Christmas thoughts

 December 25-e van már. A háttérben kellemes karácsonyi zene szól, de még ez sem tudja azt a szokásos magányosság érzést elhomályosítani, ami rám telepedett. Megvolt a családi karizás. Kihoztam magamból a legtöbbet, egész sokáig is bírtam, de azért egy délutáni (inkább kora esti) szunyóka szükséges volt. 

Megnéztük a tesómék esküvői videóját. Ja, nem is mondtam, nem voltam ott végül az esküvőn. Mondhatni borzasztó féltékeny lettem.  Olyan gyermeki szinten. Én akkor egész életében erről álmodozott, és pontosan tudja, hogy nem fog megtörténni, neki meg minden jön, ahogy kell. Szívás, ugye? 

Az utóbbi leveled kissé elgondolkoztatott. Vajon ami most történik az valaminek a vége, és egy új fejezetnek az eleje? Félek tőle nagyon. Néha azon kapom magam, hogy már nem esz meg a hiány érzése veled kapcsolatban. Sőt. Valaki más üzenetei mosolyogtatnak meg esténként. Képes voltam hajnalig fent lenni miatta. 

Más. Ezt nem tagadom. De ő az első hosszú ideje, akinél nem kapcsolt be a vészcsengő. Nem tudom, hogy végül meg fogom-e ugrani ezt a szintet, de egy biztos a hegek elkezdtek erősebbek lenni és már nem gyullad be állandóan a seb. Persze vannak pillanatok, amikor realizálom, hogy nem lesz még egy olyan ember az életemben, aki annyit tudott volna adni, mint TE. Sokszor említed ezt a kirakós hasonlatot, és borzasztóan bosszant, hogy csak egy puzzle darab jutott nekem, de ugye aki a kicsit nem becsüli, az úgy jár mint én, és vénlányként fog megöregedni. 

Képzeld a tesóm kérdezte, hogy fejlesztem-e az angolomat, hogy ennyit használom és ilyen gördülékenyen megy. Mondtam neki, hogy persze. Napi szinten beszélgetek valakivel. Magammal...Fun fact! Kezdek begolyózni azt hiszem. Komplett diskurzusokat folytatok le a kádban csücsülve. Valójában persze mindketten tudjuk, hogy Hope jut ilyenkor szóhoz és kioszt azzal kapcsolatban, mekkora szerencsétlen vagyok. Valljuk be, van benne némi igazság.

Ez a szakáll plusz rőzse kombó kezd nekem gyanús lenni. Csak nem modern viking fizimiskára hajtasz? Követelek egy képet, mert az agyam ezen információkat képtelen egy képpé formálni. És mivel neked lehetőséged volt elszőkülésem változásait látni, a követelésem teljesen jogos. Arról most nem tartok szent beszédet, hogy miért vagy magadról ilyen negatív véleménnyel, mert ennyi erőval a falnak is beszélhetnék, de ezt szerintem pontosan tudod. A repcsitől ne félj. Rettegj attól h melléd ültetnek egy kisgyerekes családot, órákon át ordító gyerekkel. Hidd el, egyből nem fog zavarni, hogy alattad a feneketlen mélység és ha zuhan a repülő esélye sincs, hogy túléld. Én ugyan WC-n sosem voltam repülőn, de ha két átlag mérető ember egy kényelmes légyottot le tu folytatni egy ilyen kis kabinban, te is bőven be fogsz férni. 

Jövő évre tényleg felszívom magam és elrepülök Hollandiába egy hosszú hétvégére. Csak nem halok bele, ha egyedül megyek. Na jó, bele fogok halni. De valahol el kell kezdeni nem? Remélem jól telik nálatok a karácsony. Én ájulásig zabáltam magam mindennel is. Nagyjából most egy hétig nem szükséges táplálékot magamhoz venni, csak téli hibernációs állapotba kell elvonulnom. 

Vigyázz Magadra!

