I'm sorry that I'm not good enough

Nehéz napok. Röviden így lehetne leírni, ami mostanában zajlik körülöttem, körülöttünk. A "karimizéria" a nyakunkon, amitől totál herótom van, nem hiába nem a kedvencem ez az ünnep. Most ráadásul már nem csak magamra kell gondolnom, kell kis millió ajándékot venni, persze a megfelelő ajándékokhoz nem lehet elég pénzt megkeresni. Kell fát venni, kell díszeket készíteni, ki kell takarítani, főzni kell, számolni kell vendégekkel, vendégségbe is kell menni. Egyszerűen túl sok minden szakadt rá az intoleráns kis lelkemre. Kudarc hegyek a munkában, a nevelésben és a párkapcsolatban is. A tél rossz, a tél negatív, a tél kihozza a rossz oldalamat, amit mindenki, beleértve magamat is, gyűlöl. Nehéz eset vagyok, sosem tagadtam, de az elviselhetetlen rigolyáimat sikerült új szintre emelnem. Nem tagadom, maximalista, irányítás mániás, és erősen hirtelen természetű vagyok, és ebben az időszakban ez most még erőteljesebben érezhető. 

Elfáradtam. Lelkileg, fizikailag, pszichésen. Túl sok elvárást állít elém az élet, és sorra elbukom a feladatokon. Sajnáltatni felesleges magamat, mert magamnak köszönhetem, végülis, ha egyszer az életben normálisan tudnék viselkedni, ahogy azt a társadalom is elvárja, fele ennyi gondom lenne. Nincs ez másképp a párkapcsolatban és a barátságban sem. Elrontom, mindig elrontom. Mert nem tudom tartani a számat, mert nem tudom megmutatni, mi az ami bennem zajlik. Lehet, hogy a felszínen tombol az apokalipszis, de mélyen legbelül csak egy elveszett lélek kapaszkodik az utolsó lehetőségekbe. Mert  menni kell előre, töretlenül, meg kell mutatni, hogy mi rejlik bent, akkor is, ha a befogadó fél nem vevő erre. Mert az emberiség nem befogadó. Az rögtön ítél, és, ha egyszer bele kerültél a skatulyába, tehetsz bármit, ahányszor csak bírod, egyszer megbotlasz és máris a szakadék mélyén találod magad. 

Mit érzek most? Csalódottságot, végtelen szomorúságot, mert megint a felszín győzte meg a nagyérdeműt a mélységben rejtőző valóság helyett. Ördögi kör ez, nem értem én sem ő sem, senki sem. Ezzel áldott meg a sors, ezzel kell megküzdeni nap, nap után, Szóval sajnálom, hogy rabolom az idődet, hogy miattam nem tudsz önmagad lenni, hogy elveszem a részletekben, hogy az apróságoknak tűnő dolgokon felháborodom, sajnálom, hogy lusta vagyok és minden feladat rád marad, sajnálom, hogy nem tudok az lenni, akit te akarsz. 

"Nem mondhatom el, néha mennyire fáj, hogy mennyire belefáradok abba, hogy erős vagyok; hogy micsoda megkönnyebbülés az, ha kimondhatom, össze vagyok törve, még akkor is, ha csak egy papírlapnak."

/Sara Crowe/

When I kept a little distance, I realized how much I love you

Az ember azt gondolná, ha megtalálta azt a bizonyos valakit az életében, akire szüksége volt, már nincs szüksége egyedüllétre. Eleinte tényleg nincs. Aztán ahogy kezd egy új és kiegyensúlyozott életritmus kialakulni, bizony fel-fel bukkannak olyan pillanatok, amikor kell egy kis tér. Régebben biztos voltam benne, hogy ez rossz. Mégis milyen lehet egy olyan kapcsolat, ahol időnként szabadságot kell kivenni, hogy minden oké legyen. Szerencsére nem lett igazam. Ez nem arról szól, hogy a távolság újból feléleszti a tüzet. Ez egy olyasfajta dolog, amire nekem szükségem van. Éveket húztam le anélkül, hogy akartam volna még valami pluszt az életembe, egy társ személyében. Állandóan azt hangoztattam, hogy bizony engem egy férfi sem fog betörni, én magam járom az utam. 

Hogy most mi a helyzet? Nos, eleinte meglepő módon nem volt gond. Sőt már-már soknak éreztem magam egy-egy pillanatban. Ahogy teltek a napok és kezdett bennem tudatosulni, hogy igen, ő az enyém és nem csak egy délibáb, megnyugodtam. Nemrég azonban egy problémával szembesültem. Valami nem volt jó, néha úgy éreztem, alig kapok levegőt, pedig imádtam minden percet, amit együtt töltünk. Napokig emésztettem magam, mi lehet a baj. Talán elrontottam valamit? Végül úgy alakult, hogy négy napra haza kellett mennie. Bűntudatom volt, nehezen aludtam el, egyszerűen nem találtam a helyem az első két napban. Aztán minden kezdett megvilágosodni és értelmet nyerni számomra. Ahogy telnek az órák és egyre közelebb kerül az újbóli találkozónk időpontja, jóleső izgatottság fog el. Várom, hogy ismét magához szorítson, hogy érezzem az illatát. 

És hogy ezt miért is írtam le? Mert nincsen sok korábbi tapasztalatom. Nem voltam jó sosem a kapcsolatok terén, Legyen az család, barátok, vagy épp a szerelem. Lehet furán hangzik, de kicsit lemaradtam az elmúlt években és most igyekszem megélni és behozni azokat a jó pillanatokat amelyek eddig kimaradtak az életemben. Sokszor, ha valami nem úgy történik, mint ami a nagy könyvben meg van írva, elbizonytalanodom, befordulok és várom a hóhért. Pedig a képletben nincs hiba. Egyszerűen csak vannak pillanatok, amiket önmagunkkal kell megélni. Ez a mi időnk, ezt nem kell megosztanunk a másikkal, ilyenkor törődhetünk egy kicsit saját magunkkal. És a következő pillanatban már ismét együtt mehetünk tovább a közös utunkon. Mert rengeteg kaland vár ránk az életben, de bizonyos csatákat egyedül kell megvívnunk. Azonban egy-egy kudarc vagy siker után, ha van kihez odabújni és erőt, vigaszt vagy épp örömet meríteni a jelenlétéből, úgy gondolom egy lépéssel közelebb kerülhetünk a boldog és teljes élethez.

"Amikor gondolok rád, nem "eszembe jutsz". Hanem a lelkembe. Mert nem az eszem gondol rád, hanem a lelkem. Nem csak egy-egy pillanatra, hanem folyamatosan. Nem tudlak, hanem érezlek. Nem gondolat vagy, hanem érzés. Nem távolság, hanem közelség. Nem ott, hanem itt.

A lelkemben."

