He had the keys for Me

 Túl sokan piszkáltok már. Hahó! Hova tűntél? Minden rendben? Mi a helyzet? Miért szívódtál fel? 

Ilyen és ehhez hasonló kérdések kezdek el az üzeneteim között egyre-másra megjelenni az utóbbi pár napban. Ennek van lényegében jogalapja. Ugyanis hetek óta nem volt live, ez pedig nem jellemző rám. Alig van videó, insta poszt, a Facebookom pedig lényegében egy kihaló félben lévő memorial helyszín. 

Bevallom, röstellem az eltűnésem. Az utóbbi években szinte minden küzdelmemet, érzésemet, gondolatomat megosztottam a nagyérdeművel, legyen az jó vagy rossz dolog. Mérföldkő, vagy épp szakadék mélyére zuhanás. Végig követhette, aki akarta, hogyan dolgoztam fel csalódásokat, traumákat, hogyan birkózom meg a hétköznapi nehézségekkel. Most pedig elzártam a csapot. 

Ennek egy bizonyos oka van. Ő pedig nem mást, mint Pál. Igen, így fogjuk hívni, nem kell fennakadni a névválasztásomon. Pál nem amolyan eddigi módon érkezett az életembe, inkább amolyan, noszogatás eredményeképpen rá esett a választásom azon a csodálatos másodlagos Tinder alkalmazáson. Hogy mi fogott meg az alapvetően komor ábrázatú fekete-fehér képen? Jó kérdés, talán a szemei. Mindig a szemeket figyelem meg elsőként. Tükröz-e valamit a lelkéből? Van-e mögötte tartalom? Elképzeltem hozzá egy színt, de ugye a valóságot csak hetekkel később tudtam meg, amikor is több heti kellemes beszélgetést követően, nem volt értelme tovább halogatni a személyes megismerkedést. Természetesen semmi sem a forgatókönyv szerint ment, de ez a spontaneitás pont szükséges volt ahhoz, hogy ne görcsöljek rá a helyzetre. Lehetősége volt pont úgy megismerni, amilyen a hétköznapokban vagyok. Enyhén szakadt hippi fizimiskával, kócos hajjal, mert ugye kutyát sétáltatni nem kis kosztümben szokás. 

Az első randit, követte egy második, már teljes hétvége, majd egy harmadik...És most itt ülök ezeket a sorokat pötyögve, és azon gondolkodom, vajon tényleg igaz-e? Tényleg létezik ilyen ember? És még szabad? Nekem? Folyton várom, mikor jön a csattanó, a nagy DE, vagy a kandi kamera, de egyszerűen nem történik semmi. Örülnöm kéne, talán a lelkem egy pici sarka már éli ezeket a pillanatokat, de az a kis komor hang a fejemben még mindig harc készültségben van. 

Nem tudom mit hoz nekünk a jövő, de szeretném, hogy legalább örökké tartson, de minimum ezen élet végéig. Borzasztó hálás vagyok, és csókoltatom az új kollégát odafent, aki végre vette az adást tőlem és lépéseket tett az ügyemben.

"Csak egy kávé... egy sötét és keserű ital. De mennyi minden tud lenni egy kávé. Nem csak egy sötét és keserű ital. Nem csak egy illat, egy íz... vagy mégis... egy illat, egy íz. De nem a kávéé. A Kedvesé. Akivel kávézol. Akinek kellemes az illata. Lényének illata. Ami lelkéből árad. Ami élénkít. Jobban, mint a kávé. Nem is élénkít, életet ad. Értelmet a létednek."/Csitáry-Hock Tamás/

How should I know

 Tűzvésszel álmodni ijesztő, de a nagy álmos könyvek szerint bizonyos szempontból jót jelent. Lezárást. A múlt felégetését, egy új időszak kezdetét. Ha belegondolunk a valóságban is valami hasonló történik. Elvarródnak mindenféle szálak az elmúlt tíz évből. Az utolsó simítások, miközben merőben új kihívásokkal kell szembenéznem. Új feladatok elé, amit saját magamnak állítottam. A tervezési szakaszban még nem tűntek annyira bonyolultnak, de most, valahogy tűnék időnként, mintha teljesen lebénulnék. Pedig csak neki kellene feküdni és túlesni rajta. Újra építeni valamit, amit egyszer már tönkre tettek, borzasztó nehéz és folyton ott van az emberben az a kis hang, hogy vajon tényleg jól döntött-e, hogy újra belevág és neki fut? 

Bárhogy gondolom, bárhogy futtatom végig, mire vágytam gyerekként, valahogy mindig ugyanott kötök ki. Ezt szeretném, ezzel akarok foglalkozni az elkövetkezendő évtizedekben is. A jelek is támogatóan hatnak. Egyik pillanatról a másikra jönnek a megerősítések, a baráti felajánlások, amiért borzasztó mód hálás vagyok. Sosem gondoltam, hogy egyszer majd nekem fognak szó nélkül majdhogynem ismeretlen emberek segíteni.