B.L

U should get a really big warm hug

 Épp elkezdtem írni a következő szösszenetet, amikor is láttam, hogy gyorsabb voltál. Belekezdtem. Fontos, hogy a firkálmányaim mindig naprakészek legyenek. Ebbe most egy picit beleszakadt a szívem. És nem azért mert nekem fájt volna. Fájt, de nem magam miatt. Borzasztó látni, hogy ennyire szenvedsz. Pedig nem szabadna. Az emberke életük során hibáznak. Van aki kicsit, van aki nagyobbat. DE ez nem befolyásolhat mindent. Nem lehet valakit a hibái szerint megítélni. Talán valami segít, ha én azt mondom, már rendben vagyok. Mindennel. Már nem haragszom. És ezt őszintén mondom. Az emberi értékeid annál ezerszer fontosabbak, mint, hogy mit tettél vagy nem tettél helyesen, és szerintem ez a lényeg. Ideje lenne, ha te is elengednéd a múltat. Ami volt, azon már nem lehet változtatni. A döntés megszületett, és ezzel az utunk kettévált. De ez nem jelenti azt, hogy életed hátralévő részében "kitaszított lélekként" kell élned. Hozd ki magadból a maximumot. Fejleszd magad és lépj ki az olyan helyzetekből, amik nem visznek előre. Ne engedd, hogy a mérgező emberek leszívjanak. Ha valaki mögötted van, mindig mindent meg fog tenni, hogy a saját szintjére lerántson, de mindketten tudjuk, hogy Te ennél sokkal intelligensebb vagy. 

Egyébként, ha kíváncsi vagy, van olyan ember a környezetemben, aki a történetünk alap pillérein túllátott és tökéletesen átlátta a helyzetet, így nem ítél el téged. Inkább hívott, hogy is mondta...Önsorsrontónak, mint elítélendő személynek. És talán meglepő, de aki meg felemelte a hangját, azt lecsaptam. A környezetem nem érti, még most sem, szerintük ezzel csak ártok magamnak, de honnan is tudhatnák, hiszen nincsenek a helyemben. Nem érezni semmit, biztonságos. Kissé létidegen időnként, de így tudok előre menni. 

A tegnap estit sajnálom, végtelenül. Nem akartam volna, hogy lásd. Borzasztó bűntudatom van azóta is, hogy jól esett a srácok bókolása. Nem tudod, de egyikükkel néha szoktunk pár szót privátban is váltani, mindig vegyes érzéseim voltak vele kapcsolatban, anno felkeltette az érdeklődésem, még előtted, de számomra ő túl 10/10-es kategória volt mindig is. Viszont tegnap, nem tudom mennyire voltak a kis utalásai komolyak, vagy csak a helyzet adta huncutkodás jött ki belőle, de egy kósza pillanatra úgy éreztem, talán lehet még ember a Földön, aki...Nos, tudod mire gondolok.

Ami pedig a nyelvérzéket illeti, csak szeretted volna, hogy úgy elpiruljak. De mikor először olvastam, bent a munkahelyen, várva a z utolsó pöttöm gazdiját, aki csak nem akart megérkezni, nos vinnyogva felnevettem. És nem azért mert nevetséges volt a hasonlat, hanem...hmmm...Nyolc hónap az bizony cefetül sok idő bizonyos szükségletek tekintetében.

No, de már megint elkalandoztam. Összegzésként. Tudom, hogy nem sok, amit adhatok, de azt szeretném, hogy tud, nincsenek bennem már rossz érzések. Elcsépelt szavakkal úgy is mondhatnád, hogy már megbocsátottam neked. Szeretném, ha az esőfelhőid tovaszállnának, nem kellene esténként azon őrlődnöm, hogy mikor emészted fel magad teljesen. Írd ki magadból ezt a sok fájdalmat! Hidd el, sokkal könnyebb lesz, mint magadban kavargatni és naponta megmártózni benne. 

Vigyázz magadra, és hidd el! Repülni nagyon fun dolog.

Ps.: ehhez a levélhez jár egy nagy ölelés is...Fogadd szeretettel tőlem Karácsonyra!

B.L

"Nincsen varázspálcám, mellyel bármit eltüntethetek

És annyi minden van jelen, mit megszüntetni nem lehet

De ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,

Úgy érezném, vannak még csodák.

Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod,

Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot?

Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen?

