, mert késő éjjel, mikor minden zaj elhal és ott fekszel az ágyadban, teljesen úrrá lesz rajtad a félelem. Azért, mert hirtelen minden annyira... üres."
/A békés harcos útja c. film/
