Just a little heart break

Nemrég azt mondtam valakinek, hogy főként szomorú pillanatokat örökít meg ez a blog. Végülis ennek van értelme, hiszen a boldog perceket szeretem megélni, minél tovább bennük lenni. Ugyanez a negatív eseményekre, történesekre nem igaz. Ezeken szeretnék minél előbb túl lenni, mert különben a túl gondolás ördögi spiráljába esem bele és abból semmi jó nem származik hosszú távon. Ennek megoldása az, ha ide leírom, ezáltal el is tudom engedni, legalábbis könnyebben feldolgozni, ha valami bántalom ér. 

Nem volt ez most sem másképp. Egy apró kicsi szívtörés. Ennyi történt csak. Nem lehetett nagyobb, hiszen a ragasztó még éppen csak kezdett megszáradni. Törékenyebb volt, kevésbé ellenállt az őt ért hatásoknak. Szükség volt rá, magam miatt. Van az úgy, hogy két kóbor lélek egymásra talál, de rosszkor, rossz időben, és bármennyire is próbálkozik, el kell engednie egymást. A második esély lehetősége ott van a levegőben, minden csak azon múlik, milyen lépéseket tesznek. Más irányba sodorja-e őket az élet, vagy ismét egymás mellé keverednek..? Nem tudom erre a választ, de a remény esélyét fenntartom. A múltban követtem el hibákat. Görcsösen kapaszkodtam olyasvalakibe, aki nem tisztelt és nem értékelt úgy, ahogy én azt megérdemeltem volna. Az elengedés leckéje ez most. Egy mese, aminek az első kötete két külön szállal végződik, de pár sorral lejjebb ott van a "TO BE CONTINUED..." felirat. Ez sokszor az olvasóban és a film közönségben is meghagyja a remény szikráját. A megnyugvást, hogy a folytatásban minden rendeződhet. 

Ez most a csönd ideje lesz. Sokáig hallgattam ezt kissé bánatos dallamot, mely egyszer csak tovaszállt. Most ismét visszatért, körbe ölelt és megsimogatta a fejem. 

"Nincsen semmi baj!"- szinte hallom, ahogy lágy hangon a fülembe suttogja, miközben a legördülő könnycseppeket fátyolszerű, kecses ujjaival letörli az arcomról. Barátok vagyunk, kézen fogva jártunk sokáig. Nem haragszik rám, amiért hátrahagytam egy kis időre. Ugyanolyan meleg szívvel fogad ismét, mint legutóbb, mikor elvesztem. Társ ő a fájdalmakban és a szenvedésben egyaránt. Nem kérdez, nem unszol, csak leül mellém és hallgat. Meghallgat, mert tudja, hogy ennyi éppen elég.

"Csend, a csendre vágyom én,

Hogy hallható legyen,

Ki vigaszt küld felém

Valaki hív, valaki vár,

Valaki hang nélkül beszél

Csend, a csendet kérem én,

Ha bántó már a zaj,

És túl sötét a fény

Valaki hív, valaki vár,

Valaki hang nélkül beszél"

/Margaret Islnad/