I have to go...because of you

Ha azt hittem, most már minden jobb lesz, eljött az idő, hogy belássam, sosem lesz jobb. Amíg nem változtatunk, addig, csak jobb pillanatok lesznek, de sosem fog semmi igazán jobb irányba indulni. Mégis mit képzeltünk? Több, mint tizenöt évnyi kudarcot nem lehet csak úgy megváltoztatni. Kutyából nem lesz szalonna, ahogy az emberek sem változnak úgy, ahogy azt mi szeretnénk. Talán a változáshoz, itt az ideje, hogy most az egyszer magunkra gondoljunk. Ma megfordult a fejemben. Ahogy hallgattam a szitkokat, a víz ütemes folyását az edényeken, a zene oda nem illő dallamait, a pillantásom a pulton lévő késre esett. Olyan könnyű lenne, nem igaz? Alig pár perc és mindennek vége. Végig gondoltam, mennyi embernek változtatnám meg vele az életét. És ha nem tetszik odaát? A végén úgyis megbánnám, akkor meg már nincs vissza út. És ha bár letettem a gondolat fizikai útra tereléséről, a lehetőség még fennáll. A pohár csordultig, csak egy kis szellő kell annak felborításához. 

A fejemben már pakoltam a bőröndöm, de megvan az időpont. Addig kibírjuk. Nyár. Akkor szabad leszek, és végre elfelejthetem. A sok gyötrelmet és kínt. A rengeteg álmatlan, gondolatok hadával átitatott éjszakát. A könnyeket, amiket azért ejtettem, mert azt hittem bennem van a hiba. Elég volt. Talán korábban kellett volna megtenni, talán hamarabb rá kellett volna jönnünk, hogy csak áltatjuk magunkat. Mégis mit hittünk, hogy lehetünk még egy nagy boldog család? Ugyan kérlek, ez csak a szép , amerikai filmekben létezik. Elcseszettek vagytok, csak úgy, mint bárki más ezen a világon. Még mindig reménykedsz. Valahol a lelked mélyén egy részed még mindig oly naivan reménykedik a szebb jövőben. De hát ilyenek vagyunk mi, emberek. Menthetetlenek. Érzelmesek. Néha szeretnék pszichopata lenni. Nincs érzelem, ami befolyásolna, ami annyi bajt és kínt okoz. Csak a színtiszta igazság tárul eléd. Igazságot szolgáltatsz a magad módján, és talán a mai társadalom elítél, halálsorra küld, de lehet ők a szerencsések köztünk. Érezni gyilkos, és a leggyengébb dolgok egyike a világon. Gondolj bele, hány sorozatgyilkos, szociopata, vagy pszichopata lett ténylegesen öngyilkos? Meglepő, mi. De nekünk ez jutott, és mi megtesszük. Menekülünk az érzelmek elől, vagy hagyjuk őket eluralkodni, és ezzel szépen lassan megöletjük magunkat. Ez még rosszabb, mint egy rák. Nincs látható jele, mert nem a szervezetet támadja meg elsőként. A lelket emészti fel lassan, évtizedek alatt, míg végül nem marad beül semmi, csak egy tátongó lyuk. 

Érzelmek. Halálosak. Emberek. Üresek. Lelketlenek.  

"Az emberek nemcsak gonoszak és kegyetlenek, hanem rendetlenek is, hanyagok, közömbösek. S ez csaknem több baj okozója, mint a gonoszság és kegyetlenség."

/Márai Sándor/

"Sem a falak, sem a bútorok nem éreznek és nem szenvednek, ezért is tartanak tovább, mint mi, a kalapácsütéstől és a szándékos rongálástól eltekintve mindent kibírnak, míg nekünk, embereknek a tekintetek, a hangok is ártanak."

/Clara Sánchez/

When you think, this is the end, maybe You'll get some positive

Szépen lassan minden megy tovább. Beleolvadok a környezetbe, igyekszem a társadalomtól elvárt hatalmasak lépésekkel felvenni az ütemet. sokszor megbotlom, de ilyenkor megacélozom a tekintetem, letörlöm a legördülő könnycseppeket és megyek tovább. Az emberek sietnek, sokszor félre löknek. Magas fehér népek, arcuk semmit mondó, szinte lelketlen, gépiesen haladó testek ezek. Én is épp ilyenné fogok válni? Ez az az átalakulása, amin keresztül megyek? Szép lassan meghalok, itt belül? 