/Csitáry-Hock Tamás/

Changing times

Vannak gondolkodós napok. Ilyenkor kicsit megáll az idő. Sokszor azt gondolom, ilyenkor nem csinálok semmit, pedig valójában az agyam mint egy gőzmozdony, egyfolytában zakatol. Ilyenkor ömlesztve jutnak eszembe a problémák, a tervek, a jó és rossz dolgok az életemben. Tavaly ilyenkor álmomban sem gondoltam volna, hogy ma itt fogok ülni, egy lakásban, miközben mellettem olyasvalaki szuszog, aki eddig csak a képzeletemben létezett. Hogy tényleg nevelek egy kölyköt, és bizony, valaki akit nagyon szerettem, már nem lesz velem. Ha bele gondolok, az elmúlt egy év, de leginkább az utolsó négy hónap a nagy változásokról szólt. Habár időközben kiderült, hogy nem álmaim munkáját találtam meg, noha sokan gondolják így. Azért egészen elviselhető a dolog, főleg, ha van kihez hazajönni esténként és együtt, egymás karjaiban álomra hajtani a fejünket. Nagy előre lépésre készülök, ami a jövőt illeti. Mint az várható volt, szükségem van rá, hogy folytathassam, amit évekkel ezelőtt oly nagy lelkesedéssel űztünk az öreggel. Talán jövőre már meglesz az utód is, de ez még kérdés, hiszen minden lehetőséget végig kell gondolni és csak akkor belevágni, ha teljesen biztosak vagyunk. Szeretnék ismét beülni az iskola padba, újat tanulni, még az egyetem gondolatával is játszom, noha nem sok esélyem van rá, hogy a vágyott szakra bekerüljek valaha is. De azért álmodozni csak szabad. Szeretnék utazni a nyáron egy kicsit, hiányzik Hollandia, jó volna ismét elmenni kicsit feltöltődni. Szeretném jól csinálni, de ez még nagyon új nekem. Ez már nem csak rólam szól, most már ketten vagyunk ebben a jártékban, és bizony van még mit tanulnom. Sokszor nem értem a dolgokat, vagy épp rosszul reagálom le, és bedurcázom, kissé hisztis nőszemély vagyok, ezt mér korábban is tudtuk. Emellett kénytelen kelletlen el kell ismernem, hogy valóban makacs vagyok, hiszen ha egy gondolat megszületik, akkor addig megyek tűzön-vízen át, amíg meg nem valósítom. A segítség elfogadásán is még van mit dolgozni, hiszen túl sokáig kellett szembeszállni egyedül a világ ellen. De igyekszem, lassan tényleg elhiszem, hogy a happyend nekem is létezhet és boldog lehetek, vele egy életen át...

When Prince Charming get real

Minden ember életében vannak váratlan fordulatok. Van, hogy ehhez egy nagyobb esemény kapcsolódik, máskor sok kis apró mozzanat vezet a változáshoz. Egy biztos, nekem mindkettőből kijutott az elmúlt hónapokban. Hogy mit csináltam az elmúlt években? Toporogtam. Nem tudtam, mi tévő legyek, merre induljak. Vártam valamire, valakire, aki majd utat mutat nekem. Ez bizonyos szempontból kényelmes, másrészt erőteljesen frusztráló érzéssel töltött el. Aztán bekövetkezett a nagy fordulópont. Eltávozott az a szeretett lény az életemből, aki az elmúlt tíz évben a biztos pontot jelentette számomra. Mellette magabiztos voltam, tudtam ha nem is vagyok boldog, vele van értelme a holnapot várni. Az hogy elment két lehetőséget tartogatott számomra. Vagy új életet kezdek és most már a saját lábamon állva küzdök meg az élet nagy kihívásaival, vagy pedig összeomlok és csak várom, hogy elteljen az életem. Először úgy tűnt utóbbi fog történni, aztán jött egy apró kis fény, amibe ösztönösen bele kapaszkodtam. Nem tudtam miért, sejtelmem sem volt mi lesz a vége, de egy dologban biztos voltam. Megfogott és nem eresztett. Rövid időn belül azon kaptam magam, hogy ismét kezd előttem egy jövő kép kialakulni. Elkezdek tervezni egy olyan életet, amiről már lemondtam. Küzdeni kezdtem. Önmagamért, a boldogságomért, ő érte. Voltak nehéz pillanatok, néhányszor én magam is meginogtam, hiszen oly régóta állt körülöttem egy bizonyos beton fal, amit nem könnyű lebontani, pláne, ha a másik is nagy erővel dolgozik azon, hogy az ő kis erődítményét felhúzza eléd. Nem volt mit tenni, ahhoz, hogy egyről a kettőre jussak, először ki kellett lépnem a csigaházamból.

Először ijesztő, szinte rémisztő volt a tudat, hogy ismét előkerültek olyan érzelmek, amelyeket az évek során nagyon mélyen elzártam. Még inkább meglepett, hogy mennyit változtam, értem és komolyodtam ez alatt az öt év alatt. Régebben nem szerettem ha megölelnek, szükségem volt a magányra, a függetlenségre. Most? Élvezem minden pillanatát, amit együtt töltünk, fáj, amikor el kell mennie, a magányos éjszakák szinte csak forgolódással telnek. Szükségem van az érintésére, hogy megnyugtasson ha épp elbizonytalanodom, ugyanakkor szeretném ha tudná, mellette állók, bármibe is fog bele. Talán elpuhultam? Lehet, de a sebezhetőség néha kell. Hiszen ettől vagyunk emberek, ez mutatja meg, hogy igenis képesek vagyunk érezni és éreztetni. Sokáig féltem, hogy belőlem ezek a képességek hiányoznak, egyszerűen nincs olyan emberi lény kerek e világon, aki passzolna hozzám. Most azonban látom, hogy csak egy dominó eldöntése kellett ahhoz, hogy a sorozat elinduljon. Most boldog vagyok, végre úgy érzem teljes az életem. Már nem kell egyedül szembe néznem a világ olykor kegyetlen és kiábrándító valóságával, most már ketten vagyunk, együtt harcolunk, támogatva és szeretve egymást. Hogy mit hoz a holnap, nem tudom, de egy valami számomra is világossá vált. Létezik happy end, de ahhoz TE is kellesz, mert az események csak elindulnak, az, hogy miként alakulnak, az csak rajtad és a bátorságodon áll.

"Azt állítani, hogy "én ilyen vagyok, bocsi, nem fogok változni", baromság. Legyél nyitott, ne zárkózz el, ugyanis ezzel is egy olyan reakciót válthatsz ki a másikból, hogy elfut. Soha nem tudhatod, lehet, hogy valaki olyan jön az életedbe, akiért képes leszel átalakítani a szokásaidat. Egy kapcsolatban mindig lesznek nehézségek, mindkét ember életében ott a hullámvasút, és az bizony nem mindig a boldogságról szól. Viszont ha van valaki, aki akkor is melletted áll, amikor úgy érzed, nincs erőd a folytatáshoz, minden könnyebb lesz."

/Oravecz Nóra/

When the wall gets an attack

Különös dolog a magam fajta ember életében a változás. Legyen az fizikai vagy lelki síkon történő dolog. Nehéz meglátni, tudomásul venni de mégis talán a legborzasztóbb az egészben, amikor szembe kell nézned ezzel a változással. Mi történik ha valaki azt mondja neked számít. Hiszen a te mottód mindig is az volt, egyedül vagy a világ ellen. No igen, ilyenkor meg pislogsz nagy szemekkel. Próbálod a régi emlékeidből előkaparni, hogy ilyenkor mi is az elvárt viselkedés forma. Aggódás. Törődés. Az agyad egyből érzékeli a támadást és védekező üzemmódba kapcsol, mélyen belül azonban egy hatalmas reccsenést hallasz, a faladat ismét ostrom alá vették. Annyi idő telt el, hogy szinte azt sem tudod hova kapj hirtelen.

Aztán veszel egy mély levegőt és kifújod. Lehiggadsz és hagyod, hogy az ész kapja az irányító szerepét. Hinni egy olyasvalamiben, amit nem neked szánt a sors, szánalmas. És te nem akarsz megint egy balek lenni. Tartanod kell magad az elveidhez és nem engedhetsz annak a kis motoszkáló valaminek, ami ki akar törni. Bent kell tartanod, mert tudod, ha kiengeded, megveszik, gátlástalan és nem ismer határokat. Felemel majd a mélybe taszít. De végül, mikor kitombolta magát, megint ott fogsz feküdni a földön, egyedül és magányosan. Csak akkor már nem biztos, hogy ismét újra akarod kezdeni. 

A fizikai fájdalmat megélni más. Elnyomható, elviselhető, lehet halogatni. Adott egy fiatal lány, aki mindig rossz helyre lép, aki orra esik, aki mindig rosszkor van rossz helyen. Tinédzserként jól viselte a sok megpróbáltatást, hiszen veszteni valója tulajdonképpen nem volt. De ez a lány felnőtt, dolgozik, el kell magát tartania, és közben nap mint nap szembe kell néznie fizikai korlátaival. Legtöbbször fel sem tűnik, hogy a poklot éli át minden lépésnél, máskor azonban észreveszed, mintha kissé bicegve járna. Tudja, ez már nem tréfa, valami vészesen közeledik felé, amivel nem akar szembe nézni. Nem látod, de valójában minden egyes reggel hálát ad, hogy el tudja kezdeni a napot és egyben be is tudja fejezni. El kellene mennie orvoshoz, de vajon ki akarja-e tenni magát egy újabb mizériának, hiszen most már van veszteni valója. Mi van ha vár még egy kicsit? Amíg stabil nem lesz a háttere, mi van ha addig halogatja, amíg már elkésik. Miért is baj az, ha nem akarja tudni? Nem akarja ezt a stresszt. Élni akar, menni ameddig csak lehetséges, kipróbálni, megélni mindent, ez olyan nagy baj? A valóság várhat, most csak a csillagok várnak.

I don't see my happy ending...and it's okay

Nehéz hét, sok súlyos gondolattal. Voltak pillanatok, mikor a fellegekben jártam, máskor pedig úgy éreztem ennél rosszabb már nem lehet. Az érdekes az volt az egészben, hogy most valahogy kívülről figyeltem a reakcióimat, az érzéseimet. Egy dologban azonban ismét bizonyosságot nyertem. Az érzelmekkel vigyázni kell, mert csak egyszer billen ki az ember az egyensúlyból, máris borul a rendszer. Megint elkezdesz hinni valami, számodra nem létező dologban. Reménykedsz, hogy na, lehetséges, küzdeni kell érte. Aztán arcul csap a felismerés. Csak egy mondat, de kijózanodsz egy pillanat alatt. Megint bele estél a szokásos hibádba. Fáj, persze, hogy fáj, pedig tudhatnád már, hogy neked ez nem jár. Éjjel álmatlanul forgolódsz, napközben frusztrált van, de közben rendeződik odabent minden és ismét az ész az úr. Ismét hideg fejjel tudsz gondolkodni, mert tudod. Biztos vagy benne, hogy nincs happy ended. De szeretnél, magadnak nem is jut, ha mindenki másnak, akinek szüksége van rá, megadhatod a lehetőséget, akkor ha csak annak halovány lenyomatát, de érezheted, hogy igen, ilyen lehetne. Ezek valamelyest feltöltenek. Erőt adnak a folytatáshoz. Mert menni kell, nem lehet megállni, az élet nem kíváncsi a vágyainkra, arra ott vannak az álmok.

"Erre vágytam, hogy (...) engem szeressenek, másként úgyis utolér a keserű csalódás. Ezért önkéntelenül felöltöttem az álarcot: gondold meg tízszer, mielőtt közelítesz! Lehetek hideg, mint a jéghegy, perzselő, akár a vulkán, belepusztulsz mindkettőbe, de élvezheted a langyos napfényt a közelemben, ha el tudom hinni neked, hogy megérdemled."

/Galgóczi Dóra/

I will never know...I will never understand...I will never feel

Csendben ülök a szobában és kattogok. Pörgetem vissza a napokat és az eseményeket. Keresem, kutatom azt a pillanatot, amikor a kocka rossz oldalára billent. Talán egy mondat, vagy egy szó volt, de az is lehet, hogy csak egy torz grimasz. Hogy mit éreztem? Értetlenül álltam, később csalódott voltam, aztán a harag tüze lobbant fel bennem, végül pedig a szomorúság érzése telepedett meg bennem. 

Nem tudom milyen lehet, sosem éreztem. Kidobtak, mielőtt még a gondolattal eljátszhattam volna, hogy van olyan ember, aki fontosnak tarthat. Először igazságtalanságnak tartottam, de az évek során megtanultam, hogy nem vár mindenkit szőke herceg fehér lovon. Így szépen lassan el is temettem magamban minden ilyesfajta érzelmet és hiú reményt. Néha-néha azért megbicsaklik az ember, de ha tartja magát az elveihez, akkor könnyebb ismét a falai mögül kémlelni a világot. Az érzéseket jobb kint hagyni, csak menni és csinálni mindent hideg fejjel. Vannak olyan emberek, akik az önpusztítást tartják a legmegfelelőbb eszköznek, mások inkább saját maguk marcangolják össze önnön lelküket. Hogy mi a legjobb megoldás? Nem tudom.

Szeretném megérteni, szeretném elfogadni. Szeretném, ha tudnék segíteni. Ha azt mondhatnám, senki nincs hatással rám. Szeretnék megint hideg és jeges lenni. Mert képtelen vagyok értelmezni. Jelek, melyek csak összekuszálják a szálakat, és mi lesz a vége? Két ember, aki már egymásra sem néz, csak elmegy egymás mellett. Hogy mit érez a másik, sosem tudja meg, csak abban biztos, hogy talán még valamit tehetett volna. De nem mert lépni, inkább magába folytja bocsánatát, dühét és haragját, és hagyja, hogy a fájdalom végletekig feleméssze. Egyszer majd összehozza a sors egy másik emberrel, aki mellett ha csak pár pillanatra is, de kicsit teljesnek érezheti magát. Ekkor viszont már tudni fogja, hogy ezeket a pillanatokat meg kell őrizni, mert kettőt pislant és ismét elsétálnak mellette. 

Az élet furcsa játékot űz velünk. Néha felemel, majd a mélybe taszít. De neked tudnod kell, hogy mindig van ki út, mert bárhová is kerülsz, találhatsz valakit, aki talán kissé ügyetlen, olykor furcsa és szeszélyes, de örömét a mosolyodban és a vidámságodban lelheti meg. Mert bár mosolya ott van, de közben saját nyomorúságát igyekszik palástolni előtted.

"Bizonyos érzések, legyen az öröm vagy bánat, olyan erősek, hogy szinte beléjük roppan az ember."

/Eric-Emmanuel Schmitt/

Just still close the door!

Felkavaró érzések dukálnak igazán egy felkavaró gondolatokat tartalmazó bejegyzés megszületéséhez. Honnan is kezdjem? Ja igen, egy fejezet lezárult az életünkben. a nagy öreg tovább lépett, Mi pedig? Nehezen viseljük, na jó, talán csak én nem tudom még teljes mértékben elfogadni a tényt, hogy nincs többé. Kissé zilált volt az elmúlt pár nap, amit bizonyos szempontból talán jobb lett volna elkerülni. Ha egy ajtót kinyitunk, egy olyan lavinát indíthatunk el, amit nem biztos, hogy meg tudunk állítani. Na már most, sokan ismerik ezt a bizonyos ajtót. E mögé rámoltam be azokat az érzéseket, hangulatokat, talán még vágyakat is, amelyek elgyengítenek és befolyásolnak, hiú ábrándok közé taszítanak. Évekig ment is a dolog, persze egyszer-egyszer az ajtó résnyire kinyílt, de még időben sikerült visszazárni. Aztán jön egy esemény vagy történések sorozata és a kapuőr ilyenkor elgyengül, dolga akad és nem biztos, hogy az ész a szíven felül tud kerekedni. Az ajtó kinyílik és elszabadul a lámpás szelleme. Nem sok időre, mert észbe kap az ember és igyekszik megállítani az eljövendő apokalipszist, 

Barátnak, támasznak lenni néha piszok nehéz. Ilyenkor fogcsikorgatva de fogadjuk a vállunkra ránehezedő terhet, mert szeretnénk a másik fájdalmán, bánatán enyhíteni, de észre sem vesszünk, hogy egy részét mi magunk is átvesszük, saját lelkünkön vezetjük le. Az erősek átvészelik az ilyen pillanatokat, de ott vannak a magamfajták. Az örök álmodozók, akik hisznek a boldog befejezésben. Reménykednek benne, hogy egyszer majd nekik is sikerülni fog az élet nagy játékát megnyerni. Aztán elbuknak. Ilyenkor napokig, talán hetekig vagy hosszú hónapokig csak fekszenek a földön és nem értik, mit rontottak el? Miért maradnak ki mindig a dobásból? Aztán vesznek egy mély levegőt, felállnak és tovább mennek. Időnként komoran de nagyrészt mosolyogva a világra, de belül mind tudják/tudjuk, hogy üresek és hidegek vagyunk. Megyünk, mert az élet nem hagy mást, de tudjuk, hogy a vége mindig ugyanaz lesz, hogy a föld jó barát, szeretjük ölelgetni. 

"Hányan vannak, akik átengednék magukat egy hirtelen vágynak, egy óráig tartó, gyorsan támadt és viharos szeszélynek, a szerelem pillanatnyi csapongásának, ha nem félnének attól, hogy ezt a rövid és felszínes boldogságot helyrehozhatatlan botránnyal és fájdalmas könnyekkel fizetik meg."

/Guy de Maupassant/

"Az is a pokol egyik formája, ha az ember arra vágyik, ami soha nem lehet az övé. Mert a gondolatai kóborolnak. Elsuhannak olyan tájakra is, ahová nem lenne szabad. Olyan ízekkel kínozzák, amiket soha nem érezhet a nyelve, olyan domborulatokkal, amelyeket soha nem érinthet a keze, és olyan érzésekkel, amelyeket soha, de soha nem árulhat el."

/J. R. Ward/

You just let me there

Vannak bizonyos élethelyzetek, amelyeket nehéz, szinte már lehetetlen konfliktus nélkül áthidalni. És akkor még nem is az én dimenzióban próbáltuk meg. Aki követi a blogot mondjuk úgy évek óta, az tisztában lehet azzal, hogy nem vagyok valami nagy csapatszellem. Igazából olyan vagyok, mint egy félvad farkas, aki bár ismeri az emberi kezet, de csak ideig-óráig képes eltűrni önmagán. Valahogy mindig úgy alakultak a dolgok, hogy végül nem volt maradásom. És megint beleestem a hibába, hogy bízni kezdtem. Reménykedni abban, hogy megtaláltam a helyem végre. Majd eltelt röpke 8 hónap és úgy érzem ennyi voltam. Kiégtem. Haraggal telve kelek fel minden áldott munka napon. Már nem mindig látom benne a szépet, és miért? Az emberi hülyeség és gyarlóság miatt. Mert nem csinálhatom azt és úgy, ahogy én jónak látom. Mert ismét csak kiderült, hogy minden elképzelésem süket fülekre talált. Eleinte még küzdöttem, kiálltam az igazamért, mostanra azonban bele fáradtam. Elvesztettem azt a csöppnyi türelmemet, amit nagy nehezen kifejlesztettem az évek során. Ingerlékeny vagyok, nem gondolkodom tisztán és ez nem csak a munkában, hanem a magánéletben is meglátszik. Ezért úgy döntöttem ideje változtatni. Ismét. Első lépésként, kell egy kis kuckó, ahova egy fárasztó munkanap után elbújhat az ember a világ elől. Ezt kipipálhatjuk. Második lépésként tanuljunk egy új szakmát. Olyan szakmát, ami érdekel és később el lehet vele helyezkedni, mégis megmarad az alkotás szabadsága, nem korlátoz a szűklátókörűség és a már jól bejáratott mechanika. Az ehhez szükséges löket megadva, jelentkezés leadva. Harmadik lépésként pedig hozzunk új színt az életünkben. Vannak dolgok, amik áramlását meg kell változtatni. Nem biztos, hogy az ami egy éve még úgy tűnt számodra jött el, most is neked van fenntartva. Néha túl kell lépni az emberi önzőségen és a legjobbat kihozni a helyzetből. De néha vannak nem várt mellékhatások. Ilyenek azok az emberek akik időközben fontosakká válnak. És azt gondolod, reméled, hogy te is számítasz. Aztán pont az ilyen nagy volumenű lépésekkor jössz rá, hogy ez a te életed. Ebben nincs benne sem barát sem idegen, ez csak rólad szól és nem engedheted el az álmaid csak azért mert nem akarod a másik felet megbántani. Vártam, több hónapot, végül elindultam. Igen, annak ellenére, hogy tudtam, neked is vannak terveid. És, hogy amit most csinálsz, az szimpla bosszú-e vagy csak egy sajátos probléma megoldás, nem tudom. De rosszul esett. Ez a tipikus hagyom a másikat a kakiban és nem érdekel, megfullad-e módszer. Majd dobok neki egy mentőövet ami egyébként elsüllyed a vízben, de magamat azzal nyugtatom, hogy én a részemről mindent megtettem. 

Nos, szimplán csak ennyi volt a gondom, ha már kérdezted...

"Az élet már csak ilyen. Az ember azt hiszi, ura a helyzetnek, szépen, precízen ki van jelölve az útvonal, amit be fog járni. Aztán egy szép napon autókázik a sztrádán, és egyszer csak: bumm! Valaki belerohan hátulról. Az ilyesmit nem láthatjuk előre. Ilyenek az emberek is. Kiszámíthatatlanok. Hiába érezzük úgy, hogy valakit ismerünk, mint a tenyerünket, hiába vagyunk biztosak az érzéseiben, a reakcióiban, attól még okozhat meglepetést."

/Emma Chase/

Now is good

Bizonyos napokon jól érzem magam. A mai is pont egy ilyenre sikeredett. Eldöntöttem, hogy ismét lakás keresek. Először kertes házat akartam, de sajnos nem találtam elérhető közelségben, így hagytam a fenébe, úgy voltam vele, majd csak lesz valahogy. Majd mit ad isten, az egyik ismerősöm ki akarja adni a lakását, nem olyan messze onnan, ahol most dolgozom, Gyorsan jeleztem neki, hogy szívesen megnézném a kis kuckót, szerencsére aki előttem jelentkezett, ő nem élt a lakás bérlésének a lehetőségével, így minden azon múlt, hogy tetszeni fog-e a nekem ez az apró kis városi kuckó. Minden klappolt. Szóval augusztus közepén birtokba vehetem az új magán rezidenciámat. Végre megint lesz egy saját kis helyem, ahová nap végén elvonulhatok, ahol nem zargatnak az emberek, ahol tudok gondolkodni az élet nagy kérdéseiről. Miért lesz ez most más? Mert most egyedül leszek. Csak én és a szőrarcúak. Kezdésnek jó lesz így is. Aztán meglátjuk, hogy alakul majd a jövő. Szeretnék, tényleg szeretnék valakit megismerni, aki segít kinyílni végre a világnak. Nem tudom mikor jön el, ha egyáltalán eljön, de ma bizakodó vagyok. Lehet, hogy holnap bal lábbal fogok fölkelni és még a kertben lévő meggyfába is belekötök, de nem is ez a lényeg, hanem a most érzése. Most jó. És ez az ami fontos. A most érzése. Nem szeretek a múlton és a jövőn idegeskedni, pedig állandóan járatom magam rajta. Szerencsére azonban vannak pillanatok, amikor én is tudok a mának élni és élvezni a jelent. 

Például ma random kedve voltam egy idegennel. Az Ikeában nyári vásár van, el is mentem mert már van family kártyám, tudtam venni hűtő táskát. Előttem egy húszas éveinek vége felé járó kismama állt. Épp ő következett, amikor is a pénztáros kérdezte, hogy van-e family kártya mert most kapna kedvezményt. Persze nem volt, nekem meg jött az a bizonyos gondolat. Odanyújtottam az enyémet, használja csak nyugodtan. Már-már komikus volt a két szemben álló hölgy meglepett arca, végül több mint ezer forinttal kevesebbet kellett fizetnie a kismamának, aki nem vagy még ötször megköszönte a felajánlást és meg örültem, mint majom a farkának. Szóval következtetésképpen, szeretek segíteni az embereknek, mert ezek az apró gesztusok nem csak a másik félnek csalnak egy kis mosoly vagy örömöt az arcára, hanem ugyanúgy nekem is. Ilyenkor mindig egy kicsit feltöltődöm, mert tudom, hogy a sok rossz mellett ott van még bennünk emberekben a jóság, csak néha elfelejtjük hogyan használjuk. 

"Néha észre sem vesszük, hogy egyáltalán tettünk valamit, egészen addig, amíg végül az eredmény egyértelművé nem válik. Ez azért van, mert az ösztönös cselekvés örömteli és természetes."

/Rhonda Byrne/

You makes me Scared

Most épp a metrón ülök. Szombat este van, a város életre kel, az utcákon fiatalok lődöroögnek az alkohol mámorában úszva. Turisták igyekeznek valami újat felfedezni ezen a fülledt, enyhén borongós éjszakán. Moziban voltam a nővéremmel. Mostanában gyakran csinálunk ilyesmit, ez elhiteti velünk, hogy még kapcsolatban vagyunk. Hogy fontosak vagyunk egymásnak. Pedig ez csak egy mozi, nem is igazán érdekel, hogy mi van velünk, csak legyen valami programunk szombat estére. Ilyenkor belülről figyelem a világot. Irigyen és magányosan. Egy-egy alak rám pillant, ilyenkor szokás szerint elkapom a tekintetem és valami nagyon izgalmas dolgot találok a padlón vagy éppen a plafonon. De miért is olyan nehéz ez? Miért nehéz valakire ránézni, esetleg még a pillantását is viszonozni. Közben megérkezem az állomásra. Onnan gyalog tervezzük megtenni azt a kb. húsz perces utat. Van egy berögzött útvonalam. Most azonban nem várt akadállyal találtam szembe magam. Az egyik kocsma előtt egy sereg fiatal épp egy konfliktus közepén állt. Ledermedtem. A nővérem bátran elindult, azt mondta nem lesz gond. Nem...nem...nem. Sarkon fordultam, és elindultam az eggyel lejjebbi kis utcába. A fülemben harsogó zenét maximum hangerőre állítva, kizártam a külvilágot. 

Nem, nem, nem!!!

Nem félek. Rettegek.

