Tavasz van. Elméletileg. Hát ebben a csöppnyi kis országban, Európa szívében még mindig tél bácsi turnézik. Az elmúlt három napban több hó esett, mint egész télen. Ennek köszönhetően, mivel alapvetően az ablakon kinézve csak a lámpa fényében hulló hópelyheket bámultam, ismét elkezdtem gondolkodni. És mint tudjuk, ha én ebbe az őrjítően idegesítő dologba kezdek annak csak furcsa és bizarr, máskor egyenesen halálos vég kifejlettjei lehetnek. Most a következő történt. Álmodtam, nem is akár milyet It was awesome, and really real. Szinte én magam is éreztem. És az elmúlt két nap nem másról szólt, mint a kétségbeesett gondolatokról és az új hullámtól, ami teljesen felpörget és egyben ki is készít. Szeretem az angolt, sőt, minden vágyam anyanyelvi szinten beszélni, habár a nyelvtan nem megy tökéletesen a beszédem egész jól alakul a társalgási szinten. Most azonban kezd a feje tetejére állni a dolog. Az egy dolog, hogy a fejemben minden angolul jelenik meg, az is, hogy az álmaim is sokszor angol nyelvűek, de ma egyszerűen késztetést éreztem, hogy csak angolul kommunikáljak és mikor elkezdtem, egyszerűen nem akaródzott megállni. Mármint, a szavak bár magyarul fogalmazódtak, mégis angolul csúsztak ki. És a borzasztó, hogy itt a legtöbbeket zavarba hozza a más nyelven való beszéd, mert ha ismerik is a nyelvet nem akarnak csak úgy angolul kommunikálni, főképp megpróbálni megérteni. Ha mégis van valaki, azzal csak ideig-óráig tudok cseverészni és így is van aki csak cseszegetni és kifigurázni tudja a nyelvhasználatomat. És akkor megszületett a gondolat. rádöbbentem, hogy bizony pörög az a bizonyos biológiai óra. És lassan 22-őt fog ütni. És én? Meg vagyok. Élem az életemet. Tanulok, törtetek, kimondok dolgokat és nem sajnálom az embereket. I think I'm started to be SEARED. Érzéketlen. Korábban már esett szó erről a témáról, és noha próbáltam bizonygatni ennek az ellenkezőjét, de valljuk be az utóbbi időben nem egyszer voltam igazán jurke. És ez rendben volt/van. Megint bezárkóztam. Nem engedek be senkit, túl kemény vagyok. Egyesek szerint félnek tőlem, ijesztő vagyok és túl kemény másokkal szemben. Pedig úgy szeretném, hogy az lássák, aki valóban vagyok, de nem merem. Amikor legutóbb megtettem, egyszerűen kitépték és megtaposták majd vissza adták eme érzékeny szervet, hiszen már nincs rá szükségük. Én meg csak álltam és komolyan hosszú hónapokba tellett , míg csak a hegek maradtak. Úgy érzem képtelen vagyok ismét kitenni magam ilyesminek. Általában nem zavar a jégkirálynő szerep, de ritkán, olyan estéken mint az elmúlt három, nagyon magányos vagyok és elviselhetetlen ez a börtön, amibe önmagamat kényszerítem. Aggódom, hiszen a legtöbb lány az én koromban már komoly kapcsolatokon van túl vagy éppen benne van egyben. Én meg csak undorral tudok rájuk nézni, mert irigy vagyok rájuk. Mi az ami nekik meg van, nekem pedig nincs? A képesség a szeretetre. Az érzelmek kifejezésére való képesség. Nem csak fapofával néznek, és sértésekkel dobálóznak, hogy enyhítsenek az önmaguk ellen okozott bűntudaton. I think I miss you. It Sucks!
"A lelkem távol van tőlem, szomorúan nézi az előttem tátongó ürességet (...) és nincs senki, akinek elmondhatnám a magam szenvedéseit."
/Bengt Danielsson/
"Hiányzik valaki... És ez rossz. Mert ez nem az az érzés, amikor még magad sem tudod, ki, csak érzed, hogy lelked nem teljes, hogy a másik fél még valahol keresgél. Nem. Ez más érzés. Mert már tudod, ki hiányzik. Nem általánosságban valaki, hanem Valaki. Egy Valaki. És ez rossz. Szeretnél vele lenni, hallani hangját, látni mosolyát, érezni közelségét. (...) Ez azt jelenti, hogy van Valaki, aki fontos, aki annyira fontos, hogy mindig szeretnél vele lenni. És ez jó érzés. Hogy van, hogy létezik, hogy megtaláltad. Hogy van, ki hiányozzon. És bár fájón hiányzik, de már édesen."
/Csitáry-Hock Tamás/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése