Amíg őriz a szemed...

16 hónap. Távolság. Űr. Hiány. Magány. Az ember azt gondolná, ennyi idő elég lesz. Megsiratja, hiányolja, elfogadja, igyekszik az újban megtalálni a csodát. Meg is találja. Aztán ahogy telik az idő, néha, egy-egy pillanatban fájdalmas sóhajok közepette gondol vissza rá. Aztán megrázza magát, és elhessegeti a gondolatot. Tovább kell menni, ami volt, elmúlt, most itt az új élet, ebből kell kihozni a legtöbbet. Idővel azon kapja magát, hogy már-már csak időnként jut eszébe egy-egy pillanatra. A pár hónapja még tiszta emlékek, ugyancsak parányit, de elkezdtek homályosodni. Milyen is volt a hangja? A szeme színe? Az illata? 

A hónapok tovább peregnek. Megérkezik a kis csoda, az álom, amire oly sokat kellett várni. Hirtelen felgyorsulnak a hétköznapok, már nincs idő keseregni, mert haladni kell az úton. Az ember minden erejével azon van, hogy teljes örömmel és teljességgel lehessen ennek az ajándéknak a részese, de elég hamar zavarni kezdi valami. A dolgok most máshogy alakulnak. Nem olyan, mint akkor régen volt. Pedig mindenre odafigyel, mindent úgy csinál, ahogyan a nagy könyvben meg van írva. Nincs sikerélmény, lankad a kedv. Segítség kell. És akkor rájön az ember, mennyivel kevesebb az amit megoszt. Elfelejtett játszani! Hogyan lehet elfelejteni játszani? És akkor ismét eszébe jut. Milyen volt VELE játszani. Milyen kellemesen teltek a hosszú erdei séták, a kirándulások. Mennyit küzdöttek ők ketten, hogy elérjék a céljaikat. És akkor az ember ránéz erre kis ártatlan teremtésre. Kíváncsi gomb szemeivel mered rá, nedves orrával meg-megbökdösi, tudja, hogy most szükség van rá. 

Van, aminek az elvesztése nem terhel le annyira. De van egy bizonyos valaki, aki 16 hónappal ezelőtt úgy döntött, itt az ideje, hogy nélküle nézzek szembe a nagyvilággal. Azon a napon a gyermek, a kamasz, aki mellette voltam, egyszeriben hirtelen felnőtté vált. Mint a kismadár, akit kilöktek a fészekből "nesze, most már ideje repülni!" Nem kérdezte meg, hogy készen állok-e! Tudta, hogy készen állok! De nem hagyott egyedül, hagyott itt egy darabot magából, és egyszer, valamikor még tudom, hogy visszajön, de most Vele ugyan, de nélküle, vár a világ, amit meg kell hódítani. Na meg persze ez a második kis csoda! 

"Azért vagy, mert nem tudlak elfelejteni. A szememben őrizlek, füleimben őrizlek, minden hűséges és makacs érzékemben."

/Török Sophie/

Gyakran ismételt téma, mégis felbukkan időről időre. Pontosabban csak olyan esetekben, amikor rájövök, hogy nem változott ezen a téren az égvilágon semmi sem. Elfogadás. Sokak számára ez egy egyszerű kifejezés, emiatt vakmerően bárhol merik használni. Pedig ez nem csak egy kifejezés, emögött komoly attitűd formálás is kell, hogy társuljon. De nézzük csak mit is jelent ez a kifejezés rám nézve. Régen azt mondták, zűrös gyerek. Idővel ez a megbélyegzés az antiszociális kifejezésre módosult, most azonban, olyan környezetben, ahol nyitottabb emberek vesznek körbe, elkezdtem rájönni, hogy talán van magyarázat rám. De mi van, ha az ember közvetlen környezete mégsem hajlandó az új, sokkal inkább érthető látásmódot, okot elfogadni, megérteni. Ez szomorú, és a legtöbb esetben, mint ahogy jelen helyzetben is, még csak fel sem tűnik. Hogy mit teszek ilyenkor én? Ezt helyzet és szituáció válogatja. Van, hogy egy bomba robban, máskor csak el akarok tűnni, de legtöbbször szimplán csak elbújok. Ide be, a kis falak mögé, és végig gondolom mik a lehetőségek. Van amikor nincs siker, de nem fájdalmas a kudarc. Máskor, egy-egy egyszerűbb szituáció egészen könnyen áthidalhatóvá válik, de vannak az olyan pillanatok, ahol csak toporgok, és szenvedek. Nem visz előre a lélek, szólni nem tudok, de fáj. És ilyenkor jut eszembe az elfogadás mögöttes tartalma. Mert nem attól fogok valakit elfogadni, hogy lenyelem a rigolyáit és alkalmazkodom azokhoz, hanem figyelek rá, az apró jelekre. Elvégre ketten vagyunk, ha valamennyire is törődünk a másikkal, akkor felismerjük a jeleket, és segítünk. Lehet csak nekem túl nagyok az ez irányú ambícióim, vagy hibás a tézisem az emberi kapcsolatokat tekintve, de hát volt már ilyen a világ történelemben. Régi mottó, ami lassan ismét felüti fejét, miszerint egyedül küzdünk a világ ellen, hát viseljük el az olykori fájdalmakat és küzdjünk amíg lehet, mert a legvégén úgyis egyedül érünk a célba.