Talán még van remény. Habár pár napja még nem ezeket a sorokat írva, teljes reményvesztettség töltött el, ma azért sikerült kapnom pár pozitív élményt. Úgy tűnik még van, ami menthető. Ma sikerült az alkalmassági vizsgám, ami lehetővé teszi a felvételit az óvoda pedagógusi, a tanítói és a konduktori pályára mindenképp, és itt az utóbbi szakmát szeretném kiemelni. A gyógypedagógiában képzeltem el a jövőmet, ehhez nem fér kétség, de egészen más területen. Ma viszont megszólalt egy kis hangocska. Miért is ne? Az ének alkalmasságitól féltem a legjobban. Az évek során kaptam hideget meleget az éneklés terén való képességeimet illetően. Volt aki elájult a hangomtól, más, olyan akinek a véleményére akaratom ellenére is adok, nem egyszer mondta, hogy ez a dolog nem nekem való. Tegnap az egyik videó megosztón kerestem videókat, jó skálázás, beéneklés illetve bemelegítő gyakorlatokról, mert noha évek óta csak a egyedül a négy fal között szeretek az éneklés felé kacsingatni, korábbi éveimben komolyabban is foglalkoztak velem, kaptam leckéket zene elmélet és technika téren, azonban akkoriban még nem tulajdonítottam az ilyesminek különösebben nagy figyelmet. Később mikor jött a hideg zuhany és sorozatosan jött a negatív kritika, elfogadtam, de mélyen belül éreztem, hogy nem a hangommal, hanem annak a helyes használatával van a probléma, ugyanis nagy ritkán egész jól sikerült egy-egy nehéz dallamot kikornyikálnom, de sosem sikerült kétszer egymás után ugyanezt megismételnem. Tegnap találtam egy amerikai fiatalembert, aki nem csupán hasznos és rendkívül jó technikákat oszt meg a nagy érdeművel, de az önbizalmamnak is nagy dobást adott. Tehát, felkészülvén az ének vizsgára, használtam ezeket a gyakorlatokat, olyan hangok és magasságok jöttek ki belőlem, mint még soha. Valamit tud ez az ember.

 Nem voltam rest a dal listámra beraktam egy elég nehéz dalt, és elhatároztam ez fogom elénekelni a vizsgán. Persze ez csak elméletben volt így, gyakorlatban eszem ágában nem volt ezt választani. Aztán a mai nap elérkezett az utolsó vizsga. Mindenképp kellett egy kis idő, hogy felkészülhessek, így az ismerősömmel, aki szintén vizsgázni jött bemelegítettünk. A skálázás kicsit nehezebben ment, mert előző este karaoke partin voltam és kissé berekedtem, de azért egész jól visszaimádkoztam a hangomat. Aztán elkezdtem gyakorolni a dalokat, először csak egy ott tanuló diák jött oda, tetszett neki, ahogy énekeltem, és megígérte, hogy szeptemberben mindenképp megkeresem, mert nagyon jó a beéneklési technikám. Az, hogy meglepődtem, nem kifejezés, meg sem tudtam szólalni, csak bólogattam. Később, épp mikor a legnehezebb dalt énekeltem, egy ott tanító tanár rohant ki az egyik teremből, és oda szólt, hogy nagyon szép, ahogyan énekelek. No, itt már szóhoz sem jutottam. A vizsgáztatóm nagyon aranyos volt. Felbuzdulva a korábbi pozitív élményeken, végül bevállaltam a dalt, és bár nem lett olyan jó, a magasságok szépen megvoltak, a légzés technikámon, még van mit csiszolni. A tanárnő megnyugtatott, hogy ezzel nincs probléma, csak a formaiságok miatt kellett végig énekelnem, meg még ott maradnom, ő már a második sornál megfeleltet adott. A lelkemre kötötte, hogy ugye szeptemberben találkozunk, én meg megígértem, hogy mindenképp bejelölöm az iskolát a felvételi jelentkezésemkor, és ennek eleget is fogok tenni. 

Ez a nap nagyon tanulságos volt. Olyasmit sikerült újjá élesztenem, amiről azt hittem régen meghalt és egyébként sem volt az enyém. Gyakorolni fogok, újból előveszem a régi ismereteimet, mert van miért fejlődni, az embereknek tetszik, amit csinálok, talán még számomra is tartogat valamit a jövő. Tehát irány vissza a mókus kerékbe, és hajtani kifulladásig és még tovább!!!

"Nincsen reménytelen helyzet, csak reményvesztett ember van. Ez pedig nagyon nagy különbség! Amikor valamelyikünk eljut oda, hogy ez a helyzet most reménytelen, az élet reménytelen, ez a kapcsolat reménytelen, azt kellene inkább mondani: álljunk csak meg, olyan hogy reménytelen, nincs! Reményvesztettség van. Én most reményvesztett vagyok, és az a kérdés, hogy mit is kezdjek ezzel. Így rögtön valamekkora szabadsághoz jutok, míg ha átélem, hogy a helyzet reménytelen, akkor minden cselekvőkészségem alábbhagy. Mert azt tudnunk kell, hogy nagyon sajátos módon a reményvesztett pillanatokban is van még lépés. Nem is egy. Nem is kettő."

/Pál Ferenc/

"El kell hagynunk a kitaposott ösvényeket. A normális szabályoktól való eltérés sok embert megijeszt. A világ nagy kreatív tehetségei iránti csodálatunk arra csábított minket, hogy elfelejtsük, minden ember tud énekelni, táncolni, játszani, gondolkozni és kreatív lenni."

/Kurt Tepperwein/

I won't give up...or does it!

Az új évnek, új kezdetekről, kellene szólnia. De nem szólnak. Az ég világon semmi újról. Azt hiszem, most tényleg nagy gödörbe zuhantam bele, és nem tudok belőle kimászni. Rossz döntés volt ez a külföldi utazás, hiszen azóta megy minden tönkre. Leginkább én. Elment a kedvem. Az egésztől. Hol a jövő? Mit fogok csinálni? Alkalmas vagyok-e rá egyáltalán? Nem tudom. Minden olyan kusza és zavaros. Minden este azt mondom: Holnaptól más lesz! Dehogy lesz az. Reggel, mondjuk úgy inkább, délben ugyanolyan fásultan és kedvetlenül ébredek. Néha úgy érzem magam, mint egy alkoholista, azzal a különbséggel, hogy teljes mértékben elzárkózom az alkohol tartalmú italok fogyasztásától. Micsoda irónia. Talán az egészben a legviccesebb, hogy a lehetőségek sorban érkeznek. Én pedig mit csinálok? Hagyom őket elillanni. Mindig is vágytam ár, hogy elismerjenek, hogy kikérjék a véleményem és tanácsot kérjenek tőlem. Most, mikor kezd a belé feccölt munka eredményt hozni, egyszerűen félre állok. Mindig ezt teszem. Miért sikerülne bármi is, mikor én magam akadályozom meg az események pozitív alakulását? Ma elszalasztottam valami,t és talán ez volt az utolsó esélyem. Lehet, most tettem tönkre az egész jövőmet. Egyszerűen csak nem vettem tudomást a tényről, hogy a kötelességeimnek eleget kell tennem. Mégis mi mindennek kell történnie ahhoz, hogy valaki csak úgy feladja? És minek kell történnie ahhoz, hogy ismét magára találjon és felvegye a gyeplőt? 

"Elképesztő, hogy amikor az ember elveszíti az eszét, valahogy fogalma sincs, mit csináljon utána. A terv még mindig állt, hogy szeretne ura lenni saját magának, valamint annak a valaminek, ami most történik az életében, bármi legyen is az. Csakhogy nem tudott mibe belekapaszkodni, nem volt kantár a lovon."

/J. R. Ward/

"Furcsa dolog a halál. A legtöbb ember azt gondolja, hogy egy pillanat alatt bekövetkezik, pedig leggyakrabban egy folyamat."