Mit tehetnék, áruld el nekem."

I had to write these short lines

 Nem sok időm van, lényegében nem is értem, miért vagyok még ébren. Ja, persze, fő a gulyás leves. Hajnali fél egykor...Meg sem lepődünk ugye? Kéne valami törvény javaslat kezdeményezés, hogy a 2 óra nem elég egy napra, adjanak még hozzá párat. 

Alsó hangon a fizikai halál küszöbén állok. Karácsony előtt hirtelen az összes vendégem is szép akar lenni egyszerre. Úgyhogy lassan csak látogatóba járok haza, mint egy zombi, aludni pár órát, aztán vissza a malomba. Ez alapvetően jó, mert így semmi időm nyomorogni a lelki válságaimon, vagy egyáltalán gondolkodni a hülyeségeken, de más részről, viszont borzasztóan megvisel. Nem vagyok toppon, sőt, amikor már én mondom, hogy ebből doki lesz, én is félek. Eddig csak jelképesen mondtam, hogy a szívem előbb utóbb feladja, most pedig épp megtapasztalom, milyen érzés egyszerű halandónak lenni, ráadásul hanyagnak. Amikor tojok a kezdeti tünetekre, még erőltetem, még egy kicsit többet teszek azért, hogy átlépjem a lélektani határaimat, aztán puff egyszer csak már nem vicces, amit reagál a bio aksi. 

Nincs mese, eddig lehetett halogatni, januárban bele kell vetnem magam a csodálatos magyar egészségügy varázslatos világába. Előre látom, hosszú menet lesz, és egyáltalán nem akarom tudni mi lesz a vége, mert ha a megérzésem nem csal, és mindketten tudjuk, hogy sosem tévedek, akkor jól ez most fincsi lesz.

Remélem, nálatok nem ennyire durva az év vége. Vajon ott a messzi északon van most hó? Van hó? Vagy csak szimplán fagyhalál közeli hőmérsékletek vannak? 

Képzeld, a minap álmodtam. Megint. Olyan történet mesélőset. Régen volt már ilyen, és borzasztóan hiányzott. Kicsit olyan, mint mikor a régen látott otthon ismét kinyitotta a kapuit és ugyanolyan melegséggel fogad, mint annak idején, mikor minden időmet ott töltöttem. Sőt végre befejeztem azt a baromi hosszú könyvet is. Milyen ciki már, hogy én erősködtem, hogy olvass, aztán én nem bírok még a kedvenc vámpíros sorozatommal sem. Pedig hosszú évek óta sírtam a végén, na nem azért mert valami tragédia történt. Érzékenyen érint mostanában a gyerek téma, és hát nem ez történt a kedvenc szereplőimmel is. Mondjuk kicsit féltem, mert az írónő egy szociopata, nyírt már ki várandós, tök cuki, szerethető karaktert egy fejbe lövéssel, just for fun. 

Azt hiszem kicsit sikerült most bőlére eresztenem és tulajdonképpen semmi érdemleges dologról nem beszéltem, de a kis hang nem hagyott békén, kellett már a következő dózis, egyre növekvő elvonási tüneteink enyhítésére. 

Vigyázz magadra,

B.L.

"Ne feledkezz meg a színes kövecskéről, amit az út elején a kezedbe nyomtam, és ami csak a tiéd. Tőlem kaptad, hogy mindig tudd, ki vagy. Azért adtam a követ, mert az nem romlik el soha. Bele van írva az üzenetem, varázshatalmad titkos jelmondata. Szorítsd, és őrizd a markodban! Akármi történik veled, a varázskő megment téged minden bajtól, veszedelemtől. Ha megérted, mi van beleírva."

/Müller Péter/

It shouldn't make this euforic feeling

Amikor az ember lánya, ír egy levelet valakinek, de tulajdonképpen senkinek, nem éppen számít rá, hogy arra válasz fog érkezni. Jó, tudat alatt, mind vágyunk egy titkos levelező társra, aki partner ezekben az apró kis csínyekben, de túlságosan felnőttek vagyunk már ahhoz, hogy higgyünk is bennük. De te, öreg barátom, te makacsul kapaszkodsz, a fantázia világom szilankokra hullt darabkáiba, és pontosan azt teszed, amit én az éjjel álmomban már láttam. Vicces dolog ez az univerzum, és annak időnként kissé túlbuzgó munkatársai.