"Csak a legszerencsésebbek kamatoztatják a másságukat a tudományok vagy a művészetek terén. Vajon hány színész, zenész, matematikus, informatikus vész el a világ számára az intolerancia süllyesztőjében? És hányan nem lesznek még csak megközelítően sem boldog, társadalomba illeszkedett hétköznapi emberek sem?"

/Kartali Zsuzsanna/

"Szeretteink elutasító magatartásával megbékélni határozottan nehéz feladat. Rengeteg gyakorlást igényel, hogy megbirkózzunk vele. De ha sikerül, sokkal erősebb leszel."

Paul Hauck//

It' time to wake up and fly to your dreams

Lassan egy éve volt már, de még mindig érzem a súlyát. Olykor-olykor eszembe jut, ilyenkor elmorzsolok egy könnycseppet és igyekszem azt a sötét lyukat letakarni, melyet a hiánya okoz. Tudom hamarosan érkezik az apróság, már csak röpke fél év, de végtelenül türelmetlen vagyok. Éjszakánként, mikor álmodom, mindig elképzelem milyen lesz, mennyire fogom szeretni, mennyi kaland fog ránk várni, együtt. Nappal pedig igyekszem ezt a türelmetlenséget másban kamatoztatni. 

Sokáig úgy éreztem állok egy helyben. Megtörtem és nem tudok fejlődni. Most azonban egy kedves ismerős húzott ki a csávából. Kaptam egy lehetőséget, aminek köszönhetően mozdulhatok előrefelé, fejlődhetek, egy újabb lépést tehetek az álmaim megvalósulásának irányába. Sokat, sőt rengeteget kell még dolgoznom, de az, hogy van olyan ember, aki már most megszavazta nekem a bizalmat, úgy gondolja, hogy én vagyok a megfelelő személy a feladatra, végtelenül megtisztelő, talán még kicsit furcsa is. Maximalista vagyok a köbön, nem szeretem elhinni, hogy vannak dolgok amiket jól is tudok csinálni, erre nagyrészt a környezetem szereti felhívni a figyelmem. Pedig nem egyetemes tudás az enyém, még csak nem is iskolában, nagy nevektől tanultam...hogy is volt, már felidézni sem tudom sokszor, hogyan jöttek a fogások és trükkök.De vajon jó ez így? Nem számít csalásnak nagyzásnak? Hiszen mindenki tanul valakitől, aki jobb, hiszen így lehet fejlődni. Én tőlük tanultam, a szőrösöktől, sok esetben fel sem tűnt, de minden alkalommal tanulhattam, tanulhatok tőlük, legyen az egy pillantás vagy egy mozdulat. Ha hibázom, fel kell ismernem és tanulnom kell belőle. Sosem létezik egy bizonyos egyenes út, sokszor, szerteágazó girbe-gurba, gödrökkel teli ösvény vezet el a végcélhoz, néha még egy hétfejű sárkány is utunkat állja a győzelem előtt. De egyet tudni kell.

