Tudod, hogy nincs bocsánat

Oké, oké, tudom. Minden télen eljön ennek a témának az ideje. És igen, azt is megértem, hogy 4 éve mindig ugyanaz a mese van ebben az időszakban, de kérlek ne kövezz meg ezért. Lehet, te is beleőrülnél egy idő után annak tudatába, hogy esténként, mikor hazaérsz, nincs kihez oda fordulni és elmondani, milyen is volt a napod.

Ma kicsit meginogtam. Igen, szeretek a szabadnapjaimon elmenni egy-egy plázába kicsit vásárolgatni. És igen a turizás nagy hobbim. Van egy vicces szokásom. Kb. 2-3 havonta veszek úgynevezett randi ruhákat. Tudod az olyan, amiben 'so hot' csajszi lehetek, de csak otthon a négy fal között, nehogy még a végén egy "férfi állat" észrevegyen. Ezeket sosem hordtam a nyílt utcán, nem volt alkalom amihez felvehettem volna. Kutyasétáltatáshoz meg minek.

A mai nap is hasonlóan történt. Megláttam A RUHÁT. Először leakasztottam és magamhoz mértem. Majd elgondolkoztam. Minek is? Fel fogom egyáltalán valaha is venni? Akkor meg mindek dobom rá ki a pénzt? És vissza raktam a fogast. Körbenéztem és a jónak tűnő kis otthonkáimmal a pénztárhoz bandukoltam. Fizetés után rohannom kellett egy foglalkozásra, de az utazás sokszor gondolkodóba ejt. Mivel lassan egy hónapja nincs telefonom, vannak előnyei, ezért ilyenkor sokat nézelődöm. És ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy a családomon kívül kinek fogok ajándékot venni az ünnepek alkalmából. Pff. Amikor egy olyan név sem jut eszedbe, aki elég közel áll hozzád, hogy élj a lehetőséggel. Na az szívszorító pillanat tud lenni. Ilyenkor még fájdalmasabb látni a középiskolai baráti köröket összeülni a mekiben, vagy a veled egykorú szerelmes párokat sejtelmesen összebújva sugdolózni látni a veled szemben lévő ülésen. A hosszú nap után hazaérkezel. Három szőrös pofi köszönt kitörő örömmel. Egy pillanatra megfeledkezel önnön nyomorúságodról, mert ők várnak. Mindennap. De aztán leülsz. Mesélnél. Mi történt, hogy érzel. De kinek?

Uramisten. Tényleg ennyire sikeresen elüldöztem magam mellől mindenkit? Atyaég. Együtt tud-e az ember élni önmagával? A saját magányával?

Tegnap megnéztem az Én, József Attila című musicalt. Nem titkolom, már a középiskolában a kedvenc költőmmé vált, Radnótival egyetemben, de ez a musical még  jobban megszerettette velem. A versei megzenésítve egyszerűen leírhatatlanok és az a tragikus élet ami neki jutott...nos a szeretethiány szó szerint őrületbe tudja az embert kergetni. Most olvastam erről. Ennek egyik velejárója az elutasítás, és az attól való félelem. Na most, ezt írják:

"Mindenki átélte már azt, amikor nagy szüksége lett volna arra, hogy szeressék, és amikor szeretetet kért, de azt nem kapta meg. Ez olyan kudarc, amivel kevesen tudnak jól megbirkózni. Azok az emberek, akik ezt a sérülést, a csalódást rosszul kezelik, esetleg a megalázottság érzése is társul hozzá, könnyen bezárkózhatnak saját világukba.

Nem csak lelkileg, hanem fizikailag is magukra zárják az ajtót. A csalódás érzésének elkerülése miatt kizárják a szeretetet az életükből. Ez pedig csak tovább rontja a helyzetet, mert önbecsülésük a képességükön fog alapulni, amivel sokszor nehéz érvényesülni."

Ezt olvasván, kicsit meginogtam. Valóban ez volna az, amivel hosszú ideje nem tudok megbirkózni? Bizony. Mert ugye erre már számtalanszor volt példa. És ha az ember nem enged be senkit, nem kell attól félnie, hogy egyszer kidobják. Na, mindegy. Csak csordogáljon a patak továbbra is a medrében.

Tudod, hogy nincs bocsánat,

hiába hát a bánat.

Légy, ami lennél: férfi.

A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,

hiába hull a könnyed.

Hogy bizonyság vagy erre,

legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,

ne légy komisz magadhoz,

ne hódolj és ne hódíts,

ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,

a titkokat ne lesd meg.