És akkor ott van még ez a dolog is. Haaahh, hogy nekem mindig rá kell vennem magam erre. Igen, megint beadtam a derekam és vissza vonszoltam a csinos kis popómat az online társkereső rejtelmes bugyraiba. Keményen kettő egész estét kellett fent töltenem. És máris puff lett egy jelentkező. Mi lesz belőle? Jó kérdés...A séma szinte megegyező? Yap.. DE.. és ez nagyon fontos tényező. Emberünk, hívjuk Pálnak. Pállal lehet beszélgetni, vicceskedni, komoly témákat felhozni. Pál egyszerű ember, de rendkívül értelmes, választékos szókinccsel, jó rálátással bír a világra. Nem skatulyázza be nőt a megszokott nemi szerepekbe. Udvarias, nem tolakodó, finoman bókoló de talán kissé ügyetlen és esetlen, mégis benne van az a rejtett férfi kisugárzás, amit minden magamfajta elveszett kis hercegnő értékel. 

Adunk neki egy esélyt. Talán végre megtörjük a nyári átkot és nem egyedül fogjuk az egészet tölteni. Habár nem árt belehúzni, hiszen már majdnem eltelt a nyár fele és még mindig egyedül forgolódunk éjszakánként, még ha a minap éjszaka már meglátogattak minket és legalább a képzelet mezején kellemes összebújós éjszakát tölthettek el hőseink.

Consequences...

 Sok kellemetlen és fájdalmas dolgot éltem meg, mióta ezt az életet kaptam. Sokszor bántottak, becsaptak, megaláztak, kinevettek, szóbeszédeket terjesztettek a hátam mögött. Én is követtem el sok hibát. Néha aprót, máskor végzeteset. Sok döntésemet bántam már meg, de van amiért a mai napig hálát adok, hogy megtettem. Tudom, mik voltak életem nagy mellé nyúlásai, melyek azért valami módon mégiscsak előrébb vittek a hétköznapokban. 

Valami változik bennem, az életemben. Valami készülődik. Ez a fizikai síkon már égbekiáltó jeleket produkál. Féltem lépni, elmondani, mit szeretnék, mi a jövőképem, a terveim. Az utolsó pillanatban visszakoztam. Végül a testem helyettem hozott döntést. És ezzel egy lavinát indított el. Olyan ember fordult el tőlem, akiben bíztam, hittem benne, hogy érti a helyzetem. Nem kérdezett. Hozott egy döntést, végül, még megforgatta bennem a kést. Megalázott. Nyilvánosan. 

Először éktelen harag tombolt bennem. Aztán ez szép fokozatosan elhalványult és helyét átvette az ilyenkor szokásos kialakuló közöny és üresség érzése. Küzdök..hetek óta. Minden egyes nap. Bezárkózom ebbe a kis világba, elutasítok mindent és mindenkit, aki közeledni próbál. A munkába menekülök, hajtom magam, míg szinte össze nem esem esténként. Addig sem kell a valósággal szembe néznem. Pihenésre vágyom, de ugyanakkor ha teljesül, akkor csak ülök és nézek ki az ablakon, anélkül, hogy bármit is tennék, majd végül visszamenekülök Dorkánia kapui mögé és álomból álomba ringatom magam.

"Nem lehet eléggé alázatosan, elég türelmesen fogadni az élet ajándékait, de nem lehet eléggé vigyázni arra sem, hogy ne adjuk oda szívünket egészen és feltétel nélkül eleveneknek. Aki feltétel nélkül élőkhöz köti érzéseit, szenved és elpusztul. Nem hirdetek közönyt, sem pökhendi fölényt, sem ridegséget. Csak éppen ezt: szeress, de módjával. Ne higgyél azoknak, akik a lángot, a megsemmisülést, a teljes odaadást követelik. Uzsorások ezek, ha karmaik közé kerülsz, kiszívják véred és érzéseid, s aztán elpusztulsz. Örülj a fénynek, szeress, hálás is lehetsz, de valamit tartsál meg magadnak. Nem kell sokat beszélni erről. Mosolyogni kell, örülni az életnek, s pontosan annyit adni, amennyit kapsz." /Márai Sándor/

Work hard, and U don't need to think

 Régen voltam ennyire mélyponton. Pontosan nem is tudom, hogy ez most micsoda. Nem csalt meg senki. Nem árult el senki. Nem hagytak cserben. De még csak dráma sincs az életemben. Őszintén. Ha bele gondolok. Az életem kong az ürességtől. Elszigeteltem magam. Mindenkitől. És talán az élet furcsa fontira, hogy lényegében ez lengi körbe az egész életem. Így vagy úgy de végül, mindig visszatért a tátongó üresség érzése. Az utóbbi időben szinte tökélyre fejlesztettem a látszat keltését. Légy vidám! És az embereknek nem leszel a terhére! Az emberek hosszútávon borzasztó idegesítőnek tartják a szomorú társaikat. Nem tudnak velük mit kezdeni. A társadalom pedig elvárja, hogy működj. Egy-két napig lehetsz rossz kedvű, de ha folyamatosan csinálod, akkor már terheled a rendszert. Aztán amikor egyszer csak az ilyen emberek elmennek, mindenki csak pislog, hogy de hát semmi jele nem volt.

