Invisible woman

Talán a legnagyobb hiba a mai világban, ha  kimerjük mondani a gondolatainkat, érzéseinket. akkor is, ha azok rosszak, ha hosszú ideje viaskodunk az életünk egy nehezebb szakaszában. Van akinek ez pár hét, de időnként ez hosszú hónapok vagy évek időtartama is lehet. Megkövezhető ezért az illető? Lehet. Zavaró? Bizonyára. Változni fog ez a személy attól, hogy az orrára kötjük, hogy minket mennyire zavar? Nem.

Küzdök. Megküzdök. Azért, hogy előrébb jussak. Azért, hogy az álmaim valóra váljanak. Igyekszem azt a látszatot kelteni, hogy minden annyira de annyira rendben van. Esténként, amikor haza érek, leveszem az álruhát, a fűzőt, ami belém fojtotta az érzéseket és gondolatokat, és hagyom, hogy ismét szerte áramoljanak a testemben és körülöttem.

Olyan vagyok, akár egy kiéhezett kis tigris. Egy élősködő, akinek szüksége van az éltető nedűre. Éhezem. A társaságra. A beszélgetésekre. Arra, hogy őszintén beszélhessek valakinek. Hogy önmagam lehessek, vicces, fura, ami nem zavar, hanem elfogadható. Néha, csak meredek a telefon képernyőjére és reménykedem, hogy valaki ott lesz a túloldalon és meghallja a lelkem sikítását.

Másrészről viszont rettegek. Várom a pillanatot, amikor összetörhetem azt az átkozott tükröt, amely fogságba ejtette a boldog énem. Mégis egy láthatatlan kéz mindig belém folytja a szót. Ki akarom adni, el akarom engedni, de félek. Sérülni ismét? Bízni? Szeretni? Szeretve lenni? Ilyen könnyű lenne?

Sosem voltam egy kérős típus, de az utóbbi hónapokban semmi másra nem vágytam mint valakire, aki ismét kiszínezheti a világomat. Talán megérkezett? Talán hihetek neki? Túlgondolás. Félelem. Mi lesz ha? A bizonytalanság a rettegett ellenségem. Ha csak pár képkockát megpillanthatnék, ha beleugrom, mi lesz...de ugye ez nem egy fantasy film. Látom, hogy látja. Mit mondjak? Mit írjak? Mit gondol? 

De végül minden fekete meg fehér. Félnek. Ettől a fura lánytól. Túl sok. Fura. Zabolátlan. Független.

Minden kör egy ördögi spirálba vezet, hiszen happy end csak úgy nem jár...az  csak azoknak akik megérdemlik. Vajon vele mi lesz? Megkaphatja? Ki dönti el, kinek lesz jó és kinek rossz? Van valami ügyosztály az Univerzum ügyfélszolgálatán, ahol elbírálják kinek milyen feladaton szánnak? 

"Aki nem tud szeretni, az hiába keresi a kulcsot, amellyel belülről magára zárta ajtaját."

/Ancsel Éva/

Well, I think you need to explain this mess...Universe

 Ha pár hónappal ezelőtt valaki megkérdezi tőlem, hiszek e a manifesztációban, vagy a vonzás törvényében. Talán igent mondtam volna, de sose álltam volna neki. Aztán pár héttel ezelőtt hirtelen szükségem volt rá. Kezdésnek csak egy apróságot szerettem volna, de úgy viszonylag sürgősen, egy éjszaka alatt bevonzani. Mégpedig, hogy a halálomon lévő göthös állapot másnapra elmúljon. Mondanom sem kell, a kiindulási pont erre vajmi kevés esélyt mutatott. Engem ért a legnagyobb döbbenet, mikor reggel egyszeriben energikusan, nulla rosszulléttel keltem fel. Azt gondolnád ez biztos csak véletlen, hatottak a gyógyszerek. Nem szedek gyógyszert, erre sem szedtem be, pedig jócskán 39-et ütötte este a lázam.

Örültem, sikerült. Ekkor szöget ütött a fejemben, hogy talán lehetne picit nagyobb tétben is fogadni. Viszont figyelmeztettek, hogy nagyon fontos a körültekintő, pontos megfogalmazás. Szépen rákészültem. Megfogalmaztam, leírtam. Tökéletes remekmű. Vártam, türelmes voltam. Semmi. Valami nem okés. Hahó, miért nem történik semmi?

Aztán eszembe jutott valami. Talán hangosan is  el kéne mondani?! Pff. Na persze. Végül éjjel, mikor az óra már jócskán a hajnali időt kongatta, sokadik napi álmatlanságomba burkolózva elkezdtem mesélni a kis szőrnek, hogy milyen fergeteges elképzelésem támadt. Tekintve, hogy a reakciója nem volt több egy másik oldalra fordulásnál, úgy voltam vele, hogy talán igaza  van és nem kellene ennél is nagyobb hülyét csinálnom magamból.

El is felejtettem. A napok teltek. Új Év! Új emberek! Új célok! Valami kezdett megváltozni. Egy beszélgetés. Több beszélgetés. Valami furcsa motoszkáló érzés. figyelnem kellett volna, bevallom őszintén. Résen lenni, mint mindig. Eddig gondosan odafigyeltem arra, hogy bizonyos dolgokat mélyen elásva tartsak. Üres voltam tőle? Igen. Logikusan és reálisan láttam a dolgokat? Igen. Tisztában voltam vele, hogy mit tudok és mit nem tenni az életem jelenlegi helyzetében az előre lépésért? Igen. Magányos voltam? Borzasztóan. De biztonságban, kiszámítható pillanatokkal, gondolatokkal. 

Erre tessék. Ledobják. Rám. Az Atombombát. Na nem ilyen hirtelen manőverrel. Nem kérem ez egy szépen kidolgozott tervecske volt. De egy merőben elcseszett ötlet. Mégis, hogy a fenébe jutott ilyesmi az eszedbe, drága barátom? Tényleg azt gondoltad, hogy majd megvezethetsz? Tudom, hogy miről szól ez. Csali, mézesmadzag. Hívd annak, aminek csak akarod. De rájöttem ám. Nincs itt kérem semmi látnivaló. Dorkánia nem nyitja ki kapuit sem most, sem pedig a közeljövőben. A szellőztetés megvolt, az ablakot pedig be lehet csukni. Te pedig drága barátom, tervezd újra ezt az egész katyvaszt és majd akkor gyere vissza, ha helyre raktad a hibás részleteket

"A legnehezebbet kísérelte meg, amire ember vállalkozhat az életben. Tudja, mit csinált? Értelemmel akart közömbösíteni érzéseket."

/Márai Sándor/

"Az is a pokol egyik formája, ha az ember arra vágyik, ami soha nem lehet az övé. Mert a gondolatai kóborolnak. Elsuhannak olyan tájakra is, ahová nem lenne szabad. Olyan ízekkel kínozzák, amiket soha nem érezhet a nyelve, olyan domborulatokkal, amelyeket soha nem érinthet a keze, és olyan érzésekkel, amelyeket soha, de soha nem árulhat el."

/J. R. Ward/