A karjaim a derekam köré fonom, és céltudatosan, sietős léptekkel haladok. A nővérem nem érti, megharagszik, de én megyek. Csak otthon akarok lenni. A külvilág néha zord és ijesztő. Az én világom más, biztonságos és nem akar rettegett szörnyként felfalni. Ide bújok, ebbe menekülök. Pedig vágyom rá, vágyom a szabadságra, a megértés szabadságára. Arra, hogy egyszer valaki tényleg értsen, és ne valami hibás lényként kezeljen. Ha jobban megismernek, általában azt mondják, kicsit ketyós, de leginkább "fura" vagyok. Én meg csak beismerősen mosolygok. Vagy épp viccelődöm rajta. De itt bent, mélyen. Fáj, piszkosul marcangol, hogy nem tudok megfelelni a társadalom által felállított elvárásoknak. Tudom, hogy sokszor teher vagyok, tudom, hogy rengeteg olyan szokásom, már-már rögeszmém van, ami furcsa és idegesítő. Tudom, hogy néha abnormálisan reagálok dolgokra. De igyekszem, próbálok ezen változtatni. 

Végül mindig elbukom. Nem értem a világot, amelyben élek, és a világ sem tudja, mit akarok. Mintha két külön nyelven beszélnénk. Hogy ki is vagyok? Már magam sem tudom. Aggódom a holnap miatt. Aggódom, mert félek, hogy ha egy nap tükörbe nézek nem fogok mást látni, csak magamat. Egyedül. Azzal a tudattal, hogy hagytam magam megtörni, feladtam az álmaimat és parkoló pályára tettem magam. Akkor már késő lesz...vagy már most elkéstem?

"Nem tudsz aludni. Lehet, hogy azért, mert késő éjjel, mikor minden zaj elhal és ott fekszel az ágyadban, teljesen úrrá lesz rajtad a félelem. Azért, mert hirtelen minden annyira... üres."

/A békés harcos útja c. film/

Someone is waiting for you inside of me

A kérdés az, hogy az életem merre is tart igazából. Jó irányba haladok? Vagy már régen a rossz ösvényt taposom magam előtt? Erre a válasz jelen esetben IgenNem. Amikor tizennyolc éves voltam, akkor valahogy mélyen legbelül tudtam, hogy valahol itt fogok tartani hat évvel később. De a felszínen. Hitegettem magam. Jobb lesz. Minden sikerülhet. Még nekem is. És noha bizonyos szempontból, sikerült is sok olyan dolgot elérnem, amiről még csak nem is feltételeztem, hogy megtörténhet velem, ezek mégsem visznek előbbre. Ha most megkérdeznéd. hol leszek hat év múlva, keserédes kacaj közepette azt válaszolnám: A jó ég tudja. Ha bele gondolok, mennyi tervem van a jövőt illetően, hány álmot szeretnék megvalósítani, szinte belefájdul a fejem. Hiszen még azt sem tudom, egy év múlva hol leszek, hogyan is tudhatnám hol leszek harminc évesen. Minden csak rajtam múlik, ugye? Azon, hogy milyen döntéseket hozok az életben. De mi van, ha bizonyos ismeretek hiányoznak? Ha a gépezet másképp működik? Szeretnék normális lenni. Talán még egy átlagos élettel is kibékülnék, mint ezzel a jelenlegi magányos farkas szereppel. Mert egy dolgot piszkosul szeretek ebben az elfuserált jövő képben. A függetlenséget. Mert itt látom, hogy nem kell függenem mástól, nem kell alkalmazkodnom, élhetek és dolgozhatok a saját elveim és szabályaim szerint. És bár ez mind szép és jó, de ez a hozzáállás az ami megfoszt az egyetlen dologtól, amire mindig is a legjobban vágytam, attól, hogy szerethessenek. Mert ugyan ki tudna egy ilyen, énközpontú, vad és zabolátlan, néha már hideg lányt szeretni. És itt most nem a nagy betűs szerelemről van szó, hanem úgy általánosságban. Nem tudok azzal a ténnyel mit kezdeni, ha egy ember felajánlja a segítségét, hogy támaszt nyújt, ha éppen úgy adódik, vagy éppen csak elfogad olyannak, amilyen vagyok. És amit a legjobban gyűlölök magamban? Ami talán mindennek az alapja? Az egész kifacsart énképemnek? Nem tudok viszonozni. Ne értsd félre. Nem úgy értem, hogy fizikailag fájdalmat okoz, vagy mély lelki törésem az oka. Lehetséges lenne, hogy egyszerűen nem tudom hogyan kell? Mint a kisgyerek, aki még nem tanulta meg bekötni a cipőjét. Sokszor próbáltam szeretni, szeretet adni, de valahogy sosem jut el az érzés a másik fél felé. Az érzéseim, a gondolataim ködbe burkolom, nem merem nyíltan kimondani. Sokszor egy-egy vicc mögött, jelentős mögöttes tartalom rejtőzik. Ha figyelmes vagy, nem a szavaimban keresed a kedvességet, vagy épp a törődést, a visszajelzést, hogy érdekelsz-e engem. Nézz a szemembe, és lásd meg aki valójában vagyok. Itt ülök bent és várom, hogy végre észrevegyél, kézen fogj és soha többé ne eressz el.

"A szakadék rendszerint nem ott van, hogy nem tudod, mi lenne számodra a jó, hanem ott, ahol tudod, de képtelen vagy megvalósítani."

/Müller Péter/

I'm broken...Can you accept me?

Az ember sokszor vitatkozik önmagával. Sokszor hitegeti önmagát, vagy éppen a körülötte élőket. Életünk során követünk el hibákat. Nagy baklövéseket. Sokszor olyan sebeket ejtenek rajtunk a rossz akaróink, amik talán sosem tudnak maradéktalanul eltűnni. De mindig igyekszünk ezeket a sebeket elrejteni. A lényeg a normális, a tökéletesség. Hiszen nem láthatja senki, hogy sérültem, akkor szabad préda lennék az ellenségeim számára.

