Can you be my nightingale?

Elvesztegettem egy újabb napot. Végig pörgettem a fejemben, ki az akivel ma össze tudnék ülni. Csak beszélgetni. Piszkosul hiányzik. Amikor csak nyúlsz a telefonért és máris van valaki, akivel beszélhetsz, összejöhettek, elmehettek valami közös programra. A minap vásárolni voltam. Épp egy ruhát próbáltam, mikor belenéztem a tükörbe. Tanácstalanul fordultam jobbra, majd balra. Ránéztem a valaha szebb napokat látott emberre a tükörben.

- Szerinted? Jó lesz? - gondoltam, de válasz nem érkezett. Csak egy elkeseredett, kissé megtört arc nézett vissza rám. Vissza vettem a ruháimat és távoztam az üzletből. Ma is el akartam menni, tényleg, de az emberek elfoglaltak. Megvan a saját életük. Nincs mit mondanom...amit mondanék, ahhoz már késő lenne. 

Egyszer majd elbúcsúzom. Egyszer majd elegem lesz. Egyszer majd mindent elrendezek. Egyszer majd vége lesz. 

Nekem nincs 13 okom, mint abban a megrendítő könyvben. Velem nem történt tragédia, amit ne tudnék feldolgozni. Engem nem bántott senki. Minden, amit tettem, csakis a saját döntésem és annak negatív következménye volt. 

Megvan mindenem, amire egy huszonéves lány vágyhat. Munka, család, pénz, meg a szőrösek. Mégis mintha semmim sem lenne. Napról napra egyre csak úgy érzem, halványulok. Elvesztem mindazt amiért eddig küzdöttem, és egyszerűen nincs erőm folytatni. 

Még van időm...Szóval, lennél a fülemülém?

I know about her, but it won't help for her

Nevetek. Magamban. És sírok. Felismerni valamit. Egy helyzetet. Állapotot. Nehéz. Sokszor úgy érzed szétszakadsz a folyamatban. Néha úgy érzed hazudnod kell. Mindig. Erős akarsz lenni. Átlagos. Normális. Olyan, mint ők, akiket elvesztettél. Akiket sosem hagytál szóhoz jutni, mert nem érdekelt a mondani valójuk. Hogy lehet elfelejtetni megkérdezni azt, hogy a másik hogy van? Egy normális ember erre figyel. Tudja, érted. Nem kell őt figyelmeztetni arra, hogyan is működik egy baráti kapcsolat, hogyan kell normálisan viselkedni. Nem sír arról,milyen rossz élete van, hanem cselekszik. Ember. Szánalmas vagy. Elhagynak az emberek, mert eltaszítod őket magadtól. Mitől rettegsz ennyire? Attól, hogy mások mit fognak gondolni? A családodtól, mert azt fogják gondolni csak kitaláltad, és egyszerűbb e mögé bújni, mint megbirkózni az élet nagy kihívásaival? Szívás. De tudod, mi a legnagyobb bajod? Te magad. Azt hiszed, ha kitalálsz engem, akkor még a problémáid nem lesznek valósak? Nem nekem van szükségem arra a bizonyos kézre, hanem neked. Nem rólam írsz, hanem saját magadról. Nem nekem kérsz segítséget, te magad szeretnéd, ha valaki végre válaszokat adna és kihízna ebből a sötétségből, amibe az élet sodort. 

Felismerni valamit, és tudatosítani magadban, annak ellenére, hogy titkon mindig is sejtetted, nehéz. Átkozottul. Van aki összeroppan. Egy ilyen tényt fel kell dolgozni, de olykor nem egyszerű. Egy olyan embernek, akit kevesen támogatnak ebben a témában, ahol úgymond a kemény szeretet érvényesül meg kell tanulnod önállóan a külső behatásoktól függetlenül kezelni ezt az új helyzetet. Ha szóba hozod és lehülyéznek, az van. Nem kell elkeseredni, ez most rólad szól, arról, hogy végre magyarázatot kapj, miért vagy más. Ez nem betegség, ez egy állapot, amivel tökéletesen együtt lehet élni, ettől még nem vagy sem kevesebb, sem pedig több. Csak más. Másképp működsz, az agyad máshogy dolgozza fel a beérkezett információkat, és ha ezt a körülötted élők nem hajlandóak elfogadni, nem kell a társaságukat keresned. Csak légy önmagad és ne bújj el a világ elől. Az élet odakint vár rád! És te?

"A félelem olyan, mint az időjárás. Csak azért, mert esik az eső vagy havazik, én nem mondom le a látogatást, ha már megígértem. Felöltözök, és már indulok is hozzád, akár esik, akár fúj. Meg lehet tanulni, hogy azt fogom csinálni, amit én akarok, még akkor is, ha félek, rettegek vagy hányingerem támad."

/Feldmár András/