 Nincs olyan, hogy lehetetlen. Pedig az elmúlt évben számomra ez volt a legjobb takaró. Azt mondani, nem vagyok képes rá. Pedig az voltam, csak éppen magamra vettem egy horgonyt, ami nem engedett felállni. Sokat segített a támaszom, ő, aki a legnehezebb napokon is mellettem volt és reményteli pillantásokkal biztosított arról, hogy idővel könnyebb lesz. A végső elhatározás azonban belőlem kellett, hogy kiinduljon. Volt egy korszak. Egy egész évtized, amely ugyan véget ért, de nem nem zárult le. Eddig gyászoltam, féltem elengedni, de most már tudom, ideje tovább menni és befogadni az újat. Vannak akik épp csak áthaladnak életünk bizonyos szakaszain, mások meghatározzák azokat. Lehetnek pozitív és negatív hatással, mindenképp hozzánk tesznek, vagy épp elvesznek tőlünk egy darabot, de lelkünk fejlődését segítik elő. Mi az okosság ebből? Nem kell mindig a köz érdeke szerint cselekedni, ha van legalább egy apró fény az életedben, akkor kapaszkodj bele és hagyd, hogy vezessen arra, amerre haladnod kell. Bízz abban, hogy jó irányba mész, hiszen ki más tudná mi a helyes, ha nem te magad. 

"Szükséged lesz a magabiztosságra, hogy tovább lépj és lerombold az akadályokat. Éppen ezért higgy a kemény munkában! A kemény munka fogja megadni azt a magabiztosságot és önbizalmat, amire szükséged van."

/Zaha Hadid/

My failure is..me

Több, mint fél éve már, a hónapok egymás után peregtek le, az emberek tovább léptek. Hogy én? Szerettem volna, még most is szeretnék. Hiszen van mibe kapaszkodni, van egy stabil pont, egy szikla szilárd támasz. De mégsem. Valamikor régen szerettem, amit csinálok. Kutyákat képeztem, az volt a nagy álmom, hogy segítőkutya kiképző leszek, hogy én leszek a legjobb a világon. Persze ezek mind gyermekded álmok és vágyak voltak, és talán azok is maradnak. Elindultam egy úton, de mintha félúton rossz elágazás felé fordultam volna. Meg kellett állnom, mert neki el kellett mennie. El kellett engednem, de azóta nem találom a helyem. Hiszen ő volt a mindenem, ő volt az én bölcs tanító mesterem, vele nőttem fel, átsegített a kamaszkor viharos időszakán, ott volt az életem nagy kudarcainál és a nagy sikereknél is. De most nincs itt. Nem vigasztal meg, amikor úgy érzem nem bírom tovább. Nem segít, amikor elakadok, nem motivál, hogy álljak fel és csináljam tovább. Bevallom kicsit most feladtam a harcot. Hagyom, hogy az emberek átlépjenek rajtam, mert egyszerűen nem érdekel. Nevezheted ezt önsajnálatnak, de én inkább csak úgy érzem ennyi voltam. Volt valamikor régen egy lány, aki szimplán a megérzéseire hagyatkozott, amikor még minden olyan természetesen jött, aztán egyszer csak jöttek a negatív hatások, az a sok kritika és bántás, majd a szeretett társ halála, és ez így ömlesztve ide vezetett, erre az állapotra. Nem vagyok büszke magamra, sőt inkább szégyellem azt, aki lettem. És félek, hogy előbb-utóbb te is rá ébredsz arra, többet akarsz annál, mint amit én nyújtani tudok. Apró jelzéseket adsz, talán neked fel sem tűnik, de nekem sokat jelent, amikor reggel elköszönsz, még ha haragszom vagy haragszol, akkor is. Ma nem tetted. Becsaptad magad után az ajtód, én pedig könnyeimmel küszködve vettem tudomásul az újabb jelet. Tudom, talán én rontottam el, hiányzik a sok nevetés, a kikapcsolódás, és a sikerélmény. Ehelyett iskola, munka, munka és este a feszültség és fáradtság. De lehet nekem túl nagyok az elvárásaim, és tényleg egy álomvilágban élek. Mindenesetre vettem az adást, és ehhez tartom magam. Mindenki a saját problémáiért felel és az ő feladata megoldani, nem pedig a másikat traktálni vele. Ilyen az élet, nem tündér mese.

"Meddig lehet hinni? (...) Hány kudarc szükséges ahhoz, hogy valaki föladja a hitét? És végül a legfontosabb: Mikor derül ki a hitről, hogy vakhit? Mikor derül ki, hogy becsaptam magamat? S amit vártam és reméltem, nem valósul meg soha! Mikor derül ki, hogy a vágyad - bárhogy hiszed, akarod, reméled s bármennyi áldozatot hozol érte - nem teljesül? Mikor történik az, hogy a hit egy eszmében, egy vallásban vagy akár a saját jövőmben elévül? Mikor jön el a pillanat, amikor a padlóról már hiába állsz föl - vesztettél."

/Müller Péter/