Jele éppenséggel volt, csak mi nem veszünk róla tudomást. Tudat alatt azzal nyugtatja magát mindenki, hogy ááá, úgysem meri megtenni. Pár napja láttam egy 104 éves bácsiról egy riportot, aki hamarosan Svájcba utazik, hogy eutanáziában részesüljön. Ő mondta, ahogy mindenkinek joga van az élethez, úgy mindenkinek joga van dönteni arról is, ha nem szeretne tovább élni. Kövezz meg érte, de teljes mértékben egyet értek. Lehet olyan, hogy valaki korban ugyan fiatalnak mondható, hiszen még nincs 50 éves, előtte az élet, ő mégis tudat alatt érzi, hogy ebben az életben nincs már számára semmi különleges. Egyszerűen, amit kellett megtette. Elvégezte a feladatot. Vajon, nem-e lehet, hogy az a bizonyos felsőbb hang szól hozzá? Szólítja vissza magához. Tudom, nekem mindig kicsit kegyetlen és kifordított volt a gondolkodásom, de végtelenül furcsának tartom, azt, ha valakit, aki kilép az életéből, mert ezt a döntést hozta, felelősségre vonják, még holtában is. Vajon nem egy fajtája ez is az áldozat hibáztatásnak? Mint mikor a nő, aki erőszak áldozata lesz, azt kapja vissza, hogy miért hívta fel magára a figyelmet. Nos, nem! Aki áldozat, nem lehet hibás semmilyen körülmények között sem.

Nagyon sok időm van gondolkodni, ilyen és ehhez hasonló elméletekről a fejemben. Időnként azért megszólalok otthon a négy fal között, hogy biztos legyek benne, még van hangom, és jól esik néha emlékeztetni magam, milyen a hangzása. Talán ez is az oka, hogy ennyit dolgozom. Olyankor tudok beszélni. Valakivel. Akárkivel. Felületes dolgokról. De legalább addig is, az agyam arra koncentrál, és nem szól az a kis hang a fejemben. 

"Neked tudnod kell hogy van az

mikor az idő nem halad,

mikor az óra szinte áll

s csak vár az ember, mire vár,

mikor a gondnak nincs neve

mégis rohannod kellene,

el kell jutnod valahova

innen, csak nem tudod hova,

csak ahol vagy csak onnan el

csak ez az óra múlna el

csak ez az este múlna el."

/Tamási Lajos/

The silent is my best friend now

Eltűntem. Váratlanul. Hirtelen. Nem mertem megmondani. Nem mertem elmondani, mit gondolok, milyen érzések kavarognak bennem. Mi az igazság. Ehelyett megfutamodtam. Elbújtam. Vissza a csigaházamba. Jó mélyen, és most nem vagyok hajlandó az orrom sem kidugni onnan. Biztosan haragszik rám. Próbálkozott. Napokig. Végül feladta. Vajon megértett volna? Elfogadta volna az indokaim? Úgy éreztem, megfulladok. Mintha béklyók tartanának fogva mellette. Annyi mindent akartam mondani, az érzéseim, a gondolataim. De nem tehettem. Nem volt rá nyitott. Nem hibáztatom érte egy percig sem. Bármennyire is idillikusan sorsszerű volt a felbukkanása, egyszerűen hiányzott a közös pont. A szikra. Nem lehet valakivel együtt lenni, boldogságot színlelve, csak azért mert félünk egyedül lenni. Nem akarom az időm pazarolni és mást sem hitegetni. Hiszem, hogy van még esélyem találni valakit, aki mellett kiteljesedhetek, de ennek nem most van az ideje. Kissé sorsszerű, hogy tavaly éppen ilyenkor tört össze a lelkem apró darabokra, most pedig én magam döntöttem úgy, hogy inkább a magányt választom. 

