Ha azt hittem, most már minden jobb lesz, eljött az idő, hogy belássam, sosem lesz jobb. Amíg nem változtatunk, addig, csak jobb pillanatok lesznek, de sosem fog semmi igazán jobb irányba indulni. Mégis mit képzeltünk? Több, mint tizenöt évnyi kudarcot nem lehet csak úgy megváltoztatni. Kutyából nem lesz szalonna, ahogy az emberek sem változnak úgy, ahogy azt mi szeretnénk. Talán a változáshoz, itt az ideje, hogy most az egyszer magunkra gondoljunk. Ma megfordult a fejemben. Ahogy hallgattam a szitkokat, a víz ütemes folyását az edényeken, a zene oda nem illő dallamait, a pillantásom a pulton lévő késre esett. Olyan könnyű lenne, nem igaz? Alig pár perc és mindennek vége. Végig gondoltam, mennyi embernek változtatnám meg vele az életét. És ha nem tetszik odaát? A végén úgyis megbánnám, akkor meg már nincs vissza út. És ha bár letettem a gondolat fizikai útra tereléséről, a lehetőség még fennáll. A pohár csordultig, csak egy kis szellő kell annak felborításához.
A fejemben már pakoltam a bőröndöm, de megvan az időpont. Addig kibírjuk. Nyár. Akkor szabad leszek, és végre elfelejthetem. A sok gyötrelmet és kínt. A rengeteg álmatlan, gondolatok hadával átitatott éjszakát. A könnyeket, amiket azért ejtettem, mert azt hittem bennem van a hiba. Elég volt. Talán korábban kellett volna megtenni, talán hamarabb rá kellett volna jönnünk, hogy csak áltatjuk magunkat. Mégis mit hittünk, hogy lehetünk még egy nagy boldog család? Ugyan kérlek, ez csak a szép , amerikai filmekben létezik. Elcseszettek vagytok, csak úgy, mint bárki más ezen a világon. Még mindig reménykedsz. Valahol a lelked mélyén egy részed még mindig oly naivan reménykedik a szebb jövőben. De hát ilyenek vagyunk mi, emberek. Menthetetlenek. Érzelmesek. Néha szeretnék pszichopata lenni. Nincs érzelem, ami befolyásolna, ami annyi bajt és kínt okoz. Csak a színtiszta igazság tárul eléd. Igazságot szolgáltatsz a magad módján, és talán a mai társadalom elítél, halálsorra küld, de lehet ők a szerencsések köztünk. Érezni gyilkos, és a leggyengébb dolgok egyike a világon. Gondolj bele, hány sorozatgyilkos, szociopata, vagy pszichopata lett ténylegesen öngyilkos? Meglepő, mi. De nekünk ez jutott, és mi megtesszük. Menekülünk az érzelmek elől, vagy hagyjuk őket eluralkodni, és ezzel szépen lassan megöletjük magunkat. Ez még rosszabb, mint egy rák. Nincs látható jele, mert nem a szervezetet támadja meg elsőként. A lelket emészti fel lassan, évtizedek alatt, míg végül nem marad beül semmi, csak egy tátongó lyuk.
Érzelmek. Halálosak. Emberek. Üresek. Lelketlenek.
"Az emberek nemcsak gonoszak és kegyetlenek, hanem rendetlenek is, hanyagok, közömbösek. S ez csaknem több baj okozója, mint a gonoszság és kegyetlenség."
/Márai Sándor/
"Sem a falak, sem a bútorok nem éreznek és nem szenvednek, ezért is tartanak tovább, mint mi, a kalapácsütéstől és a szándékos rongálástól eltekintve mindent kibírnak, míg nekünk, embereknek a tekintetek, a hangok is ártanak."
/Clara Sánchez/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése