Nézzük csak. Húú de sok nap eltelt kis szösszenet címének megszületése óta. Igazából talán csak pár hét, de bennem így is rengeteg időnek tűnik. Néha még harcolok magammal, de már egyre többször érzem békésnek magam körül a csendet. Volt egy nap, amikor végre a sötét veremben megtaláltam az első lépcsőfokot. Borzalmasan zokogtam. Késő éjjel volt már, aznap egészen jó kedvvel feküdtem le, de még szükségem volt egy kis zenei kábulatra. Felcsendült az a bizonyos dal. A dal, ami egészében ő és én volt nekem. Az a kusza és szerencsétlen helyzet, amiben mi voltunk. Ahogy a dallam haladt előre, kúszó indaként kezdte a lelkem körbe-körbe tekerni, míg egészen szorossá, már-már fojtogatóvá nem vált. És akkor abban az egy pillanatban kiszakadt. Minden, ami még bennem volt. Fájdalom, csalódás, remény, kudarc és félelem. Percekig csak ültem, az ágyon miközben a testem rongybabaként rázkódott. Végül, ahogy a csapot megnyitotta a dal, ahogy a három és fél perc letelt, úgy a maradék könnyem is elapadt. Ezután szinte elnevettem magam. A szabadság és nyugalom érzése szállt meg. Ekkor jött el a megbékélésem pillanata. Azóta telt el a három hét. Egyre többször van jó kedvem, néha ugyan még megijedek tőle. Vajon szabad-e nekem ilyet?
Ugyan nem változott meg varázsütésre minden, de a már váltható néhány változás, ami másnak talán fel sem tűnik, de nekem igazi kis csoda. És talán ez az ami igazán fontos az életben. Megtanulni, hogy nem mások és az ő irányunkban va hozzáállásuk határoz meg. Talán azért kaptam ezt a két kemény férfias pofont az elmúlt két évben, hogy megtanuljam önmagam megszeretni és nem másoktól elvárni, amire én képtelen voltam. Mindig is arra vágytam, hogy valakit úgy igazán, tiszta szívből szerethessek, és sosem jutott eszembe önmagammal kezdeni.
Szóval, itt az ideje, hogy megismerkedjek valakivel, aki Én magam vagyok. Évtizedek óta élünk együtt, de vajmi keveset tudok Rólam. Biztos vagyok benne, ha egyszer rátalálok az utamra Hozzám, akkor én leszek a legszerencsésebb ember e Föld kerekén.
