Dolgozom rajta. Tényleg. Keservesen. Vannak napok, mikor úgy érzem megvan, máskor egyszerűen csak maga alá gyűr. Az érzés. Az aggodalom. Félelem. A mi lesz ha gondolatok tömkelege...
Próbáltam beszélni róla. Próbáltam megértetni, megmutatni. Nem tehetem. Mert nem érted. Nem értheted, hiszen ez nem a te életed. Nem neked kell megküzdeni vele, együtt élni ezzel. Jogos tehát a felvetésed, mi ebben a nagy dolog? Mit kell ennek ekkora feneket keríteni? Szedd össze magad! Ne keress kifogásokat! Csak lendülj túl rajta!
Előfordult már veled, hogy éjszaka, izzadságban úszva, halálfélelemben keltél fel, fuldokolva, hiszen levegőt sem kaptál?! Borzasztó volt ugye? El tudnád viselni ezt naponta? Nem? Miért nem? Hiszen erős vagy! Túl tudsz lendülni rajta!
Megéltél már olyat, hogy a nap kellős közepén, amikor épp minden klappol, dolgozol, beszélnek hozzád, és egyszer csak, mint a hideg zuhany elkap? Az érzés? Nem kapsz levegőt, a szíved kihagy néhány ütemet, a víz kiver, az agyad pedig ERROR üzemmódba kapcsol. Sosem tudhatod, mikor jön, és csap le. Vajon, egy idő után nem-e kezdenél-e aggódni? Amikor mindenki más furcsán néz rád..nem válaszolsz, csak meredsz magad elé, elsőre úgy tűnhet, csak elbambultál, de közben életed harcát vívod ott bent.
Nem kell, hogy megértsd, vagy elfogadd, hiszen ez nem a Te dolgod. De egy apróságot kérnék. Ne akarj "megerőszakolni". A szavak olykor nagyobb bajt okozhatnak, mint segíthetnek. Nem ismersz minden apró részleted, nem tudod, hogyan működik ez az egész katyvasz, nem vagy szakember. Éppen ezért nem ítélkezhetsz felettem, vagy bárki más felett, aki hasonló cipőben jár. Elfogadhatod, vagy nem, de utóbbi esetben a véleményed tartsd meg magadnak!
Szeretném elmondani, elmagyarázni azt ami itt bent történik, de minden olyan nagyon hangos és zavaros. Ahhoz, hogy megosszam veled, bíznom kell benned. Tudom, hogy nyitott vagy, de akárhányszor bele kezdenék, Ő egyszerűen rá ül a kézi fékre. Bekapcsolja a "mi lesz ha?" gombot és vége, nem jön ki. Azt mondják a magamfajtát lehetetlenség szeretni. Azt gondolom van ebben némi ráció. Hogyan szerethetsz valakit, aki retteg az érzéseitől és attól, hogy megossza azt, ami benne van. Hány de hány lehetőség lett elszalasztva, mert féltünk. Féltem. Mert az érzelmeket én nem kifelé élem meg. Itt bent egyedül, az üvegfalak mögött.
Kiábrándító, igaz? Megértem.
"Van csendje a szorongásnak, a félelemnek, a dühnek, a boldogságnak, az elutasításnak, a fenyegetésnek, a meglepett örömnek, a vágynak... A csend talán a legkifejezőbb válasz, amire (...) az emberek képesek. De érteni kell, hogy mit fejez ki a csend."
/Popper Péter/
