Hetek óta terveztem. Mindennap neki akartam állni. Ugyanakkor, minden egyes alkalommal úgy éreztem tilosban járok, ha elkezdtem ide pötyögni a szavakat. Mi van, ha egyszer észreveszi, ha rátalál a titkos rejtekhelyemre. Tudom, hogy már az is furcsa, hogy nem tud erről, de itt ‘Tilos az á!’ helyzet érvényes. Dorkánia nem egy múzeum, ahová nyitvatartási időben jegyet lehet váltani, és mindenki kénye kedve szerint járkálhat ide. Nem. Ide meghívóval lehet érkezni. Kicsit olyan, mintha a szerencsés kiválasztott megtalálná a szekrényben az átjárót Narniába.
Azt kérdezed, hányan látták mindazt, ami odaát van? Őszintén mondom, nem sokan. Ha belegondolok, talán ketten voltak, és egyikük még a fiatal, kamasz Dorkániát látta, ahol még a szörnyű, sok méter magas kovácsoltvas kapu nem létezett. Apropó, elmeséljem, most hogyan is néz ki? Ott most zord, fagyos tél uralkodik. A kastély sötét, és komor. Hóviharok dúlnak éjjelente, a nappalok megszűntek. Nincs más, csak az egyik emeleti szobában pislákoló gyertyafény. Ódon kinézetű, korom fekete, kovácsoltvas kapunk magasra nyúlik, minden egyes rács egy-egy pusztítóan hegyes dárda végre emlékeztető hegyben csúcsosodik. Balga lélek, aki hirtelen felindulásból úgy dönt, átmászik rajta. A kapura, mintha évek alatt fagytak volta a méteres, hóval fedett jégcsapok. Nem nyújt szép látványt, de legalább elrettenti a gyanútlan bámészkodókat. Egyszer egy könyvben olvastam, minden ember felhúzhat az elméje köré egyfajta védőpajzsot. Mindenki más és más módon képzeli el, a lényege, hogy hatékonyan működjön. Habár Dorkánia magát a lelket védelmezi, de az első védőbástyát az elmében kell ledönteni. Furcsa ès talán hihetetlen felvetés, igaz? Nos, ha ezt a fonalat tovább akarom vinni, tegyük fel, hogy nem csak a fekete meg a fehér létezik. Mi lenne, ha azt mondanám, nem mindenki az aminek látszik. Vannak többek, mások, akiket te furcsának találsz, pedig csak kicsit többet éreznek a világból, mint a többség.
Mi lenne, ha azt mondanám, emberek életébe bele tudok mászni. Magam elé hívni. Elültetni bennük a gondolat apró pici morzsáját. Eleinte nem volt szándékos, mindig betudtam a véletlennek, aztán egyvalaki megakadt a rostán és elkezdtem tudatosan magam elé hívni. Működött. Fizikailag nem kellett keresnem, ő időről időre felbukkant. Talán most felteszed magadnak a kérdést, mi okom volt erre. Nos, néhány ember élete során találkozik olyan rokonlelkekkel, akikkel önmaga legbelsőbb titkait, a valóságtól időnként kissé elrugaszkodó gondolatait is megoszthatja. Őszintén mondom, valósággal felszabadító érzés tud lenni, amikor a belső hang a fejedben testet ölt és egy hús-vér emberrel vitathatók meg a nem mindennapos témák sorozata, ami foglalkoztat. Kicsit olyan lesz mintha, valami fantasztikus parti drogra bukkannál. Egyre több és több kell belőle. Aztán egyszer csak közlik, hogy ennyi volt. És ismét csak a kis belső hangod lesz az igazi társaságod.
Hiába vesznek körül, csacsogásnak lehet csak nevezni a napi kommunikációt, amit lefojtatsz a partnereiddel. Közben a lelked sóvárogva vágyakozik a valós társaság iránt. Furcsa dolog, hogy idővel már nem írod ki a gondolataidat. Nem hagyod az elméd szárnyalni, mert még a végén kiderül, hogy nem vagy komplett. Ha olyan emberek vesznek körül, akik nem látnak át azon a bizonyos fátylon, mert kapaszkodnak egy gyakorlatias, kézzel fogható világba, akkor bizony komoly elvárásoknak kell megfelelned. Tudod, hogy ez amolyan lehetetlen küldetés, és idővel, vergődni kezdesz, mint egy halálosan megmart préda állat. Mindezt azért, mert elviselhetetlen számodra, hogy ismét vissza zuhanj abba a dermesztő magányba, amit egyszer kár megtapasztaltál. Inkább elkezded feladni és eltemetni a valódi éned, még ha tudod, hogy ez egy szép lassú, kínokkal teli véghez is fog vezetni.
Egyetlen kis fény foszlány, ami megmarad az a könyvek. A varázslat ami egy-egy történet sorai között szövődik, és ha csak néhány pillanatra is, de ismét táplálja a lelked eltemetett, szunnyadó vad és szilaj, kalandokra vágyó, néha kissé szertelen és bolondos részét.
