Három héttel ezelőtt még mélabúsan ültem a laptop előtt és saját magam helyzetén keseregve, pötyögtem ide a sorokat. Van egy közösség. Emberek. Idegenek, akik bármikor szívesen meghallgatnak, együtt nevetnek, sírnak velem. Aktív részesei a mélyenszántó gondolataimnak, segítséget kérnek és szívesen adnak tanácsot is. Beszélünk tudományos és hétköznapi dolgokról, szakmai és kevésbé odavágó témákról. Időnként régi, sokszor új arcok bukkannak fel. Egy valami azonban mégis különleges ebben a közegben. Vannak benne állandó szereplők. Vannak, akik csendben a háttérben meghúzódva követik az eseményeket, vannak az első padban ülők, van aki csak időnként látogat meg, de mindig mosolyt csal az arcomra, ha megjelenik. És van valaki, aki ezek mindegyike volt az elmúlt egy évben.
Váratlanul bukkant fel, mély és emlékezetes volt a belépője. Vicces volt, talán kissé szemtelen is, de mégis iszonyatosan kellemes érzés töltött el tőle. Jólesett, ennyi az egész. Azóta is követtük egymás életét különböző platformokon. Nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, hiszen, úgy voltam vele, túl nagy falat lenne nekem. Időnként megnevettetett, máskor érdekes dolgokról beszélt, volt, hogy csak megbújt és hallgatta a sok zagyvaságot, amit beszélek. Mindent látott és halott. A boldogságom, a csalódásom, a fájdalmam, a magányom. Várt. Türelmesen. Ahogy ő fogalmazott. Adott nekem egy évet. Talán egy picit többet is.
Aztán bumm, egyik pillanatról a másikra odaállt az első sorba. Először csak mosolyogtam, persze, jól elviccelődünk, na de na. Mindenki tudja, hogy hol a helye. De nem tágított. Már nem csak időnként beszéltünk. Már nem csak kósza gondolatok és megfigyelések voltak. Egyszeriben azon kaptam magam, hogy a szilveszter egy kellemes, és rendkívül vicces ember társaságában töltöm. Nincsenek pillangók a gyomromban. Nincs félelem, minden csak jön a maga természetes módján. Szépen fokozatosan, a lelkem megint elkezdett életre kelni. Olyan dolgokat tettem meg, amit azelőtt senkiért sem. Nem azért mert kérte, hanem mert én akartam. Borzasztóan rettegtem, de jól esett a végén a meleg mosoly és ölelés jutalmul.
Nem tudom, hogy mi lesz a vége. Hova jutunk az utunk végén. De jelenleg a szálaink összeérnek és ez a lényeg. Furcsa dolog olyasvalaki mellett lenni, aki teljesen őszinte és nyitott szívű. Hordozza a maga sötét foltjait, de igyekszik önmagából és az életből a legjobban kihozni, nem hátrafelé hanem előre tekint, és motivál engem, bátorít, hogy próbáljam meg én is.
Erre van most nekem szükségem. Az idei év a fejlődésé lesz, és ki tudja, talán a szűk három év után, és megannyi balszerencsés manifesztálás bevonzás után, végre az herceg érkezett meg a fehér lovon, akinek eredetileg címeztük a megkeresést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése