Life in my Alcatraz

Tavasz van. Elméletileg. Hát ebben a csöppnyi kis országban, Európa szívében még mindig tél bácsi turnézik. Az elmúlt három napban több hó esett, mint egész télen. Ennek köszönhetően, mivel alapvetően az ablakon kinézve csak a lámpa fényében hulló hópelyheket bámultam, ismét elkezdtem gondolkodni. És mint tudjuk, ha én ebbe az őrjítően idegesítő dologba kezdek annak csak furcsa és bizarr, máskor egyenesen halálos vég kifejlettjei lehetnek. Most a következő történt. Álmodtam, nem is akár milyet  It was awesome, and really real. Szinte én magam is éreztem. És az elmúlt két nap nem másról szólt, mint a kétségbeesett gondolatokról és az új hullámtól, ami teljesen felpörget és egyben ki is készít. Szeretem az angolt, sőt, minden vágyam anyanyelvi szinten beszélni, habár a nyelvtan nem megy tökéletesen a beszédem egész jól alakul a társalgási szinten. Most azonban kezd a feje tetejére állni a dolog. Az egy dolog, hogy a fejemben minden angolul jelenik meg, az is, hogy az álmaim is sokszor angol nyelvűek, de ma egyszerűen késztetést éreztem, hogy csak angolul kommunikáljak és mikor elkezdtem, egyszerűen nem akaródzott megállni. Mármint, a szavak bár magyarul fogalmazódtak, mégis angolul csúsztak ki. És a borzasztó, hogy itt a legtöbbeket zavarba hozza a más nyelven való beszéd, mert ha ismerik is a nyelvet nem akarnak csak úgy angolul kommunikálni, főképp megpróbálni megérteni. Ha mégis van valaki, azzal csak ideig-óráig tudok cseverészni és így is van aki csak cseszegetni és kifigurázni  tudja a nyelvhasználatomat. És akkor megszületett a gondolat. rádöbbentem, hogy bizony pörög az a bizonyos biológiai óra. És lassan 22-őt fog ütni. És én? Meg vagyok. Élem az életemet. Tanulok, törtetek, kimondok dolgokat és nem sajnálom az embereket. I think I'm started to be SEARED. Érzéketlen. Korábban már esett szó erről a témáról, és noha próbáltam bizonygatni ennek az ellenkezőjét, de valljuk be az utóbbi időben nem egyszer voltam igazán jurke. És ez rendben volt/van. Megint bezárkóztam. Nem engedek be senkit, túl kemény vagyok. Egyesek szerint félnek tőlem, ijesztő vagyok és túl kemény másokkal szemben. Pedig úgy szeretném, hogy az lássák, aki valóban vagyok, de nem merem. Amikor legutóbb megtettem, egyszerűen kitépték és megtaposták majd vissza adták eme érzékeny szervet, hiszen már nincs rá szükségük. Én meg csak álltam és komolyan hosszú hónapokba tellett , míg csak a hegek maradtak. Úgy érzem képtelen vagyok ismét kitenni magam ilyesminek. Általában nem zavar a jégkirálynő szerep, de ritkán, olyan estéken mint az elmúlt három, nagyon magányos vagyok és elviselhetetlen ez a börtön, amibe önmagamat kényszerítem. Aggódom, hiszen a legtöbb lány az én koromban már komoly kapcsolatokon van túl vagy éppen benne van egyben. Én meg csak undorral tudok rájuk nézni, mert irigy vagyok rájuk. Mi az ami nekik meg van, nekem pedig nincs? A képesség a szeretetre. Az érzelmek kifejezésére való képesség. Nem csak fapofával néznek, és sértésekkel dobálóznak, hogy enyhítsenek az önmaguk ellen okozott bűntudaton.  I think I miss you. It Sucks!

"A lelkem távol van tőlem, szomorúan nézi az előttem tátongó ürességet (...) és nincs senki, akinek elmondhatnám a magam szenvedéseit."

/Bengt Danielsson/

"Hiányzik valaki... És ez rossz. Mert ez nem az az érzés, amikor még magad sem tudod, ki, csak érzed, hogy lelked nem teljes, hogy a másik fél még valahol keresgél. Nem. Ez más érzés. Mert már tudod, ki hiányzik. Nem általánosságban valaki, hanem Valaki. Egy Valaki. És ez rossz. Szeretnél vele lenni, hallani hangját, látni mosolyát, érezni közelségét. (...) Ez azt jelenti, hogy van Valaki, aki fontos, aki annyira fontos, hogy mindig szeretnél vele lenni. És ez jó érzés. Hogy van, hogy létezik, hogy megtaláltad. Hogy van, ki hiányozzon. És bár fájón hiányzik, de már édesen."

/Csitáry-Hock Tamás/

If i would found the masseges...