A minap úgy éreztem valami mélyen, itt belül eltörött. Sokszor összeroppantam már életem során, főképpen az elmúlt pér évben, de a mostani valahogy különbözött. Inkább megtörtnek, mint összetörtnek éreztem magam. Amikor a fájdalom és a kín nem egyszerre zúdul rád, hanem hullámokban, apránként egyre csak többet hozva magával, hogy a végén hírmondód se maradjon, A mostani valami hasonlót hozott magával. Beszéltem róla, próbáltam kibogozni az összekuszálódott szálakat, de ma reggel végül rájöttem, vannak olyan dolgok, amiket már nem lehet maradéktalanul megjavítani. Ó, ugyan már, fiatal vagy te ilyen nagy szavakhoz. Mondanád te, pedig hidd el, én megpróbáltam. Milliószor, de minden alkalommal csak mélyebb lett az a hatalmas rés. Régen még hittem a csodákban, álmodoztam a fényes jövőmről, arról, hogy valami maradandót fogok alkotni. Erre persze még most is van lehetőségem, de ma már másképp látom a jövőm. Látok egy ambíciózus, céltudatos nőt, aki minden gondolatával és cselekedetével azon van, hogy még jobb és jobb legyen a munkájában. Hogy a megszerzett tudást alkalmazza és esetleg tovább is adja a jövő nemzedékének. Látok stabil anyagi hátteret. Látok benne lehetőséget. De mást nem látok. Vannak még körülötte barátok, de nincsenek közel. Ott vannak, de mégsem. Mert ez a valaki, aki a jövőben szerepel, egy dolgot nem tudott sosem. Megjavulni. Meghibásodott valamikor, szinte már nem is tudja mikor lehetett, de nem tudta önmagát helyrehozni, és nem talált olyan szilárd sziklafalat, amire támaszkodhat amíg helyre jön. Talán nem is akarata igazán. Talán jobb volt neki így, ebben a formában. Hiszen mi lett volna, ha akkor másképp dönt, és azután csalódik, ismét. Nem, még egy csalódást már képtelen lenne elviselni. Akkor valóban darabjaira hullna, és nincs az a pillanat ragasztó, ami ismét egésszé tudná varázsolni. Penge élen táncol. Retteg. De kitart. Mert ez a nő, még fiatal, még tanulnia kell, fejlődnie, reménykednie benne, hogy egy napon rátalál arra a bizonyos stabil pontra, az ő sziklájára...mert mindenkinek jár a happy end...ugye?

"Önbizalommal teli embernek tűnök, és bátor vagyok, de hogy magamat mennyit bántom közben, és mennyi bennem a kétely - azt nem sejtik."

/Palya Bea/

I'm so really angry to the world

Düh és harag. Elsöprő érzelmek. Erőt adnak, vagy éppen megfosztanak tőle. Ha sokáig vagy haragos, ha felemészt a düh, egy idő után megkeseredsz. De az elején, jól esik. Okoz egyfajta euforikus állapotot, aztán mintha csak valami jóféle drog lenne, igyekszel újra és újra átélni ezt az érzést, de mindig csak többet és többet akarsz. Vajon egy sorozatgyilkos is ugyanezt az érzést kajtatja, amikor újra és újra lecsap az általa kiszemelt áldozatokra? Néha elgondolkodik rajta az ember. Milyen lehet ölni. A betegebbek talán még el is játszadoznak a gondolattal, hogy élvezik. De az ember jól van kitalálva. A felettes én mindig ott van és visszatereli a gondolatok a normálisba. Pedig lehet, hogy ha egy picit elszabadulna az egó, akkor nem fordulnánk fajtársaink ellen. Lehet, hogy a kreativitás, az alkotó vágy érvényesülne és olyasmikre lehetnénk képesek, amelyekről csak legtitkosabb álmainkban gondolunk.

De van, amikor megkérdőjeleznek. Végre kezded elhinni, hogy igen, jó úton jársz. Kezded ismét megtalálni önmagad, az élet ismét lehet szép. De ilyenkor jön egy arcul csapás és rájössz, hogy mégsem. Tudod, hogy téged a leginkább akkor lehet megsemmisíteni, ha azt mondják, nem vagy jó abban amit csinálsz, hiszen, egész életedben megkérdőjeleztek. Lehet-e egyszer valami olyat csinálni, amiben tényleg jó lehet az ember? Amit végre nem kérdőjeleznek meg mások? Amikor el lehet hinni, hogy valamiben különleges vagy.

Akarom. Érted? Nem, most már nem csak szeretném. Azt akarom, hogy végre nekem is jó legyen. Elegem van a sok küzdelemből, egyszer végre én is szeretnék győzni. Olyan nagy kérés ez? Vagy betegesen élvezed, hogy hitegetsz, hogy rendszeresen elhúzod előttem a mézes madzagot, aztán kigáncsolsz és kinevetsz, amikor a földre zuhanok? Elmondom, hogy lesz. Te szépen befejezed a happy endingjeim folyamatos tönkretételét. De tényleg, miért fáj az neked, ha boldog vagyok? Akkor már nem vagyok önmagam? Ha most meghalnék, keresztül húzhatnám a számításaidat? Végre én is az arcodba röhöghetnék? Ezt végre irányíthatnám. Én döntenék, én viselhetném a következményét a tettemnek. Nem vagyok közkedvelt személyiség, nem hagynék magam után sokat a jövő nemzedékére, afféle járulékos veszteség, azt mondom. 

Dühös vagyok. Mérges. 

GYŰLÖLLEK TÉGED, ÉLET!!! 

"A düh nagyon hasznos érzelem, azt jelzi, hogy valamit meg akarok változtatni. De erre is kitaláltunk orvosságot, mert konzervatívak vagyunk, és a legjobb az, ha soha semmi nem változik. Így aztán előfizetünk az unalomra. És amikor unatkozunk, akkor tulajdonképpen várunk a halálra. Mert a halál megszabadít ebből a rettenetes unalomból."

/Feldmár András/

Can you be my nightingale?

Elvesztegettem egy újabb napot. Végig pörgettem a fejemben, ki az akivel ma össze tudnék ülni. Csak beszélgetni. Piszkosul hiányzik. Amikor csak nyúlsz a telefonért és máris van valaki, akivel beszélhetsz, összejöhettek, elmehettek valami közös programra. A minap vásárolni voltam. Épp egy ruhát próbáltam, mikor belenéztem a tükörbe. Tanácstalanul fordultam jobbra, majd balra. Ránéztem a valaha szebb napokat látott emberre a tükörben.

- Szerinted? Jó lesz? - gondoltam, de válasz nem érkezett. Csak egy elkeseredett, kissé megtört arc nézett vissza rám. Vissza vettem a ruháimat és távoztam az üzletből. Ma is el akartam menni, tényleg, de az emberek elfoglaltak. Megvan a saját életük. Nincs mit mondanom...amit mondanék, ahhoz már késő lenne. 

Egyszer majd elbúcsúzom. Egyszer majd elegem lesz. Egyszer majd mindent elrendezek. Egyszer majd vége lesz. 

Nekem nincs 13 okom, mint abban a megrendítő könyvben. Velem nem történt tragédia, amit ne tudnék feldolgozni. Engem nem bántott senki. Minden, amit tettem, csakis a saját döntésem és annak negatív következménye volt. 

Megvan mindenem, amire egy huszonéves lány vágyhat. Munka, család, pénz, meg a szőrösek. Mégis mintha semmim sem lenne. Napról napra egyre csak úgy érzem, halványulok. Elvesztem mindazt amiért eddig küzdöttem, és egyszerűen nincs erőm folytatni. 

Még van időm...Szóval, lennél a fülemülém?

