Second chance

Eredetileg nem akartam írni de mivel nyomon követem a chatbe írókat, és felfedeztem egy kérést, hogy írjak többet, jól van. Itt vagyok és írok. Háát hol is kezdjem. Kezdenek a dolgok helyre állni. Nem tökéletes még, mint előtte, de érzem, hogy a lábra állás már elkezdődött. És ma történt valami. Igen, talán még van értelme reménykedni és álmodni és tervezni. Igazából tegnap kicsit hallgatóztam anyukám telefonbeszélgetéséből, de nem szándékosan. Adott egy mozgáskorlátozott fiatal nő, aki még látássérült is. A sors révén hozzá csapódik egy fiatal Golden Retriever. Minden szép és jó, de aztán jönnek a bonyodalmak. A kutya természetéből fakadóan, nem tesz különbséget egészséges és "sérült" között. Ugyanúgy elránt ha valami izgalmas történik. Otthagy, ha más érdekesebbet talál. Nos jelen esetben ez nem volt okos húzás a fiatal kölyöktől. A gazdi végső elkeseredésében már a megváláson gondolkodott. Én nem akartam annyiban hagyni a dolgot. Miután anyu letette a telefont, megkérdeztem, miért ne mehetnék én sétáltatni a kutyát? Esetleg alapfokú képzést is kaphatna és pár trükköt is taníthatnék neki abból a repertoárból, amit az én Barkám is tud, amelyek a mindennapokban a gazdinak nagy segítséget nyújthatnak. Végül a téma lezáratlanul maradt. Ma délután kaptam a telefont, hogy beszéltek gazdival és mehetünk megnézni a problémát. El is mentünk, és egy végtelenül szimpatikus kutya-gazda párost ismerhettünk meg. Nem ültem a babérjaimon átvettem az irányítást, és örömmel tapasztaltam, hogy Sammy, becsületes nevén nagyon is akar jó fiú lenni, és egy kis párizsiért bármire hajlandó. Gazdi néni is igen nyitott a nevelésre és szeretné elsajátítani azokat a módszereket, technikákat, amik jobbá tehetik kettejük együtt élését. Végül megbeszéltük, hogy január végéig leszek a "kiképző és sétáltató" a háznál, azután meg Csepelre kerül a kutyus, ahol vakvezető kutyának képzik ki, ami külön nagy öröm volt mindannyiunknak.

(a kép csak illusztráció)

Ezzel a kis élménybeszámolóval csak annyit akartam elmondani, hogy ezeket az embereket, akiknek az élete mennyivel nehezebb, mégis sokkal teljesebb mint nekünk egészségesebbeknek. Sokkal jobban tudnak küzdeni, és nem adják fel a harcot az első kis akadálynál. Itt vagyok én, állandóan csak feladom, pedig nem nagy dolgok az akadályozó tényezők, épp csak egy kis "vért" és verejtéket igényelnek. És itt van ez a fiatal lány, aki bármire képes, hogy a kutyus vele maradhasson, és ezért a tényleg nem olyan hatalmas áldozatért, amit hozunk, mert az a két-három óra az életemből tényleg nem sok, mekkora hálát érez. És igen, jó érzéssel tölt el, hogy segíthetek, és ugyanakkor azt csinálhatom, amit később szeretnék. Mert szeretnék ilyesmivel foglalkozni, bár nem főcsapáson de mindig is érdekelt a segítő kutya kiképzés és nevelő szülőség. Ki tudja a végén még kiderül, hogy konyítok hozzá kicsi. Tehát vigyázat jövök!

"Nincs az embernek olyan nyomorúságos lelki vagy fizikai állapota, amikor ne találna valakit, aki nála még sokkal nehezebb helyzetben van. És óriási erőt ad, ha akkor még tudsz is valakinek segíteni."

