The finish is coming...

Öt nap. Oly közel van, mégis milliónyi órának kell még eltelnie, hogy elinduljunk. Egy héttel ezelőtt teljesen be voltam sózva. Most a vihar előtti csend időszaka jött el. Az, hogy mi lesz az utolsó napokban, az én magam sem tudom, de magamból kiindulva, nulla alvás és a végén szem nem marad szárazon.

Már megy a shoppingolás ezerrel, de mégsem jutok sose a végére. El kellene kezdenem mosni is, de annyira nincs hozzá hangulatom. Az a sok ruha... meg fogok fagyni!XD Kesztyűm már van, a kezem nem fog letörni, de cipő gyanánt nem állok valami fényesen. Kényes téma. Ne ázzon be, ne fagyjon a lábamra és még jól is álljon, mert ugye nőből vagyok és erősen hiú is, ennél fogva tetszenem kell magamnak a cipőmben is. Elvégre itt van még öt nap, addig bőven találok valami lábbelit. No és az ajándék, amit majd drága Hollandus terep tanárainknak kell vinnem. Valami ungarise kellene, de kézzel készítve nem nagyon jut eszembe semmi, vásárolni meg nem szeretnék, mert az olyan személytelen. Pedig az lesz sajna. Elég későn tudtam meg, hogy ajcsi is kell, pedig imádom a kézzel készült dolgokat és magam is előszeretettel gyártok kreatívságokat. 

Természetesen a technika ördöge most sem alszik. Még jó, hogy ma akartam a 2 hónapos kis gépecskémen videochat-elni, mert különben odaát szembesültem volna ama apró ténnyel, hogy a webkamerám megszűnt létezni. A működtető program kivonta magát a forgalomból. Hogy ez miért probléma? Hát hogy beszélgetek én a drága kicsi kis virágszálammal. És ő, hogyan fog látni engem? No, most még emiatt is lehet izgulni, de mint tudjuk nem én lennék, ha nem az utolsó pillanatban akarna a kártyavár összedőlni. Kézben tartom a dolgokat...MÉG!!!

"Az utazás lényege, hogy váratlan dolgok történjenek. Ez a kívánatos, ettől érdekes az egész. Alkalmazkodj a helyzethez, és próbáld meg kihozni belőle a maximumot."

/Berényi Dániel/

Who we are?

Hahh...most mégis, mit lehet erre mondani? Nem adhatom ki magam. Megtörténik, mindig megtörténik. Lehet bizonygatni, hogy már pedig most nem, most olyat találtam, aki maradni fog. Aki igazán megért és elfogad, aki mellett valóban önmagam lehetek. De ébredjünk fel! Ilyen nem létezik. Nem lehetsz önmagad. Ember vagy, emberekkel élsz együtt. Természetednél fogva előítéletekkel bírsz a másik iránt. Van, hogy nem érted őt, mit miért csinál? Haragszol rá, mert megbántott, de közben nem tudod, mi megy végig az ő fejében-lelkében. Sokszor hallom, hogy képtelen vagyok másokhoz alkalmazkodni. Nyers vagyok és legtöbbször kiszámíthatatlan. Hol hisztis, hol pedig néma, külső szemlélőnek sértődött. Előfordul, hogy nem reagálok, csak a földet bámulva ballagok melletted, közben azon gondolkodom, hol rontottam el? Szelektív a memóriám, szétszórt vagyok, sosem érem magam utol. De az embereket ismerem. Téged is figyellek, ahogy bárki mást. Szavaid savként tudnak belém marni, mégis rád mosolygok. Néha kimondom, amit gondolok és rájövök te is csak ember vagy. Elítélsz, csak mert a véleményem, kijelentésem megbánt. Tesztellek, és az eredmény mindig ugyanaz. Mind megbuktatok, én magam is. Elbuktunk.

 Utáljuk egymást csak nem merjük ezt szemtől szemben kimondani. A hibák? Ó igen, azok mindig az elsők. De, hogy te mennyit tettél ő érte, az már mellékes, elveszik a múltban. Egy-egy hasonló nap után elgondolkozol. Megéri? Mindennap felölteni az álarcod és eljátszani a mások által rád ruházott szerepet? Csalódott vagy, hiszen te megpróbáltad. Rengetegszer, mégsem sikerült egy lépést sem előre haladnod. És ő? Ő mit csinál? Vajon számít-e neki egyáltalán, hogy fáj neked, amit tett, vagy éppen nem tett? 

Bizony, hogy gondol rá. Sokszor őrlődik, ezerszer is átkozza önmagát. De képtelen a változtatásra. Az idő megtanította arra, hogy az élet kegyetlen és ha egyszer valakiért megváltozol, akkor az jól szembe köp és ott hagy egyedül "meghalni". Nem, többé már nem éri meg közel engedni valakit. Hisz pár hónap és már köszönni sem fogtok egymásnak. Az élet már csak ilyen. Az emberek jönnek és mennek. Néha melléd sodródnak, egy ideig elidőznek, majd egy új áramlattal tovább állnak. Egy sziget vagy, ami viszont örökké ott fog állni, magányosan, megannyi vérző sebbel, és emlékkel, addig, amíg már nincs rajtad ép felület. Akkor jön a dagály és te is sodródni kezdesz. Néha megpihensz egy szigeten. Energiát gyűjtesz, majd tovább állsz, hogy túlélhess. 

Ember vagy. Pusztító lény, mely végül a saját magát porlasztja el.

"Észrevettétek a hegeket, amiket magatok mögött hagytatok? Nem. Valószínűleg nem. Mert a legtöbb szabad szemmel nem látható."

/Jay Asher/

"Jobb semmit sem mondani. Kuss, szorítsd össze a szád! Mindaz a szarság, amit a tévében hallani a kommunikációról meg az érzelmek kifejezéséről, hazugság. Senki nem kíváncsi igazán arra, amit mondani akarsz."

/Laurel Halse Anderson"

Past in the Present

Telnek a napok, egyre csak gyorsulnak az események. Bizony, bizony, már csak 11 nap van hátra és elrepülünk Hollandvidékre. Hogy várom-e? Ha eddig nem derült ki, most elárulom, hogy igen, és nem. Egyrészt totál be vagyok zsongva, mert ez egy óriási lehetőség, és végtére is az a tervem, hogy Hollandiában kezdem majd a nagybetűs életet. Ugyanakkor viszont egy hosszabb időről van most szó. Nélküle. Velem van, mióta kis szőrgolyóként hozzám került, és sosem voltam tőle pár napnál távolabb, de az elmúlt 1 évben még a pár óra is kész kín volt, ha nem éreztem magam mellett a fizikai jelenlétét. Néha esténként csak úgy melléfekszem, ő rám néz azokkal a hatalmas szemeivel és látom, ő is ugyanarra gondol. Hiányozni fogok neki. Csak remélni tudom, hogy jobban fogja viselni ezt az elkövetkezendő időszakot, mint én.

Olvasok egy új könyvet. Nem titkolom, a kedvenc magyar írónőm alkotása ez is. Egy szerelmi történet Kr.e 900-as évek közepe táján a magyarok táborában játszódik, ahova egy portyázás során bekerül rabszolgaként egy bajor nemes lány és annak szolgálója. Nem csak a lány és a Farkasok nemzetségének vezetője közötti szerelmi szálat követhetjük nyomon hanem bepillantást nyerhetünk a "barbár" magyarok életébe. Hogyan is élhettek ők akkor. Milyenek is voltak az őseink. Ennek a könyvnek az olvasása közben, megszólalt bennem valami. Az érzés, hogy én is ezen ősök leszármazottja vagyok, mégsem hasonlítok rájuk semennyire. Elszomorító, hogy hova jutott ez az egykor tiszteletben tartott nép. Mi, kik a lovas nemzet voltunk, mára már elfeledkeztünk arról, honnan is jöttünk egykoron, pedig nem kellene. Különleges a mi történelmünk, őrizzük hát meg azt itt benn, önmagunkban. Tudom, mi jogon mondom én ezt, hiszen én is modern felfogású ember vagyok. A természetben való létezés is problémát okoz huzamosabb ideig. Éppen ezért irigylem azokat az embereket, akik mégis hagyományőrző életet élnek ebben a rohanó multi-forgatagban. Egyszerű de annál nagyszerűbb élet az övék, és én mondom ők tudják milyen igazán magyarnak lenni. Kint a síkságon egy jurtában, messze-messze a nagyvárostól és a mérgező civilizációtól csak te és az állataid. Magad teremted elő az ételt, és megtanulod tisztelni az életet és a természetet. Lóra szállsz és szabadon vágtázol a felkelő nap melengető napsugaraiban. Szeretnék megtanulni íjászkodni, elvégre abban voltunk még zseniálisak. Nem, nem azért mert én ezt most kitaláltam, mert olvastam egy könyvet az őseimről. Nem, érezni akarom, amit ők éreztek, mikor megfeszítették az íjat és a nyilat célra tartották, mely sosem tévesztett irányt. Lovagolni is szeretnék, hogy érezzem, milyen is a ló és lovasa közötti kapcsolat. Milyen a pusztában felpattanni a ló hátára és csak vágtatni a vakvilágba. Menni messze földekre és soha többé megállni.

"Míg Isten megtart minket,

S nyelvében él a nemzet,

Addig ezer gyökér összeköt itt

Minden magyar lelket."

/Kárpátia/

You inside...I'm outside

Hogyan jutottunk el idáig? Kérdem én, hogyan romolhat meg egy a fogantatástól tartó kapcsolat? Idegenek vagyunk egymásnak, pedig egy fedél alatt élünk. Egy fal választ el minket. Van, hogy tapintható, máskor szimplán csak ott van. Nem látjuk, de tudjuk, hogy magasan és masszívan áll, és nem akarjuk ledönteni. Legszívesebben itt hagynálak és soha többet nem akarnék rólad hallani, de fáj. Fáj, hogy nem érdekellek. Fáj, hogy a napi köszönésen és a munkával kapcsolatos dolgokon kívül nem tudunk semmiről beszélgetni, csak vitázni és egymásnak rossz érzéseket okozni. Hogy csak a fenyegetést látjuk egymásban, és folyton csak gyanakszunk a másikra, vajon mit tervez éppen. Miért kedves? Mit akar ezzel? Ott ülök tőled egy méterre. Mégsem szólok hozzád. Te is hallgatsz. A mással folytatott beszélgetésbe temetkezel, a fényes képernyőre tapadva. Otthagyom a szobát és kijövök, hogy érezzem és láthassam az a bizonyos falat. Így ha esetleg sírók, nem látod és nem hallod. A fal értelmét nyeri...

Hiányzol. Hiányoznak az együtt eltöltött idők. A bolondozások, amikor csak mi ketten voltunk. Amikor nem számított más, csak nevettünk és boldogok voltunk. Fáj, ha rád nézek, mert ezek az emlékek jutnak eszembe, és szembesülnöm kell azzal, hogy más sosem lesz ugyanaz, mint akkor. Már nem lesznek közös élményeink, mert elvesztettél. Már nem tudok úgy tekinteni rád, de valahol mélyen még reménykedem, hogy egyszer végre ismét észreveszel és számítani fogok neked. Mert ha nem is leszek melletted, várni fogom az alkalmat, hogy visszajöhessek. Nem most lesz, most el fogok menni, el kell mennem mert szükségem a távolságra. De valamikor a jövőben, talán visszatalálunk egymáshoz és elkezdhetjük. 

Elölről...

"A szüleimre nem sokat gondolok. Nagyon kevés emlékem van róluk, és nem akarom, hogy ezek viseltessé váljanak, megkopjanak, kifakuljanak a túlzott használattól. Nekem az kell, hogy ha nagy ritkán előveszem őket, olyan fényesek legyenek, hogy elálljon tőlük a lélegzetem, és a húsomba vágjanak."

/Tana French/

"Fáj a búcsú (...). De remélem, még találkozunk. S talán ez a remény ad vigaszt.

/Berkesi András/"