Már el is felejtettem a múltam bizonyos, meghatározó embereit. Erre, most elkezdtem az egyik közösségi internetes portálon az üzeneteimet bogarászni, és megtaláltam az egyéb levelek mappában néhány elveszett egyedet. Hogy ezek az üzenetek, miért ide kerültek, és miért nem a bejövő üzeneteim közé, nem tudom, és talán most sem olvastam volna el őket, ha nem gondolok egyet és kattintok az "egyéb" 43 üzenetemre. Persze azt hittem ezek csak különböző kör emailok és csoportok heti infó és spam üzenetei, de nem egészen. Volt köztük egy, ami egy sikeresen az első vágány után kisiklott lehetőség fő szereplője volt. Hetekig gondolkodtam azon, hogy nem jutott el hozzám a levél, és mennyire rosszul estek a rágalmazások, erre most az arcomba nevetett ez a fránya kis levélke. Aztán egy másik az ominózus "akinek nem mondjuk ki a nevét" személyhez köthető. Valaki által küldött egy linket, az általam egyik legszebb romantikus számnak tartott zene linkjével. Micsoda dolog ez kérem szépen? De ahogy visszanézek, csak kellemes mosolygás fog el. Aztán ehhez a fiatal emberhez még tartozik egy levél is, amelyet egy jó barátja írt a védelmében, miután valószínűleg ezen a közösségi oldalon egy ismerősömmel nem túl szépen kitárgyaltam. Utólag visszagondolva, értetlen viselkedésre vallott ez tőlem, de ami történt, megtörtént. És milyen ironikus  hogy az illető úriembernek az olvasott üzenet alapján nincs problémája a párkapcsolatok terén azóta sem, én pedig...nos van aki kicsit mélyebb nyomot hagy bennünk, mint ahogyan azt mi szeretnénk. Félreértés ne essék, nem bántam meg semmit, amit akkor tettem, vagy mondtam, de később valaki másnál is elkövetni ugyanezt a hibát már erősen a szamárságok kategóriájába sorolható.  Őt azóta is bánom és egy-egy rosszabb napomon mindig eszembe jut és elmélázok a "mi lett volna ha" kérdéssel. De ezt már sosem tudjuk meg. Lényeg, a lényeg, megint okosabb lettem mint egy ötödikes. Tanulság, mindig ellenőrizd a spam leveleidet, mert ki tudja mi mindenre bukkanhatsz a nagy kupac kakiban.

"A múlt emlékei nagyban hozzájárulnak életünk jobbá tételéhez. Felszabadítanak minket a jelen zsarnoksága alól, és lehetővé teszik tudatunk számára, hogy visszalátogasson a régi szép időkbe. Olyan eseményeket válogathatunk ki és őrizhetünk meg az emlékezetünkben, amelyek különösen kellemesek és jelentőségteljesek számunkra, és olyan múltat "alkothatunk" az emléktárgyak segítségével, amely segít nekünk boldogulni a jövőben."

/Csíkszentmihályi Mihály/

"A félelem, hogy nem szeretek, verseng a rettegéssel, hogy nem szeretnek viszont."

/Chris Greenhalgh/

I've stood up!!!

Whooa! Ez a szó a legtöbb dolgot összefoglalja az elmúlt egy hónapból. Bár még nem vagyok 100%os de határozottan úgy érzem meg találtam a fogás a gödör falán és jó irányban haladok, hogy kimásszak. Bár még hosszú az út, most kezdenek a dolgok visszatérni a jó irányba, és ezt nagyon élvezem. Az iskola okot ad egy kis aggódásra, de reméljük a legjobbakat. Munka terén végre minden delikvens pozitív fordulatot vett. Pedig egy hete már majdnem azt mondtam, most először túl nagy falatot kaptam be, de úgy néz ki, ismét sikerült leküzdeni, bár még hosszú az út, de a jelek biztatóak. És még valami. Egy dolog, ami nagy mérföldkő lehet az önálló, független nővé válásom terén. Még nem bizakodom, hiszen csak egy lehetőség, és tepernem kell még ezerrel, hogy megkaphassam, de ha sikerül és jól csinálom, amit nekem osztanak feladatként, akkor nagyon boldog ember leszek. 

Új szenvedély kerített hatalmába. Nem is inkább szenvedély, hanem egy másik élet, egy kultúra az enyémben, de mégis teljesen független és más. Egyfajta titokzatosság övezi, amit csak az érthet, aki bele született, vagy bele csöppent ebbe a világba és ott is ragadt. A siketség számomra mindig egy mumus volt, de a jó értelemben. Aztán a hallássérült óvodai csoportban töltött idő válaszokat adott pár dologra, majd jött egy filmsorozat, és kész, beszippantott. Most önállóan, az internetről elkezdtem a jelnyelvet tanulni és imádom. Ha szerencsém van, júniustól már tanfolyamra is tudok járni, de így is egy csomó újdonságot tapasztaltam. Például, hogy a szem a kéz és a beszéd összehangolása nem is olyan egyszerű, mint, ahogy azt az ember először elképzeli. Habár könnyűnek tűnik, piszok nehéz. Egyi szót és kézjelet megjegyezni, de mindennap tanulok valami újat, ma már egy siketeknek készült keresztrejtvényt is sikerült megoldanom, ami elég nagy dolog számomra. 

Ezzel az új ismerettel napi szinten felteszem magamnak a kérdést, miszerint miért ők, és miért nem mi alkalmazkodunk? Persze ők vannak kevesebben, de ez ugyanolyan dolog, mint az idegen nyelv. Egy külfölditől sem várom el, hogy az én nyelvemet használja, csak mert egy országban élünk, persze idővel megtanulja, de mindig ott lesz neki a sajátja és azt fogja az övének érezni, bár ezzel a hasonlattal nem jön át a dolog, de mégis van valami igazság abban, amit a siket kultúra szeretne elérni. 

"Az embereknek meg kell érteniük, hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal, egyszer nyerünk, másszor veszítünk. Ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet, hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet. Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy."

/Paulo Coelho/