Closer to the edge

Versben akartam leírni, de nem vagyok költő. Csak egy a millióból. Észrevétlen, múlandó jelenség. Álmok..könyörtelenek. Remények..eltűnnek. Célok..elérhetetlenek. Most már tudom, de mégsem. Ha az életed romokban hever, és te nem tudod, mihez kezdjél. Az álmaid amiket nem tudsz megélni, szertefoszlanak, és helyettük nem marad más csak a tátongó mély űr. A reményeid, melyekben csalódtál. Azt mondják, mindig van másik út, csak azt nem, mit tegyél, ha a másik utat benövi a gaz. Kóvályogsz, mint a fészkéből kiesett kis veréb, nem tudod merre van a helyed. Halálra vagy ítélve. Éhen halsz, vagy éjjel megfagysz, esetleg egy macska talál rád és tesz sovány vacsorájává. Én nem vagyok kismadár, bárcsak az lehetnék. Veszett vad vagyok, akinek az élet furcsa fintora sorozatos akadályokat állít. Mély levegőt veszek. Meg tudom csinálni. Mégis a fal előttem mind egyre magasabbra tör, míg össze nem nyom. Eltaposott. Túl lépett rajtam. Megtenném. Tényleg. Elmennék. Fájna? Lehet. Megoldás? Nem. Van értelme? Nincs. Mégis a gondolattal eljátszani, elképzelni, hogy nem létezel. Hogy megszabadulsz a terheidtől, már nem stresszelsz, nem kell megfelelned, végre szabad lehetsz. Nem, nem teheted meg. Azt mondják önzőség, és gyávaság ezt tenni. Szabadság, ez az amit meg lehet tenni. Ha megteszed, szabad leszel, de a lelked örök rab marad. Ember vagy, és érzel. Vagy legyőzöd, vagy a rabja maradsz. Nem teszem meg. Élni szeretek, de élni gyűlölök. 

Az én hibám. Magamnak köszönhetem. Mindent. Álarc vagyok. Egy maszk, ami mögé még élő ember nem látott be. "Ideges voltál, a karodon látszott, mennyire megfeszültek az izmaid". Ennyi. Jelek, amelyek nem utalnak másra, csak arra, hogy ideges vagy. Színész vagy. Az életed egy játék. Rettegsz önmagadtól! Félsz beismerni, vesztettél! Sikítasz, dörömbölsz üvegkalitkádban, de arcodon mosoly ül. Csöndben maradsz, nem nézel másra. A szemed a buktatód. Kontrollálhatod magad a végsőkig, de a szemed nem hazudik. A fájdalom ott lesz mindig. Másoknak segítesz, csak, hogy ne kelljen önmagaddal szembe nézned. Tudod a választ, neked még is elég ez. Elbújsz. Elhúzódsz. Nem kérsz segítséget, pedig mindennél jobban vágysz rá. 

Ne érj hozzám! Ne gyere a közelembe! Hagyj békén!- mondod, de közben szemeid könyörögve kérnek.- Ölelj át! Maradj mellettem! sose hagyj el!

Veszel egy mély levegőt. Elmorzsolod a könnycseppet, majd kiejted a szavakat. Magadra maradtál. Beülsz a sarokba. Fájdalmad utat tör magának, és te sírsz. Egyedül...

"Az önuralommal megvert emberek fegyelmezett kétségbeesését szörnyűbb látni, (...) mint a fegyelmezetlenek zokogását, jajgatását hallgatni."

/Szilvási Lajos/

"Már nem akarok, semmit se akarok, aludni akarok, és nem gondolkozni, nem tudni a létezésemről. Ki akarom iktatni magam a világból, vagy a világot akarom eltüntetni körülem..."

/Szilvási Lajos/

I miss...

Először kezdem egy kis jóval. Ez itt a reklám helye, tehát most promotálni fogok. Benina-Bíborhajú. A boszorka démona című könyvet tessék mindenkinek elolvasni, mert nagyonnagyonagyon hiperüberszuperjó könyv. Nem vámpíros tini könyv, csak, hogy a riadalmakat szétoszlassam. Garantáltan minden korosztály számára élvezetes olvasmány. Van benne romantika, fájdalom, harc és még humor is, meghintve pár extra csavarral a történetben. Többet nem árulok el, mert akkor lelőném a történet poénját.

És egy másik könyv. Még decemberben jutottam hozzá a lámpagyújtás elnevezésű könyvnapokon, és a szemfülesek kaphattak egy olvasói példányt Julie Kagawa: Vaskirály című regényéből. A regény alapjául a Szentiván éji álom története szolgál. A szereplők sokszor visszaköszönnek, de mégis egyedi a történet. Bár nem rágtam magam át rajta egy könnyen, de a végére egész magával ragadott a történet. Bár néha kicsit zavarosak voltak a leírások, és sokalltam a párbeszédekkel szemben, mégis könnyebben el tudtam képzelni SohaSohaföld különös és néhol igencsak hátborzongató világát és annak pokoli és mennyei teremtményit. A karakterek kidolgozása jó volt, bár olvastam volna róluk többet, lehetett volna több szemszögből írni, de természetemnél fogva kíváncsi emberlény vagyok és nem szeretem a titkokat. Szerencsére lesz még folytatás, csak bírjam kivárni.     

    

És akkor most jöjjön a fekete leves. Mondtam már, hogy úgy utálom, amikor de javum van? A múltam folyamatosan ismétli önmagát. Rajtuk már meg sem lepődöm. Nem hisznek bennem. Kerek perec kijelentette, csak mert nem vagyok egy agytröszt, sosem fogom elérni az általam kitűzött célt. És mi az, hogy pofára megy az értékelés? Beismerem, hogy nem mozgattam meg minden követ, de lényegesen jobb voltam, mint a többi. Az élet keresztbe tett, de készültem, tanultam rá, még jegyzeteltem is, csak beszart az a nyamvadt nyomtató. És ezek után még volt képe azt mondani, hogy nem készültem!! Hol itt az igazság kérem szépen?

Megint segítettem. Megkérdezte, hogyan tudok mindig olyan átkozottul odavágó igazságokat és gondolatokat mondani. Hogyan tudom felnyitni mások szemét. Talán mindig telibe trafálok, vagy éppen ráérzek a dolgokra. De lehet én is éppen arra várok, hogy valaki az én szememet nyissa fel és mondja meg az igazakat, hogy aztán talpra álhassak és mehessek tovább.

Benne ülök a kakiban nyakig, igaz? Őszintén szólva egy évvel ezelőtt nem a mostani magamat akartam látni. Nézzük csak, hogyan is állunk. 

Adott egy lány. Pöttöm kis méretű, épp ezért olyan kis szerethető, formailag rendben van, mondjuk úgy átlagos. Arca legtöbbször kissé pufinak hat, mert szája folyton mosolyra áll. Szemei azonban feltárják a valódi énjét ennek a kicsit bohókás vidám Pöttöm Pannának. Hogy milyen a személyisége? Egyszerű és mégis összetett. A világért sem ártana senkinek, de bűntudat nélkül tenne tönkre mindenkit, akit csak lehet. Kettős személyiség, egy jin és jang. Nem tudod melyikkel találkozol össze, de mindkettőt elfogadod. Ritka az olyan alkalom, mikor nevetésével ne törné meg a mindennapok csendjét, és ne próbálna meg mindenből viccet csinálni. Így van ez a jó, rossz, és siralmas dolgokkal egyaránt. 

Nos, valahogy így írom le magam külső szemlélőként. Én így látom, mások talán igen, talán nem. Kérdés! Akkor mit nem csinálok jól? Hiányzik. Ő. Nem tudom, hogy hívják. Hogyan néz ki. De tudom, hogy hiányzik, pedig közel van, csak én nem látom őt?

„Az embernek a társa: hiányzik. Nemcsak akkor, ha a halállal elvesztette, de akkor is, ha még sohasem találkozott vele. Soha, egész életében!.. A társtalan ember hozzászokott ugyan, hogy egyedül van, hogy lelkileg idegenek között él, megszokja a magányt, mint eszkimó a sarki hideget - de a lélek mégis tudja, hogy hiányzik belőle egy darab: hiányzik a másik fele. És ez nem csak akkor fáj, ha elveszítjük, hanem akkor is, ha nem találjuk meg!” 

/Müller Péter/

"Olyan vagyok, mint egy porcelánbaba a polcon, amelyet valamikor leejtettek és most összeragasztottan pompázik, de ha hozzáérnek óvatlan kezek, darabjaira hull."

/P. Szabó Mária/

I'm exist...or not

Lassan kezd olyan érzésem lenni, mint egy ócska ruhának, amin ha keletkezik egy lyuk befoltozzák és még jó lesz egy darabig. Ez volt a negyedik foltozás, de valahogy van egy olyan érzésem, hogy még mindig nem az utolsó. Az ember más komolyan úgy nézett rám, mint egy hypohonderre, pedig tudom, érzem, hogy valami nem jó, csak épp nem lehet könnyen látni, vagy nem tudom. Nem nekem kell ezt tudni, hiszen én csak érzem. Úgyhogy az elmúlt hetem a regeneráció és az űber gyors rehabilitáció folyamatával telt több-kevesebb sikerrel.

Új hobbyt kell keresnem. Eddig a western lovaglás jöt szóba, és ugye azt már próbáltam is és a lovakat eleve nagyon szeretem, tehát esélyes, de mellette felkeltette az érdeklődésem a kézműves is. Néztem ilyen hobby újságot és kedvet kaptam, hogy én magam készítsek magamnak tárgyakat. Szeretnék egyszer egy pecswörk takarót csinálni. Az elég nagy meló lenne, és mint tudjuk a kitartás nem az én műfajom. 

Egy ideje már nem olvasok és nem írok semmit. Hiányzik. Időm lenne, és könyv is van, ihlet is van. Csak egy aprócska dolog akadályoz meg. Ne kérdezd, nem tudom. Vagyis ha akarnám, hamar rájönnék. A romantika. Érzelmek. Szerelem.

Talán ezek elkerülése végett száműztem ezeket a dolgokat, elvégre az önsanyargatásban élen járok, legyen az fizikai, érzelmi, vagy éppen szellemi tevékenység. De most komolyan. Miért kínozzam maga, holmi romantikus kalandregénnyel, mikor tudom, hogy a szőke herceg engem nem talál meg. De még egy barna sem, pedig most már azzal is beérném, tényleg. És már megint témánál vagyunk. Nem akarok nyafogni meg siránkozni, pedig pontosan ezt teszem. Nem tudom, mihez kezdjek. Magammal. Az életemmel. Hónapok óta csak egy helyben körözök, és nem teszek semmit. Kellene egy jel, vagy bármi, ami haladásra késztet. Leragadtam az úton. Tudom mit kellene tennem, annyiszor elképzeltem már, hogy mit fogok tenni, de sosem teszem meg. Azt hiszik bátor vagyok és merész. Vagány aki valóban éli az életet, ember akit becsülni és tisztelni lehet. Én miért nem érzem így? Miért érzem azt, hogy ez csak egy ábránd, ami bármelyik pillanatban szertefoszlik? Nem vagyok sem bátor, és legkevésbé sem vagány. Én csak tervezgetek, de ahhoz már nincs merszem, hogy cselekedjek. Nem vagyok és senki sem, csak egy kósza gondolat talán...

"Még mindig körbenézek, hogy ki segít rajtam, és remélem, hogy valaki megveregeti a vállam, vagy a fülembe súg egy jó tanácsot. De senki nem viszonozza a pillantásom. Úgy tűnik, rajtam kívül senki más nem forgolódik, hogy ellesse valahonnan, mi a teendő. Miért érzem úgy, hogy én vagyok az egyetlen, aki össze van zavarodva, és aggódik amiatt, hogy jól döntött-e, hogy merre tart? Bármerre nézek, az emberek egyszerűen boldogulnak a dolgaikkal. Lehet, hogy csak utánoznom kéne őket."

/Cecelia Ahern/