/Jókai Anna/

life after or before death

Pár napja olvastam egy újságcikket. Egyik kedvenc negatív jellegű témám volt ismét terítéken. Az öngyilkosság. El is olvastam, majd a végén fel voltak sorolva azok a tünetek típus mondatok, amikor az öngyilkosjelölt környezetének lépni kell. Ezután jót mosolyogtam. Ugyanis a feltüntetett tünetekből a 90% igaz volt rám. Tehát egy újságból tudtam meg, hogy öngyilkos akarok lenni. Ami vicces, mert nekem ez a megoldás eszembe sem jutott. Most. Régebben foglalkoztatott a téma. Legutóbb körülbelül ez év elején. Na nem azért mert én ilyen full depressziós ember vagyok ám. Egy könyv gondolkodtatott el nagyon. Itt írtam is hozzá könyvajánlót. Jay Asher- 13 okom volt... című könyvről beszélek. De visszatérve az újságcikkre. Egyik kedvenc részem az volt, amikor arra tértek ki, hogy az ilyen embernek jó, ha van egy kisállata, mert rendszerint ők azok akik visszatartják ezeket az embereket. Na erre csak az a válaszom, hogy aki tényleg komolyan gondolja, azt nem fogja visszatartani egy állat, még ha mindennél jobban szereti is. Aztán elgondolkodtam azon, vajon én, mit tennék? Hajlandó lennék a kutyám sorsát mások kezébe adni? Kizárt. Éppen ezért vagyok még itt, de tudom, hogy ahhoz még nagyon sok mindennek kellene történnie, hogy én elhatározzam magam, és tanú bizonyságot tegyek arról, milyen gyáva vagyok szembenézni az élettel. Én inkább a tartós vegetációs állapotot választom. Azzal magamnak sem ártok, de másoknak sem okozok problémát. Jó ez hülyeség, szerintem is. De akkor mi a megoldás? Mi lehet az, ami képes valakit kihúzni a szarból? Tegyük fel, hogy már csak a feje látszik ki, és az illető olyan egyedül van, mint a kisujjam? Tehát, van bármi az ég egy adta világon, ami segíthet rajta? Persze, tudom, a szakik. A sok pszichomókus, aki csodákra képes. Na már most, ezek azok az emberek akiktől borsódzik a hátam. Tudom, talán előítéletes vagyok, mert ma már nagyon emberbarát módszerekkel kezelik mentálisan sérült és beteg embereket. Ja, tömjük tele gyógyszerekkel, mert ez a legegyszerűbb megoldás. Persze, mindig vannak kivételek, ezt én nem is tagadom, de a többség...

Van egy ehhez kapcsolódó visszatérő rémálmom. Körülbelül úgy 14 éves korom óta kísért, hogy úgy mondjam. Legtöbbször olyan alkalmakkor jön elő, mikor magamra maradok.Ilyenkor az álom lesz a valóság és a valóság lesz az álom. Ezt követően történik a többnapos álmatlanság, majd a teljes kimerültség, mert az élet nappal nem áll meg. 

Tudom, nem mondtam el mi zajlik le az éjszaka folyamán a fejemben. Szándékosan. Ezek olyan dolgok, amiket jobb nem napvilágra hozni, mert mint mondtam a pszichomókusoktól irtózom. Viszont nagyon jó novella alapanyag lehet, vagy épp regény, amit természetesen nem fogok megosztani, mert az ilyesmi az én tollamból nem érdemel közönséget. Tényleg, az írással kapcsolatban. Ma el akartam menni kirándulni, hogy jobb legyen. Átgondolom a történteket, új fejezetet nyitok. Kezdjünk tiszta lappal. Az események azonban máshogy alakultak. Most azon gondolkodom abbahagyom. Nem akarom, de két hónap alatt összesen egy nyamvadt oldalt sikerült összehoznom, az is kukába való. Pedig megvan minden, itt van a fejemben. Csak ne kellene papírra vetni. Azt olvastam, ne kezdjek úgy el egy történetet, hogy csak egy bizonyos részig van meg a fejemben. Végülis egy másfél "regénnyi" megvolt. A többi már lehet itt marad bent. Mert további legalább másfél regénnyi és még 2 másik történet ötlet is van, de mind a fiók mélyén hevernek, lezáratlanul. Sikeresen megtapasztaltam, miért hátrány élőszemélyről mintázni karaktert. Esküszöm, ha még egyszer valaha írásra adom a fejem, sosem fogok élő személyt alapul venni. Ugyanis azt az egy apróságot nem vettem a kezdetekkor számításba, hogy egyszer minden álom véget ér, és ez is véget ért. Most állunk egy helyben és várunk, csak nem tudom mi a csudára. 

"Minden öngyilkosság őrültség, s minden őrültségben van valami, ami elárulja magát. Sok ember tudja már, hogy ő őrült, az öngyilkos is tudja azt mind. Takargatni akarja a titkát, hogy meg ne tudják. Éppen azzal árulja el. Fölteszi magában, hogy okos dolgokat fog beszélni, hogy meg ne tudja senki, hogy ő bolond; de azok az okos beszédek mind nincsenek rendes helyen és időben alkalmazva, s felköltik a gyanút; túlságos jókedvet mutat, vigad, tréfál; de vígsága oly aggasztó, oly rendkívüli, hogy aki látja, borzadva mondja magában: "Ez vesztit érzi!"

/Jókai Mór/

"Menekültem önmagam elől, s mint az útját vesztett vándor az erdőben, mind jobban eltévedtem ösztöneim sűrűjében."

/Berkesi András/