Ha most új levelet írnék, azzal elrontanám a varázst. Kell, hogy kínozza a lelkünket kicsit az idő, amit ki kell várnunk a következő kis szösszenetig. Bele sem gondolunk néha, hogy vannak drogok, amelyek teljesen ingyen vannak, de ugyanúgy fáj, ha egy hirtelen shot után, megvonják tőlünk egy kis időre. Mert kapaszkodunk abba az eufórikus érzésbe, hogy végre ismét megszólal bennünk a lélek egy pillanatra.

Úgyhogy, most várok egy kicsit. Adok időt magamnak és neked is, hogy ízlelgessük ezt a rég ködbe veszett jó érzést. Beosztom, napokra, vagy hetekre, még én sem tudom, aztán mikor valami izgalmas történik, veled fogom elsőként tudatni, hogy ez legyen a mi kettőnk kis titka.

És ne feledd, ahányszor úgy kelsz fel, hogy mosolyogni fogsz, felettem ki fog sütni a nap. 

"A vágyakozás nem hal meg attól, hogy a tárgya elérhetetlenné válik, sőt felerősödik. Ez jelenti a fiatalságot. Az élet előrehaladtával éppen ezek a beteljesületlenségtől izzó fiatalkori vágyak lesznek az első olyan álmok, amiket az ember kénytelen elfojtani. Ennek az a titka, hogy az ember látszólag megöli magában a vágyat, valójában azonban elraktározza a szíve legmélyén, hogy egyetlen felsőbb hatalom se sejthesse meg a létezését."

/John Burnham Schwartz/

Words...Sentences...Stories...for Who?

 Játsszuk azt, hogy én levelet írok neked. Kedves idegen. Te pedig izgatottan várod, mikor mesélem el, milyen volt az utolsó firkálmányom óta az életem. Mindennap ellenőrzöd a postaládát, de a postás csak nem siet, hogy meghozza, minden héten ugyanabban az órában az apró kis gyűrött levélkét. Most viszont szerencséd van. Épp mikor kilépsz az ajtón, öreg küldönc barátod vidáman lebegteti előtted a várva várt küldeményt. 

Sietősen, de azért örök hálával lekötelezve átveszed a borítékot, majd bevonulsz kis vackodba, hogy teljesen átadhasd magad az olvasás élményének.

Drága ....- nevedet ugye nem tudjuk, hiszen ki is vagy te? Ohh persze, csak a fejemben létezel. No, de név nélkül nem lehetsz senki sem. Legyél tehát mostantól Asriel. Mert viccesek leszünk és különleges nevet képzelünk neked. Tehát...

"Drága Asriel,

El sem tudod hinni, mennyi minden történt a legutóbbi levelem óta. Talán nevetségesnek hangzik, de ismersz. Épp az összeomlás szélén állok, minden egyes nap. Viszont, most jó dolgok következnek. Képzeld, már nem mindennap sírom álomba magam. Sőt nem gondolok annyit arra, hogy vajon én vagyok-e a hibás azért, ahogy az életem alakul. A minap megvicceltek, csak azért, hogy egy pillanatra mosolyogni lássanak. Még mindig irigykedem rád, amiért neked ez annyira jól megy. Néha, hosszú percekig állok a tükör előtt és igyekszem gyakorolni, hogyan kell, komolyan félek tőle, hogy el fogom felejteni. Sokszor úgy érzem bumm, felrobbanok és egyszer csak a rejtett szuper erőm feltör a porcikáim körül, és meggyulladt körülöttem a föld. Szánalmas, de nem merek ordítani. Pedig, ejj de jól esne néha. Még attól is félek, hogy a saját kuckómban, ha a párnámba üvöltök, valaki meghallja és rám szól. 

