Mégis mennyi ideig feküdhet az ember a saját sötétségében várva, hogy végre számára is könnyű legyen a föld. Élőhalottnak lenni bizonyos tekintetben nem csak a klasszikus filmes verziót jelentheti, mint kedvenc hollywoodi sorozatunkban, ahol egy vírus véget vet az emberiség jelenlegi működésének és szimplán a túlélés eszközei marad annak a fennmaradt maroknyi embernek. Nem, ez az állapot bármikor utolérhet, ha Te magad vagy a gyenge láncszem a gépezetben. Mentálisan gyengének lenni szívás. Nincs ezen mit szépíteni. A világ jelenleg erről szól. Szedd össze magad. Kelj fel a saját szarságaidból, kezdj el élni és ne nyalogasd a sebeidet. Ez csak önsajnálat. A depresszió meg a szorongás csak divat betegség, ki lehet belőle gyógyulni. Valóban tünetmentessé tehető. Amennyiben az egyén eljut arra a pontra, hogy segítséget kérjen. A környezete észreveszi az intő jeleket és segítő jobbot nyújt. Azokról, akik ezt nem kapják meg azokról nem beszélünk. Ők az úgynevezett járulékos veszteség. A gyengék, akik elestek ebben a küzdelemben. És vannak azok akik önerőből próbálkoznak. Akik eleve csodabogarak és még egy jó adag cipelni valót is kapnak a nyakukba.
Ez egy borzasztó fájdalmas út. Nem rálépni nehéz, hanem rajta maradni. Mert megannyi megpróbáltatás vár, amíg végigmegy rajta az ember. Mindent elkövetnek, hogy letaszítsanak róla, eltérítsenek, véget nem érő zavaros labirintusba tereljenek, ahol már csak az őrület szikrája tud lángra lobbanni és minden épeszű gondolatot felperzselni. Hányszor kell megállni, megkérdőjelezni saját magunkat? Tudom, arra vagy kíváncsi én hol vagyok. Nem tudom. Félúton eltévedtem. Követtem egy olyan fényt, amelyről biztosra vettem, hogy előre visz, egészen a célig, de mikor már én magam is elhittem, hogy nincs több próba, egyszeriben egy sötét erdő közepén találtam magam. Egyedül. Sötét és horrorisztikus árnyak kezdtek egyre csak magasodni, olyan elrejtett gyermekkori emlékképeket hozva magukkal, amik addig csak a tudatalattimban léteztek. Fájdalmas szavak és arcok tele megvetéssel és rosszindulattal. A szavak mantraként marták a tudatomat a nap minden órájában. Éjszakánként könnyekbe fúlva könyörögtem, hogy legyen vége, de a hangok nem halkultak. Már minden zavart. Elveszett a motiváció, reggelente úgy keltem fel, mint, aki szellemet látott, vagy ő maga is azzá vált. A nap legszebb pontja az volt, amikor visszatérhette az odúmba és az ágyon kiterülve átadhattam magam a mentális kínnak.
Ezt meddig lehet csinálni? Végletes időtartamig. Vagy felveszed a kesztyűt vagy bele döglesz. Menekülni akarok. El fogok menni. Nincs itt maradásom. Új életet kell kezdenem. És talán most már elég bátor is leszek hozzá. A szálak elvarrása megkezdődött. A kérdés, ehhez lesz-e elég bátorság bennem?
