Érdekes ez a dolog az életemben. A magány egész életemben elkísért. Noha mindig voltak és jelen pillanatban is vannak, és biztosan lesznek a jövőben is barátaim, akiket a világon nem cserélnék el semmiért sem. Mégis úgy érzem, egyedül vagyok. Olyan, mintha nem lennék egy teljes egész. Mintha egy részem elveszett volna valamikor, vagy még nem találtam meg. Sokszor, ahogy az utcán sétálok, undorodva nézem a boldog szerelmes párokat. Végigsöpör rajtam az irigység, mert én nem élvezhetem azt a szeretetet, mint azok, akik rá találtak a párjukra. Én magam pedig állandóan csak egyedül sétálok, magamban elmélkedve azon, hogy mi lenne, ha...de nekem sajnos nincs ha, nekem csak a magány maradt. Sokszor gondolkodom azon, hogy lehet-e olyan, hogy valaki az egész életében egyedül van, magányos. Lassan kezdek ezzel a gondolattal megbarátkozni. Na, és mi van abban, ha valakinek egyszerűen nincs párja? Nagydolog. Néha elfogja az a végtelen rossz érzés, hogy egy fekete folt a nagyvilágban, de egyébként idővel hozzászokik és rájön, hogy ez az egész akár még jó is lehet. Teljes szabadságot élvez. Akkor, és amikor akar, akkor tesz bármit. Nem kell máshoz alkalmazkodnia és figyelembe vennie semmilyen korlátozást. Csak ő van és a világ. Lassan kezdek ehhez hozzászokni. Várok még arra, aki miatt örömmel feladnám ezt a szabadságot, de tudom, hogy csak hitegetem magam.
Néha szoktam ilyeneket álmodni, de valahogy mindig ugyanaz a vége. Vagy meghal az illető vagy én, de sosem jön össze. Pár éve volt egy furcsa álmom. Más volt, mint a többi. Egy tisztásos voltam. A tisztás sűrű erdő zárta körbe. Ezen a gyönyörű megvilágított szabad területen, egyfajta bál volt. Az emberek táncoltak. A legjobb barátnőm boldog volt, mert táncolt a párjával, akit megismert és beleszeretett. Eredetileg nekem tetszett a srác és engem ismertettek meg vele, de mikor láttam barátnőm szemében a szikrát, félre álltam az útból. De ezen a helyen csak ültem a mező közepén, körülöttem az emberek táncoltak. Én sírtam, vigasztalhatatlanul sírtam és egyszer csak egy alakot láttam meg a fák árnyékában. Nem láttam az arcát, de a csibészes félmosolyt láttam. És hallottam bársonyos és titokzatos hangját. Aztán felébredtem. Nem tulajdonítottam akkor ennek az álomnak nagy jelentőséget, de azóta is, ha magányosnak érzem magam, ez az álom jut eszembe. Ez az álom tartja bennem a reményt, hogy talán rám is vár valaki a nagyvilágban