Furcsa, de jól esik. Kicsit. A csend. Itthon. Próbálok magamra koncentrálni. Régi, mély sebeket begyógyítani. Kérdésekre választ találni. Nincs jobb, mint kisgyermekkori felvételeket nézegetni, és szembesülni a valósággal. Már akkor sem stimmelt valami, de ha az ember nem tudja, milyen jeleket keressen, észre sem veszi a különbséget. Szerettem volna azt hinni, hogy nincs igazam, hogy gyerekként nem volt gond, te sokkolóak voltak a különbségek. Mintha egy másik világban éltem volna. Egy folyton zavarodott kisgyermek, aki próbálja felfogni és megérteni, hogyan is működik körülötte a világ. Sok mindent megértettem az elmúlt napokban. Néha nem baj, ha visszavonul az ember a csigaházába. Kell, hogy időnként bentről figyeljük a világot, a jeleket és üzeneteket, amiket fentről kapunk. Bár mostanában örülnék, ha ehhez egy jelmagyarázat is járni, mert egyelőre halvány gőzöm sincs, mit akar tőlem a Főni, de tudom, hogy valamit nem veszek észre. 

Titkon bízom benne, hogy akik számára furcsa, hogy miért tűntem el, megértik és nem veszik magukra a helyzetet. Van az úgy, hogy bizonyos emberekkel nem jó folytonos kapcsolatot fenntartani. Időnként jó hallani a hangját, vagy tudni merre jár, de napi szintű kapcsolat már túlságosan erős és rengeteg munkát igényel a kapukat előtte is zárva tartani, hiszen az ember pofonért nem állhat sorba folyton folyvást.

"csend, a csendre vágyom én,

hogy hallható legyen,

ki vigaszt küld felém

valaki hív, valaki vár,

valaki hang nélkül beszél

csend, a csendet kérem én,

ha bántó már a zaj,

és túl sötét a fény

valaki hív, valaki vár,

valaki hang nélkül beszél"

/Margaret Island-Csend/

You are so much better in this game, named Life

 Piszkosul ki fogok magammal szúrni, d addig nem fogok tudni fellélegezni ,amíg ki nem írom magamból ezt a pár sort. Öt perce kellett volna elindulnom, ma még a kis macit elő kell készítenem, hiszen holnap showtime van a FEHOVA eseményen, amihez egyébként semmi kedvem. Ott lesz az ex, olyan emberek, akik a múltam részei és negatívan befolyásolták a dolgok alakulását. Kicsit úgy érzem magam, mint mikor az ember önként áll sorba pofonért. Most, hogy kifeküdtem a második C19-em is, és mielőtt megkérdeznéd, eszem ágában sincs több shot-ot beadatni, ha kettő nem elég, hát jöjjön a halál és tárt karokkal várom. 

Komolyan néha azt gondolom a C lassan komolyabb hűséget fogad nekem, mint bármi ezen a világon. Azt kell mondjam, kifejezetten szerencsés ember vagyok. Ha eljön a világ vége, nem kell megtanulnom megvédeni magam, meg én lesz az első, aki elkapja a halálos kórt és zombivá változik. Én leszek az őszombi. Minden zombik zombika. A zombi királynő!

Lehet, vagy többet kéne aludnom, vagy kevesebbet ábrándozni. Lassan már a reggeli kakaómat is túl fogom misztifikálni. Megvan ennek a varázsa. Elmenekülni egy látszat világba, ahol minden olyan érzést, törődést megkaphat az ember lánya, amit a valóságban, mint éhező kis gyermek, könyörögve kell kuncsorognia. Néha jön egy-egy botor lélek, aki megszánja és odadob neki pár pennyt, vagy egy félig megrágott szendvicset, ezzel aznapra megmentve a haláltól, de lényegében a helyzetén semmit sem változtat. 

Érdesek hasonlat, de valamelyest lefedi a valóságot. 

Lassan szokásommá válik a lendület közepén félbe hagyni az írást, de talán ez azért is jó, mert ilyenkor adhatok magamnak pár napot, hogy kicsit derűsebben láthatom a világot. Visszanézve, mi miatt aggódtam, az ex...a szemembe sem mert nézni. Győztem. Egy olyan csatában, amit meg sem kellett vívnom. Vettem egy mély levegőt és kiléptem a fényre az ötletemmel. Hosszú hónapok óta őrlődtem. Lépni akarok, de nem mertem megtenni. Most megjött a támogatás. Mások is osztoztak az ötletemben, mi mindent lehetséges, ha az ember egy jó csapat tagja. Elkezdjük, és én emiatt annyira, de nagyon izgatott vagyok. Mindig ódzkodtam a "vezetői" szerepkörtől, hiszen már Ben bácsi is megmondta a nagy hatalom, nagy felelősséggel jár. És én bizony rendelkezem azzal a bizonyos sötét oldallal, amit a hatalom nem biztos h életre kellene, hogy hívjon. Egyszer írok egy mesét, amiben a főszereplő lesz a gonosz. Nem. Nem fogunk most megint elkalandozni.

Nyilvánvaló, ha felszívom magam, mágnes leszek. Ha akarom, és megteszem, akkor egyszerűen elkezdi az univerzum hozzám vágni a lehetőségeket. Persze ezt most egzisztenciális szempontból értjük, oké? Van egy lehetőségem, amivel nagyon-nagyon élni szeretnék. Minden vágyam a függetlenedés, a saját kis vityilló. És most, talán pár hónap múlva némi külhoni lehetőséggel megvalósítható lesz. Már nem a kajiba, hanem az anyagi ráfordítás kezdete. 

Egy szó, mint száz, de csak mert mindjárt éjfél és nincs már ébren levő agysejtem egy frappáns, tanulságot tartalmazó lezáráshoz, csak egyszerűen kívánom, hogy az életünk maximálisan beteljesítse az álmainkat, hiszen megérdemeljük!

/Alábbi idézet egyfajta megemlékezés arról a fiatal amerikai tehetségről, aki a tegnapi napon feladta a rákkal szemben a harcot. 2% esélye volt, de ő mégis hitt benne az utolsó pillanatig. Mi más lenne, ha nem példakép/

It's not an anniversarym just a memory...

 A mai nap úgy egészében furcsa volt. Gondolatok jöttek mentek, szinte már úgy éreztem nem is vagyok teljesen jelen. Pedig ma igencsak produktív nap volt. Jó idő, program, beszélgetések. A nap fele csak úgy eltelt pikk-pakk. Mégis, amikor hazaértem és végre elcsendesült körülöttem minden, egyszeriben elöntött az a furcsa, üresség érzés. Hiányérzet, furcsa keserédes szomorúság. Napok óta kapom a jelzéseket. Véletlen egybeesések. Furcsa álmok, fülcsengés. Nem tudom, mit akar a Főni, de nagyon kopogtat az ajtón. Milyen nap van ma? Február 13. Francba. Az emlékek puff neki, elöntöttek. 

Egy aprócska pillanatra hagytam magam elmerülni ebben a kellemes, lelket melengető érzésben. Aztán kinyitottam a szemem és rájöttem, hogy a kis léleknaplót vissza kell zárnom. Jól esett. Mosolyogtam. Felidéztem a kellemes pillanatokat. Eljátszadoztam egy mi lett volna ha gondolattal, majd fejet csóválva elnyújtóztam az ágyon. 

- Még mindig szeretsz elmenekülni a meséid közé! - hallom a fejemben a dorgáló intelmet. De nem tudok ez ellen mit tenni. A meséim teszik a rideg és szürke hétköznapokat élettel telivé. Dorkánia színes és pontosan úgy alakul minden, ahogy annak lenni kell. A lány megtalálja a férfit, együtt küzdenek vállvetve a gonosz ellen, majd boldogan élnek, míg le nem megy a nap.

Most pedig itt ülök, és ahogy pötyögöm ezeket a sorokat, végig gondolom mennyi minden történt az elmúlt egy évben. Egy évvel ezelőtt olyan voltam, mint egy kis tinilány, akinek először bókolt a szomszéd kisfiú. Elég nevetséges voltam, valljuk be. Most, hogy már megtörtént aminek kellett, mintha legalább 40 évvel öregebb lennék, a lelkem legalábbis. Őszintén sajnálom azt a szegény lányt, de sosem venném el tőle azokat a boldog perceket, a mosolyokat, a nevetést, az örömet, amit átélt. Inkább csak óva inteném, kérném, hogy legyen óvatos. Amikor pedig megtörténik a baj, mellé feküdnék és a fülébe súgnám, hogy legyen erős és tartson ki, mert ott lesz a fény az alagút végén. Nem lesz már olyan fényes, mint eddig, de kitartóan fog számára világítani, és képes lesz tovább menni az úton.

"Sokszor elmerengünk a múlt pillanatain, amíg a következő nagy célt hajtjuk. De megéri megőrizni ezeket az emlékeket: a győzelmeket, a kudarcokat és mindent a kettő között."

What the fck is going on..?

 Jaj de jó lenne tudni, hogyan lehet felkerülni az univerzum VIP listájára. Van egy sanda gyanúm, hogy oda is születni kell. Jó csillagzat alatt. De ez az én esetemben, mint tudjuk, nem történt meg. Mint, ahogy sok más sem. 