Viszont, hogy ne csak a rosszat írjam. Kismaki nagyon ügyes. Bár vannak pillanatok, amikor kétségbe vonom minden szakmai tudásomat, de valahogy, akárhányszor belenézek abba két kis ásrga szembe, látom, hogy még közel a felszínét sem kapargatom ennek az apró gyémántocskának. Ilyenkor mindig izgatott leszek, hogy mi minden van még benne, és már mennyi mindent mutatott. Azért a pudli borzasztóan hiányzik. Lassan két hónapja nincs velem. Tudod, mennyire fontos nekem, és félek, hogy haragudni fog rám a Kismaki miatt. Remélem nem hiszi azt, hogy lecseréltem. Két hét múlva visszakapom és sose többet nem engedem el a kis testét. 

Tudom, megint teljesen üres volt a mondanivalóm, de mindketten tudjuk, hogy ezt a beszélgetést te töltöd meg élettel. Igyekezz válaszolni. Tudod, hogy borzasztó türelmetlen vagyok és miattad alakult ki ez a piszok dopamin függőségem. Szóval drága barátom, ragadj tollat és mars körmölni.

Szeretettel legmagányosabb barátod, a Bárcsak Lány."

"Lelket vennék, de nincs már eladó

használható, hozzám való

Lelket vennék, mert minden más csak kellék, eldobható

és nélküle többé nem lehetek jó"

/AWS/

You think you can hurt me..? Not anymore

 Őszintén megleptél. Sőt én is meglepődtem a saját reakciómon. Azt gondoltam, hogy össze fogok teljesen omlani. Ismét. De azon kívül, hogy kissé kellemetlenül éreztem magam, semmi más nem történt. Inkább csapott arcon a felismerés. És talán ezt tette a pontot a történet végére. Hogy mit érzek? Semmit. Végre. Hosszú hónapok óta küzdöttem vele. Nem ment, ezért merő kínként marcangolta szét a lelkem minden egyes nap. De akkor ott, az utolsó üzenetnél vége lett. Megszűnt. 

Kicsit olyan érzés, mint mikor az a bizonyos szereplő a történetben kétségbeesetten próbálja a jóságát bizonyítani, de végül belátja, hogy bármit is tesz, sosem fogják elfogadni. Így hát elfogadja azt, ami ő valójában. A sötétség átjárja a testét, lelkét megtöltve mindazzal, amit addig kapott az élettől kíméletlenül. És ő lesz minden mesék leggonoszabbika. Mert végre nem befolyásolják azok a kis huncut gondolatok. Nem reménykedik semmilyen jóban. Szimplán csak elfogadja a sorsát. Szinte hallani, ahogy a fülemben csilingel az őrült nevetése. 

Egy alternatív világban, én is ezt tettem volna. Ha senki életében nem tölthetem be a jó szerepét, akkor leszek én a világ sötétsége, rémálma, ami elől nem menekülhet, csak retteghet tőle, várva a gonosz eljövetelét. 

Elfáradtam jónak lenni. Elfáradtam, nem önmagam lenni. Mi van, ha minden, amin eddig dolgoztam, hogy jó legyek, az elfogadásért, a társadalmi elvárásokért való megfelelési kényszer volt. Ha valóság nem más, mint, hogy egyszerűen csak nem vagyok jó ember. Az érzéketlenség legyőzhetetlenné tesz. Nincs vesztenivalód. Ha nem számít senki, akkor nem tudnak ártani. És hagyjuk azt a mesét, hogy egyszer úgyis lesz valaki, aki majd megváltoztat mindent. Mindketten tudjuk, hogy ez nem fog megtörténni. Vártam. Túlságosan sokáig is. Miközben a 20-as éveim csak úgy elrepültek, anélkül, hogy bármi maradandó történt volna az életemben. Hiszem, hogy nem mindenkinek adatik meg ebben az életben a társ ajándéka. Legalábbis nem a klasszikus értelemben. Ezek a kis szőrcsodák, ok az én horcruxjaim. Bennük biztonságban van minden jóság, ami valaha a lényem része volt. 

