Kicsit el vagyok keseredve. A mi nap itt szemezgettem és olvasgattam érdekes blogokat és mindenhol, de különösen egynél tapasztaltam, hogy sokaknak izgalmas szokott lenni az éjszakája. Ez alatt persze azt értem, hogy sokaknak olyan könnyű aludni. Kérdem én. Miért számítok nappali élőlénynek, ha az éjszaka felét azzal, töltöm, hogy a plafont bámulom. Kb. 4 éve kezdődött. Először csak betudtam a nagy pörgésnek, tudod a gimi első napjai. De az állapot nem változott. Már négy éve annak, hogy augusztus végétől egészen május végéig, csak hellyel, közzel tudok éjszakánként egy-két órát aludni. Azoknak a nagy része is tragikus szokott lenni. Rém álmok tárháza néha a fejem. Csak tudná az ember, hogy mitől? Nem vagyok horror filmrajongó, persze mindig akad egy fantasy vagy vámpíros könyv, amit olvasok, de könyörgöm, ennyire nem lehet az elmém fogékony az ilyen dolgokra.
Persze ez alap járaton még nem lenne probléma, hiszen nem én vagyok a világon az egyetlen, akinek ilyen alvás zavarai vannak. De, hogy nap közben miért nem vagyok fáradt, azt komolyan nem értem. Elméletileg az agynak szüksége van a pihenésre este, és ha ez nem sikerül, azért érezzük magunkat fáradtnak, vagy nem? Ma reggel, úgy keltem fel, mintha a fél napot átaludtam volna. És így megy ez négy napja. Ebből tudom, hogy kezdődik megint. Az egészben csak annyi a vicces, hogy idén van az utolsó évem a középiskolában, és szükségem lenne a pihenésre, ha mást nem legalább éjszaka. Már előre rettegek attól, hogy mi vár rám. Persze, azért az estéket hasznosan is el lehet ütni. Most például tökéletesen rá tudok hangolódni az olvasásra, így még csak unatkozni sem szoktam. Az egyik történetem, például egy ilyen álmatlan éjszakám eredménye. Sokáig volt egy visszatérő rém álmom. Nem árulom el, mi volt, mert egy regény ötletem egyik fontos alapozó köve és nem lenne okos dolog előre elárulni, miről is szól. Röviden az a lényeg, hogy mindig egy pszichiátriai intézetben kötöttem ki, és anorexiás voltam, az emberektől pedig rettegtem. A vége persze mindig ugyanaz volt. Öngyilkosság. Sosem lenne egy ilyen tetthez elég bátorságom, hiszen az életet túlságosan is szeretem ahhoz, hogy csak úgy eldobjam magamtól. Próbáltam álmoskönyvből fejtegetni ezt a visszatérő álmot de szinte semmire sem jutottam. Ismerőseim szerint valamitől nagyon félek és rejtegetem, de a tudatalattim állandóan emlékeztetni akar rá. De vajon mégis mire? Aztán eltűnt az álom, szinte egyik pillanatról a másikra. Vicces, hogy pont nemrég tért vissza, miután megnéztem Paulo Coelho: Veronika meg akar halni, című könyvének filmes feldolgozását. Először azt hittem, biztos csak a film hatása, de másnap épp egy bevásárló központban voltam anyukámmal, mikor egy úriember a kezembe nyomott egy szóró lapot. Rutinból mindig rá pislantok az ilyenekre, de arra, ami a papíron volt, nem voltam felkészülve. Egy bemutató és tárlat van valami helyen, amire már nem emlékszem, ami a gyerekekkel való kísérletezésről meg elmezavaros emberekről szólt, akiket "diliházba" zártak.
Anyu nem vette észre, de kicsit megijedtem. Ez azért mégsem lehet véletlen. Persze az is lehet, hogy csak én reagálom túl. Minden esetre ennek a visszatérő álomnak és ijesztő élménynek köszönhetően ihletet kaptam és sikerült folytatnom a történetemet, amivel két hónapja zátonyra futottam. Nem vagyok mazochista, de szeretem a rossz álmokat. Mindig ihletet tudok belőle meríteni, vagy épp, egy számomra rossz élményből.