I know about her, but it won't help for her

Nevetek. Magamban. És sírok. Felismerni valamit. Egy helyzetet. Állapotot. Nehéz. Sokszor úgy érzed szétszakadsz a folyamatban. Néha úgy érzed hazudnod kell. Mindig. Erős akarsz lenni. Átlagos. Normális. Olyan, mint ők, akiket elvesztettél. Akiket sosem hagytál szóhoz jutni, mert nem érdekelt a mondani valójuk. Hogy lehet elfelejtetni megkérdezni azt, hogy a másik hogy van? Egy normális ember erre figyel. Tudja, érted. Nem kell őt figyelmeztetni arra, hogyan is működik egy baráti kapcsolat, hogyan kell normálisan viselkedni. Nem sír arról,milyen rossz élete van, hanem cselekszik. Ember. Szánalmas vagy. Elhagynak az emberek, mert eltaszítod őket magadtól. Mitől rettegsz ennyire? Attól, hogy mások mit fognak gondolni? A családodtól, mert azt fogják gondolni csak kitaláltad, és egyszerűbb e mögé bújni, mint megbirkózni az élet nagy kihívásaival? Szívás. De tudod, mi a legnagyobb bajod? Te magad. Azt hiszed, ha kitalálsz engem, akkor még a problémáid nem lesznek valósak? Nem nekem van szükségem arra a bizonyos kézre, hanem neked. Nem rólam írsz, hanem saját magadról. Nem nekem kérsz segítséget, te magad szeretnéd, ha valaki végre válaszokat adna és kihízna ebből a sötétségből, amibe az élet sodort. 

Felismerni valamit, és tudatosítani magadban, annak ellenére, hogy titkon mindig is sejtetted, nehéz. Átkozottul. Van aki összeroppan. Egy ilyen tényt fel kell dolgozni, de olykor nem egyszerű. Egy olyan embernek, akit kevesen támogatnak ebben a témában, ahol úgymond a kemény szeretet érvényesül meg kell tanulnod önállóan a külső behatásoktól függetlenül kezelni ezt az új helyzetet. Ha szóba hozod és lehülyéznek, az van. Nem kell elkeseredni, ez most rólad szól, arról, hogy végre magyarázatot kapj, miért vagy más. Ez nem betegség, ez egy állapot, amivel tökéletesen együtt lehet élni, ettől még nem vagy sem kevesebb, sem pedig több. Csak más. Másképp működsz, az agyad máshogy dolgozza fel a beérkezett információkat, és ha ezt a körülötted élők nem hajlandóak elfogadni, nem kell a társaságukat keresned. Csak légy önmagad és ne bújj el a világ elől. Az élet odakint vár rád! És te?

"A félelem olyan, mint az időjárás. Csak azért, mert esik az eső vagy havazik, én nem mondom le a látogatást, ha már megígértem. Felöltözök, és már indulok is hozzád, akár esik, akár fúj. Meg lehet tanulni, hogy azt fogom csinálni, amit én akarok, még akkor is, ha félek, rettegek vagy hányingerem támad."

/Feldmár András/

Survive the solitude

Az idei évet nem nagy álmok és tervek leszögezésével kezdem. Habár már lassan egy hónapja benne vagyunk, valahogy egy kicsit úgy érzem megállt az élet(em). Elmúlt az olvasás iránti végtelen szomj. Nem látok túl bizonyos falakon, egyes ajtókan nem nyitok ki. Folyamatosan úgy érzem félnem kell. Valamitől. Valakitől. Az ember meg tud őrülni. Képes rá, mikor rájön legjobb társasága önmaga lehet egy olyan világban, ahol puszta léte csak egy tavaszi szellő az embereiség végtelen forgatagában. Amikor már csak mosolyog azon, hogy fel lökik, vagy egyszerűen csak nem vesznek róla tudomást, nincs ott, hiszen ahhoz, hogy egy test működjön, nem lehet az ember csak motorikusan jelen. azt a testet meg kell tölteni élettel.

Az egyedüllétnek sok fajtája van. A magány, mint természetes jelenség, a kamaszkor beköszöntével üti fel alattomos kis alakját. Ha nem vagy hasonló, ha csak egy icipicit is lógsz ki a sorból, a jelenség rád talál és igyekszik minél inkább bekebelezni. Ha sérülékeny vagy, ha könnyű prédává válsz, beléd bújik, mint a kisördög és nem tágít, amíg csak teheti benned van és minden egyes pillanatban, amikor azt hiszed boldog vagy végre, akkor megjelenik és egyszerűen kinevet. Aztán az évek múlnak, lassan vége a gyermek éveknek és felnősz. Sok lány, köztük én magam is alról álmodozunk kisgyerekként, hogy majd lesz egy szerető férfi az oldalunkon, lesz szép és emlékezetes esküvőnk, amelyen mi leszünk a világ legszebb menyasszonyai, Lesz legalább kettő gyönyörű szép gyermek, akiknek minden porcikájukban ott vagyunk, és ne feledkezzünk meg a hatalmas kertes házról, és a jól fizető állásról. Valahogy így nézhet ki a legtöbb gyermek jövő képe. Talán a lányokéban kicsit több a rózsaszín. Aztán eltelik röpke 20 év. Egyszer csak azon kapod magad, hogy nincs semmid és senkid az ég egy adta világon. Van munkád, amiből megélsz, van egy hely, ahol mindennap álomra hajthatod a fejed, de nem a sajátod. Vannak állataid és vannak emberek akikkel dolgozol. Ritkán látogatsz haza, a családoddal nem felhőtlen a kapcsolatod. A barátaid már rég elmaradoznak, néha egy-egy rövid beszélgetés. de semmi érdemleges. Aztán egy este épp egy gyors étkezdében ülsz, füledben a kedvenc dallamod zúg és figyelsz. Párok, fiatalok, munka megbeszélésen lévők, magányos fiatal nők és férfiak, családosok.

Tudod, ez mind a te műved. Nem csinálhatod vissza, mégis arról ábrándozol, bárcsak ne ezt az életed élnéd. Mennyi mindennek kellett ahhoz történnie, hogy most itt tartsunk. Elmondom mire vágyom. Egy olyan jövőre amiben van egy család és barátok. Ahol az álmok valóra válnak. És elmondom mi lesz. Egy rész meghal. Egy rész beletörődik. De egy rész mindig reménykedni fog. Ez a pici, apró kis darabka fogja működtetni azt a bizonyos testet. Hogy meddig? Amíg a fény végleg ki nem alszik és a lélek végleg elveszik.

"Amíg az ember a félelmeit használja a döntéseihez, tulajdonképpen menekül. Csak abban az esetben indul el egyáltalán valami felé, amikor elég bátorságot gyűjt ahhoz, hogy bár fél, mégis a vágyait kövesse."

/Feldmár András/