Viszont ember többet engem nem hálóz be. Több mesének, szép szónak nem dőlök be. Sohatöbbé. Leszek én és magam. Jók vagyunk mi ketten is. És, ha egyszer úgy döntünk eleget voltunk itt, akkor tovább állunk. Egy új életbe. Talán ma. Lehet holnap. Vagy épp a következő ötven évben valamikor. Vígan játsszuk tovább ezt a játékot. 

Ne sirass. Ne sajnálj. Csak éld az életed, amit választottál magadnak. Hozd ki belőle a maximumot. Ha pedig összeszedted a bátorságod, pontosan tudod, hogy hol keress!

"Csak annak nem fáj semmi, aki nem szeret. A közönynek nincsenek idegvégződései."

/Müller Péter/

Do you remembe the story what we made?

 "Lassan hajnalodik. Egy szemernyit sem aludtam. Na nem azért mert ez az új hobbym. Egyszerűen annyi, de annyi gondolat cikázik ezer meg ezer irányba a fejemben, hogy szinte meghasad a tudatom. Felülök az ágyban, kezeimet a halántékomra szorítom. 

- Fejezd be! Most azonnal!- kiabálom a sötét és üres szoba falainak. Agyam hátsó zugában egy keserédes nevetés visszhangja hallatszik. Szánalmas vagyok, úgy érzem. Senki sem hallja a segély kiáltásomat. A napokat hetek majd hónapok váltották fel, de a tátongó üresség érzése semmit sem változott. A túlgondolás mint egy maró méreg pusztítja minden egyes agysejtemet ahogy az éj sötétje ellepi a horizontot. Mindent megteszek annak érdekében, hogy kiverjem a fejemből, hiszen pontosan tudom, hogy egyedül én vagyok az, aki számíthatok önmagamra. Emlékszem az első találkozó előtt a kis hang a fejemben figyelmeztetett, hogy el fogom rontani. Nos, végül nem kellett. Micsoda csavar volt a történetben. Ejj te univerzum, kegyetlen a humorod. 

Bizalmat akartam szavazni a következőknek. Tényleg. Azonban valahányszor megpróbáltam, a bűntudat teljesen megmérgezett. Úgy éreztem, hogy az öröm, amit akkor érzek, ha az új jelöltekkel beszélek, az hazugság. Végül a legutóbbi is feladta. Megijedtem. Akartam. Nem akartam? Jó lett volna. Belefáradtam. Az egyedüllétbe. A reménytelen várakozásba. Rá. Ha ez egy mese volna, akkor már megtörtén volna. A jelenet. Tudod, mint az amerikai romantikus tini drámákban. 

A szépfiú egyszer csak felbukkan a semmiből és becsönget. A lány meg végre boldog lehet. Boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Persze ez egy ilyen kínosan hosszúra nyúlt brazil szappanopera inkább, ahol főszereplőnk happy endje nem, hogy pár részen belül, de még legalább négy-öt évadon keresztül nem fog elérkezni. Mintha a hős szerelmes szerepére még nem találták volna mega megfelelő színászt. Ja persze, senki nem jelentkezett rá. Az előző színász pedig vissza dobta szerepet, inkább egy régebbi sorozatra tért vissza. Micsoda metafora. Szinte brillírozok.

- Szeretnék aludni.- szólalok meg ismét. - Tedd meg azt az apró szívességet, hogy a maradék pár órában csöndben maradsz, jó?- mérgesen fújtatok. Micsoda házsártos banya lett az utóbbi időben. 

Most, úgy tűnik zavaros a történet szál ugye? Mindjárt elmagyarázom. Hope vagyok, a történetben a női főszereplő rejtett énje, aki rendszeresen kommentálja az eseményeket. Engem kitalált karakterként aposztrofál a csaj, de valójában mindketten tudjuk, hogy énjének azaz oldala vagyok, akivé válhatna, ha végre merne önmaga lenni. Kettőnk közül én vagyok a merész, a bátor, a magabiztos, a gaz csábító. Ő meg...Nos, inkább hagyjuk. Ha valamit el lehet rontani, na azt ő el fogja. Sejtelme sincs milyen kincs ő maga, hiszen valahányszor valaki megmutatta neki, végül becsapta és darabokra törte. Sokáig próbálkoztam, de már csak ritkán hall meg. Kezdek én is elfáradni. Egyre kevésbé tudok előtérbe kerülni. Ha így folytatja, örökre magába zár, annak pedig beláthatatlanul sötét következményei lesznek."