S ezt az emberiséget,

hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél

s hiába könyörögtél.

Hamis tanúvá lettél

saját igaz pörödnél.

Atyát hívtál elesten,

embert, ha nincsen isten.

S romlott kölkökre leltél

pszichoanalízisben.

Hittél a könnyű szóknak,

fizetett pártfogóknak

s lásd, soha, soha senki

nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,

csaltál s így nem szerethetsz.

Most hát a töltött fegyvert

szorítsd üres szívedhez.

Vagy vess el minden elvet

s még remélj hű szerelmet,

hisz mint a kutya hinnél

abban, ki bízna benned.

/Tudod, hogy nincs bocsánat - József Attila/

Please, just leave me alone

Álmodom rólad. Nem minden éjjel. Időnként. Tudod, mikor magányosnak érzem magam. Olyankor megjelensz. Mindig más vagy, de ugyanúgy érezlek. ott vagy velem és meg akarsz védeni. Egy olyan hősként képzellek, amilyen a valóságban nem is létezik, ugye? 

A másnap mindig rosszak. Magányosak és rendkívül szomorúak. Ilyenkor úgy érzem, megint elvesztem. Ahogy az évek egymás után telnek el, egyre inkább értelmet nyer a tézisem, miszerint nem létezel. És ha mégis, valami felettes erő, mindig eltérít minket egymástól. Volt már olyan érzésed, hogy valaki hiányzik? Tudod, amolyan, nem tudod ki, de érzed őt. Mintha ismernéd, de mégsem tudsz róla egyetlen emléket sem előidézni. Sem alakot, sem nevet.

 Egy dolgot tudok. A szemeid. Azok mindig megmaradnak, mert elveszem bennük. Régebben, mindig úgy képzeltem, hogy életem szerelme vagy kék, vagy pedig zöld szemű lesz. A sok szép szőke herceg. De az álmaimba barna a szemed. Egyszerű barna, mégis különleges. Különböző árnyalatokban látom, hol világosabb, hol sötétebb, valószínűleg a pillanatnyi hangulatomtól függ. És tudod, mit tudok még rólad? Szeretsz irányítani. Sőt, szinte a mániád. Igazi vezér egyéniség vagy. Ugyanakkor velem nem tudsz zöldágra vergődni. Mindig a másik irányba megyek. Titokzatos vagy. Amolyan rossz külső, de valójában egy megmentő típus. Először azt akarod, hogy féljek. Rám ijesztesz. De én látlak, valójában. Kíváncsivá tesz a sötétség, ami benned lakozik. Azt akarod, maradjak távol tőled, de nekem a tiltott gyümölcs a legédesebb. 

Nem szeretlek. Csak fájdalmat és hiányt hagysz magad után. Minden reggel, mikor felébredek, zavarosak a gondolataim. Mi volt ez? Ki ez a férfi? Ismerem?

Egésznap töprengek, majd rájövök, hogy semmi értelme, hiszen az álmok, csak a vágyainknak adnak formát és alakot. És ugye nincs semmi, aminél jobban vágynék egy társra, noha a külvilág ennek a szöges ellentét tudja. Miért is hinnék a csodákban? Miért is lenne más ez az év, mint az előző? 

Négy év, hosszú idő. Az ember egy idő után beleszokik ebbe az állapotba. Hiszen rájön, a függetlenség szabadságot ad. Nem tartozom senkinek elszámolással. Azt teszek, amihez kedvem van, nem kell máshoz alkalmazkodnom. És ezt az állapotot szeretem. De nem akarok egész életemben. Néha azon gondolkodom, bármit megtennék azért, hogy rád találjak. Aztán eltelik pár nap. Már nem álmodom veled, a hiányod is fakulni kezd, így minden visszatér a régi kerékvágásba. De minden alkalommal, mikor elfelejtelek, mintha az ébresztő órám szólna, megjelensz, hogy emlékeztess, mennyire magányos vagyok. 

Szeretlek. Mikor veled vagyok. Éjjel, az álmaimban, akkor számítok. Olyankor vagyok valaki. Van valaki, aki félt és óv a veszélytől. Aki nem hagy el és tudom, hogy bármit megtenne értem. Ezért gyűlöllek ennyire. Mert te csak a fejemben létezel.

"Biztos vagyok abban, hogy sosem megyek férjhez. Ha lenne valaki, aki hozzám való, akihez való vagyok, az igazi, akinek én vagyok az igazi, nem gondolod, hogy már rá kellett volna találnom?"

/Julia Quinn/