Két lehetőségem volt. Vagy elsüllyedek, vagy végre kiúszom a partra, megrázom magam és elindulok végre előre. Majdnem egy éve éreztem azt, hogy egyre csak visszafelé haladok, időnként úgy éreztem, nyeregben vagyok, de otthon a négy fal között egyre csak elöntöttek a nyomasztó érzések, és ez kihatott az életem minden területére. Három alkalommal kerültünk mélypontra Vele. Háromszor nem mondtuk ki, de gondoltunk rá, hogy az eddig felépített életünknek búcsút intünk, és ki-ki a maga útján megy tovább. De valahol mélyen mindkettőnkben ott motoszkált az érzés, hogy mi életünk csak együtt lehet teljes. Kerestem, kutattam a problémák okát. Őt hibáztattam, a rendszert, mindenki mást. De azt nem vettem észre, hogy ezt az egész örvénylő halmazt én generáltam, a gondoltaimmal, az aggodalmaimmal és a félelmeimmel. A múlt árnyai még mindig fojtogattak, és a jövőtől való rettegés is egy örökös bizonytalanságba kergetett.
Eltelt egy év, bennem megannyi keserűség kavargott, sérelmek, csalódások, kudarcok az életem szinte minden pontján. Nem láttam meg, amit mások igen, úgy éreztem, elvesztettem azt a pici tehetségemet is, ami a szakmához kötött. Képtelen voltam élvezni a munkám velük, nem tudtam tanulni, hiába ismételtem többször. Eljutottam a Pánikzónába, és oda helyeztem mindent, ami a Komfort zónámon kívül esett. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy minden, ami azzal járt, hogy ki kell lépnem a biztonságot jelentő falak közül, folyamatos stresszel járt.
Nem vártam a nyarat, sőt féltem tőle. Úgy éreztem, idén nem tartogathat számomra semmit.De az élet máshogy hozta. Elkezdte az apró csodákat az orrom alá dörgölni. Hiába tiltakoztam, igyekeztem valami negatív gondolattal ellensúlyozni az eseményeket, egyszerűen kénytelen voltam szembenézni a mumusokkal. És ahogy szakadtak fel a sebeket, úgy éreztem hogy végre vehetek egy mély, tiszta lélegzetet, ami új erővel tölthet el. Elkezdhettem gyógyulni, lélekben. Ismét beleszerettem, és mélységes hálát érzek iránta, amiért ennyire lojális, türelmes és kitart mellettem, bármi is történjék.
Még nem értem az utam végére, épp csak megtettem az első lépéseket, de tudom, hogy mindennap csodák ezreit éljük át, csak elfelejtjük értékelni őket.
"Ha majd igazán a jelenben fogsz élni, meglepődve tapasztalod, mire vagy képes, és hogy mi minden sikerül."
"Vannak, akik inkább a szívükre hallgatnak, és nem arra, amit mások diktálnak. Ritkán találkozni ilyen emberekkel, de ők azok, akik emlékeztetnek arra, hogy ha elindultál az utadon, ne tántorítsanak el a kétségek és gyötrelmek, hogy jó abban hinni, hogy nincs "nem tudom", hogy nincs "úgyse sikerül" vagy "lehetetlen". Ők emlékeztetnek minket arra, hogy jó elhinni, a lehetetlen nem létezik."
/Sean Thompson/