Boldognak kellene lennem, ugye? Azt kellene látnia a világnak, hogy végre megint minden rendben, a dolgot ismét a helyükre kerültek. Ehelyett mi történik? Úgy érzem, kiégtem. Nem izgat a munkám. Nem akarok emberek közé menni. Foglalkozni azzal, amibe bele kezdtem. Folyton félek, hogy megint csalódni fogok. Keresem a hibákat, amik talán nincsenek is. Nem tudok bízni. Emiatt felesleges konfliktusokat generálok. Úgy érzem elfogy az idő. Mintha a film mindjárt véget érne, pedig még a popcorn el sem készült, és még nem is helyezkedtem el kényelmesen. Talán csak a covid meg a karantén teszi, hiszen tudjuk, hogy az egyedüllét rövid idő alatt furcsa dolgokra készteti az embert. Főleg, aki nem beszél. Napi 12-16 órákat a saját gondolatainkba meredni, nem tanácsos hosszútávon. Én pedig évek óta ezt teszem. Lassan már krimi könyveket is írhatnék, ahány összeesküvés elmélet született már a fejemben apró kis szociális interakciókat követően. 

Most először érzem azt, hogy túllőttem a célon. Mintha szándékosan el akarnám ásni a lehetőségét a saját boldogságomnak. Mintha Dorkánia kapuit csak egy tárlatvezetésre nyitottam volna meg, és miután lejárt a látogatási idő, kitessékelném a népet. 

...

Hagytam  magamnak két napot. Átgondolni. Teret adni neki. Kicsit úgy érzem belehalok. Ebbe az egészbe. Én csak szeretnék boldog lenni. Valakivel. Tényleg ennyire nagy kérés? Eddig hitegettem magam, hogy nem így van, de most már egyre inkább kezd a gondolat beférkőzni a fejembe, hogy a probléma forrása én magam vagyok. Túl sok vagyok. Túl hamar kezdek kötődni. Túlságosan ijesztő, amit művelek. A múltbéli szarságaim terhesek. Túl nagy az a bizonyos puttony. 

Esténként, mikor lehunyom a szemem, elképzelem, hogy milyen lenne ez az egész élet, ha minden normálisan alakulna. Ha minden olyan lenne, mint egy Netflix által rendezett langymeleg romantikus filmben lennénk. Nem nem kell nekem Edward Cullen, vagy Christian Grey. Nekem egy egyszerű ember is megteszi, aki az én emberem és nincsenek sem játszmák, se aggodalom. Bizalmatlanság és rettegés. Csak a színtiszta szeretet és nyugalom. Számomra ez jelentené a teljességet. 

Adok még magamnak pár napot. Háttérbe vonulok. Inkább csak hagyom folyni az eseményeket a maguk módján. Talán, ha elengedem, akkor minden megtalálja a maga helyét és a dolgok egyszeriben csak elkezdenek jól alakulni.

"Néha nincs más választásunk, mint hogy megvárjuk, hogy elvonuljon a vihar, amíg egy út ismét járhatóvá válik."

/Nína Björk Jónsdóttir/

We arrived to our croosroads

Már csak szűk egy hét és február. Ami mit jelent? Egy hónapra leszünk a hivatalos tavasztól! Ami mit jelent? Jön a meleg. Ami mit jelent? Nem kell végre nagy kabát és világos lesz sokáig, és még a jó kedvem is visszatért. Mert minden életre kell, a fák, a bokrok, a virágok és persze a madarak is szüntelenül csiripelni fognak. Az idei tavasz sok szempontból különleges lesz. Nem egyedül várom. És ez még izgatottabbá tesz. Lehet tervezni közös programokat. Végre. Ez már borzasztóan hiányzott. És mi a legjobb? Van kiránduló partnerem. Jó dolog olyasvalakivel összeakadni, akivel nagyon sok a hasonlóság, de mégis mindketten egyediek vagytok a saját magatok módján. Például a "hősember", - továbbiakban csak így hivatkozom rá - zenei ízlése 90%-ban megegyezik az enyémmel. Mindig féltve osztom meg valakivel a playlistem, mert tele van komolyzenével. Aztán mikor, küldi nekem, hogy épp mire relaxál vezetés közben, és felismerem az egyik kedvenc film betétdalom, az rendkívül szívet melengető érzés. 

Még nem mondtam neki, de kezdem úgy érezni, hogy a bizalom magja elkezdett kicsírázni. Nagy dolog. Vékony és gyenge kis hajtás ez. Még mindig érzem azt a nagyfokú bizonytalanságot, ami körbe lengi az egész lényem, és ez egyáltalán nem könnyíti meg az ő helyzetét. Időnként vissza is szokott kérdezni. "Miért kérsz mindig bocsánatot?" "Miért hiszed azt, hogy zavarsz?" 

Ezekre rendszerint csak annyit mondok...Ne haragudj, és még inkább elszégyellem magam. Ő pedig rám mosolyog és csak megcsóválja a fejét. Ha itt van még jól meg is ölelget. Tiszták a szándékai, nincsenek játszmák, taktikázás. Talán ennek is köszönhető, hogy az első pillanattól hagytam, hogy hozzám érjen. Soha nem volt még ilyen. Hogy nem váltott ki rossz érzést az elején. Hogy nem fájt. Egyszerűen csak működött. Nem akarok, sőt nem is fogok hasonlítgatni. Egyszerűen csak átengedtem magam. Nem görcsölök a mi lesz HA mondaton. Próbálom elhinni, hogy megérkeztünk. Egymáshoz. Vele kapcsolatban nincsenek megérzések. Nincsenek üzenetek. És ez jó, mert azt jelenti, hogy rajta vagyunk az ösvényen. Sok akadály van, amire kell majd megoldás, de az idő nekünk dolgozik. 

Nem sietünk, előttünk van számtalan lehetőség. Hogy mit szeretnék? Mindent. Megélni. Vele. Közösen. Izgatottság fog el, valahányszor szóba jön, hogy milyen programot tervezzünk a következő találkozóra. Kicsit olyan érzésem van, mintha nem lenne idő mindent is megélni, pedig ez butaság. Ha ügyesek vagyunk, lesz rá tengernyi másodperc. Mindennap hálás vagyok érte. Hogy megérkezett. Azért, hogy hitt abban, hogy nekünk van közös utunk, csak meg kell várni az időt, amíg elérkezik a kereszteződésünk, pontosan akkor, amikor odaérünk. 

"Vannak érzések, amik csak úgy nem jönnek ki belőled akárkinek. Nem hallhatja vagy láthatja bárki, csak az, aki bármit is kezdeni tud vele. Na de ilyen aztán kevés van. Olyan, akinek meg mered nyitni a szíved anélkül, hogy attól kellene rettegned, hogy kihasználja és sérülsz. Ilyet csak az őszinte embereknek tudsz megtenni, azoknak, akiken semmiféle görcsösséget sem látsz. Olyanoknak, akik nyitottak a világra, és a szívüket adják, nem takargatják, kinyújtják, és hagyják, hogy belenyúlj, elkapd, és addig szorítsd, öleld magadhoz, ameddig szükséged van rá. (...) Nem láthatunk mindent egyedül. Olyankor kell más, de nem lehet akárki. Sohasem lehet akárki, hiszen a szívedről van szó, amit csak különleges ember nyithat meg."

/Oravecz Nóra/

The sparkle extinct

Ennek az irománynak jó esetben, ha hallgatok magamra, nem szabadna megszületnie. De én a sugallat ismét bejött. Fül cseng...Én rákérdez...üzenet érkezik..Kérek megerősítést...Még aznap betör Dorkánia kapuin. Oké..vettem. Csupán csak felteszem magamnak a kérdést. Miért? Mi dolgom lenne még? 

Szóval. Két levél, aminek a tartalma inkább volt fájdalmas, mint aranyos vagy éppen kedves mondanivalójú. Írhatnék csodás lírai hasonlatokat, szedhetném versbe, rímekbe, költői képekbe, e egyrészt nem vagyok József Attila, másrészt én mindig szeretek egyértelműen fogalmazni, lévén én sem értem az átvitt értelmű utalásokat. Furcsamód most már zavaró, régen ebben sokkal több kooperációt tapasztaltam. De az idő múlik, az emberek szokásai változnak, a türelem idővel elfogy. 

Gondolkodom. Lassan egy hete. Mit kezdjek ezzel. Mit kellett volna tennem? Sosem tovább lépni? Várni a csodát ami sosem fog megtörténni? Hosszú hónapokat töltöttem a kétségbeesés, a magány és önmarcangolás mocsarában, de végig kapaszkodtam egy kósza remény szikrába, amíg végül valaki, aki az egészet a háttérből figyelte, megkocogtatta a vállam és mutatott egy másik lehetőséget, egy B kijáratot a sötétségből. Ne értsük félre. Ami itt volt. Az egyedi és megismételhetetlen. Olyan lélek kapcsolat, ami minden ember életében egy van. De sok esetben ezek a kapcsolódások azért ilyen monumentálisak, mert csak ideig-óráig tartanak. Pont ameddig a két szikra keresztezi egymás útját, és addig ég lángon, amíg egymással feladatuk van, végül elhalványul és kialszik. 

De vannak más, lágyabb intenzitású lángok, amelyek biztosak. Sokáig égnek, táplálva egymás tüzét, hol jobban, hol kicsit megbicsaklódva, de végül mindig visszatérve egy tartós egyensúlyba. Hogy mit hoztam ide magammal? Félelmeket. Bizonytalanságot. Hitetlenséget. Mondhatja bármennyire kedvesen és szépen. Gondolhatja akármennyire komolyan a mondanivalóját. Én mindig azt válaszolom: "Kérem szépen, azt bárki mondhassa.." És ilyenkor látom a kihívást a szemében. Nem bosszankodik. Nem ítél el. Bizonyít. Minden egyes nap. És ezzel apró pici lépésekben gyógyítja a lelkem és nyeri el a bizalmam. 

Lehet azt mondani, hogy ez még a beetetés. Lehet gondolni, hogy most még a rózsaszín köd szállt a szememre és minden szép szótól elalélok. De kérem. A lehetőség adott volt. Nem tetszett vele élni. Nem haragszom. De nem játszhatjuk ezt az érzelmi itt a piros, hol a piros játékot a jövőben. Az én emberem türelmes ebben a tekintetben is. Nem kell titkolóznom. Korrekt. Nem boldog ettől a kialakult helyzettől, de tudja, hogy nincs mi miatt aggódnia. Ez egyrészt borzasztó nagyvonalú gesztus tőle, másrészt viszont ezzel a lojalitással sem szeretnék hosszútávon visszaélni. 

Egy szó, mint száz.  Ez a történet véget ért. 

"Köszönöm, hogy az életem része voltál. Most már tovább tudok lépni. Szabad vagyok. Ez a továbblépés persze nem lesz könnyű, de semmi sem az, ami igazán fontos. Egy ismeretlen helyen vagyok, és több szempontból is újra kell kezdenem az életem."

/Nina Laurin/

Sometimes the Universe knows the right thing

Három héttel ezelőtt még mélabúsan ültem a laptop előtt és saját magam helyzetén keseregve, pötyögtem ide a sorokat. Van egy közösség. Emberek. Idegenek, akik bármikor szívesen meghallgatnak, együtt nevetnek, sírnak velem. Aktív részesei a mélyenszántó gondolataimnak, segítséget kérnek és szívesen adnak tanácsot is. Beszélünk tudományos és hétköznapi dolgokról, szakmai és kevésbé odavágó témákról. Időnként régi, sokszor új arcok bukkannak fel. Egy valami azonban mégis különleges ebben a közegben. Vannak benne állandó szereplők. Vannak, akik csendben a háttérben meghúzódva követik az eseményeket, vannak az első padban ülők, van aki csak időnként látogat meg, de mindig mosolyt csal az arcomra, ha megjelenik. És van valaki, aki ezek mindegyike volt az elmúlt egy évben. 

Váratlanul bukkant fel, mély és emlékezetes volt a belépője. Vicces volt, talán kissé szemtelen is, de mégis iszonyatosan kellemes érzés töltött el tőle. Jólesett, ennyi az egész. Azóta is követtük egymás életét különböző platformokon. Nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, hiszen, úgy voltam vele, túl nagy falat lenne nekem. Időnként megnevettetett, máskor érdekes dolgokról beszélt, volt, hogy csak megbújt és hallgatta  a sok zagyvaságot, amit beszélek. Mindent látott és halott. A boldogságom, a csalódásom, a fájdalmam, a magányom. Várt. Türelmesen. Ahogy ő fogalmazott. Adott nekem egy évet. Talán egy picit többet is. 

Aztán bumm, egyik pillanatról a másikra odaállt az első sorba. Először csak mosolyogtam, persze, jól elviccelődünk, na de na. Mindenki tudja, hogy hol a helye. De nem tágított. Már nem csak időnként beszéltünk. Már nem csak kósza gondolatok és megfigyelések voltak. Egyszeriben azon kaptam magam, hogy a szilveszter egy kellemes, és rendkívül vicces ember társaságában töltöm. Nincsenek pillangók a gyomromban. Nincs félelem, minden csak jön a maga természetes módján. Szépen fokozatosan, a lelkem megint elkezdett életre kelni. Olyan dolgokat tettem meg, amit azelőtt senkiért sem. Nem azért mert kérte, hanem mert én akartam. Borzasztóan rettegtem, de jól esett a végén a meleg mosoly és ölelés jutalmul. 

Nem tudom, hogy mi lesz a vége. Hova jutunk az utunk végén. De jelenleg a szálaink összeérnek és ez a lényeg. Furcsa dolog olyasvalaki mellett lenni, aki teljesen őszinte és nyitott szívű. Hordozza a maga sötét foltjait, de igyekszik önmagából és az életből a legjobban kihozni, nem hátrafelé hanem előre tekint, és motivál engem, bátorít, hogy próbáljam meg én is. 

Erre van most nekem szükségem. Az idei év a fejlődésé lesz, és ki tudja, talán a szűk három év után, és megannyi balszerencsés manifesztálás bevonzás után, végre az herceg érkezett meg a fehér lovon, akinek eredetileg címeztük a megkeresést.

"Mindannyian keresünk valakit, azt a különleges személyt, aki majd megadja azt, ami hiányzik az életünkből. Valakit, aki képes társaságot nyújtani, vagy segítséget, vagy biztonságot, és néha, ha nagyon keressük, megtaláljuk azt, aki képes mindhármat nyújtani. Igen, mindannyian keresünk valakit, és ha nem találjuk, csak remélhetjük, hogy ő talál meg minket."