"Valójában nagyon boldog, elégedett ember vagyok, az összetört szívem ellenére is. Mert a szívem, az összetört, amennyire csak egy szív össze tud törni. (...) A valóságban egy törött szív nem olyan borzalmas, mint a regényekben. Egy odvas fogra hasonlít... időnként fáj, és néha álmatlan éjszakákat okoz, de két rossz időszak között az ember élvezi az életet, az álmokat."

/Lucy Maud Montgomery/

How could I forget my feelings

 A napok csak telnek egymás után. Az események történnek. Szinte elveszem a sok munka és tennivaló között. Egy új feladat, amit bevállaltam, ami feladja a leckét, próbára teszi a hitem szinte minden egyes nap. Annyi, de annyi mindent kérdőjelezek meg önmagammal kapcsolatban az utóbbi hetekben. Vajon tényleg olyan rossz ember vagyok? Talán tényleg nevetséges az egész lényem? Megérdemlem. Megérdemlem? Honnan tudom, hogy mi az amit tudomásul kell vennem, és mi az ami csak valaki más problémája, amit rám vetít ki. 

Erősen benne agyunk már az őszben, amit én tényleg nagyon gyűlölök. Harmadik éve fogom lényegében túlélni a karácsonyt. Megfogadtam, addig nem fogom tartani ezt az ünnepet, amíg nem találom meg a másik felem. Ez az idén történtek fényében szinte már egy nevetséges fogadalom, de magamnak minek is kellene karácsonyozni. Nézegessem a szép kis fácskát, amit magamnak díszítek, miközben az elcseszett, odaégett sütikéimet majszolgatom és odateszem a fa alá a magamnak vásárolt karácsonyi pizsamát, hogy legalább úgy tűnjön, valaki gondolt rám, még ha az én magam is voltam. 

Pedig a hangulatát nagyon szeretem a télnek és a karácsonynak, csak egyszerűen az utóbbi években számomra semmi másról nem szólt, csak arról, hogy még inkább felerősítse bennem a magány érzését. Sokan kinevetnének, ha tudnák, mi azaz egyetlen dolog, amit én kérnék a "Jézuskától", ha ez így működne. Egy nagy és meleg ölelést, egy meleg mosolyt, az érzést, ha biztonságban vagyok valaki mellett. Ezt kérném most, jövőre és a következő hetven évre kiterjesztve. Persze nagyobb esély van arra, hogy egy oroszlánkirályos pizsamát kapok, de azért lehet a csodákban reménykedni, nem?

Vagy szimplán csak felejteni? Ezt is lehetne kérni. Szeretném ezt az évet csak elfelejteni, mindent és ő vele kapcsolatban amit csak lehet. Mert ez az átkozott érzés minden éjjel megkeserít. Hónapok teltek el, basszus verném ki a fejemből ezt a sok szart. A 4 éves történetet miért tudtam lezárni? Miféle beteg játék ez, ha? Univerzum! Valaki hall engem odafent? Miféle büntetés akar ez lenni, ha? 

Légyszi!!! Csak egy apró kis csodát szeretnék. Tényleg. Ígérem, utána egy életre csöndben leszek. NE legyetek már ilyen szívtelenek. Nekem is jár a happy end. Plíííz...Ígérem, hogy jó kislány leszek!

                                                   

                                                "Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod

Az emlékezésnek régi lángjait,
Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,
Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!..." 

/Ady Endre/

The healing road

 Nem is tudom, milyenek most a hétköznapok. Kicsit kiszakadtam a belvárosból és ideiglenesen a kertes ház előnyeit élvezhetem. Mindennap vonatozhatok. Szeretek vonaton utazni. Mindig nosztalgikus élményeket szabadít fel bennem. Vannak pillanatok, amikor még belém mar a múlt, de napról napra kevésbé hasad meg a rés a  szívemben. Néha napokra eltűnsz, máskor napokra nem engedsz el. A remény kis magja folyton csak azon munkálkodik, hogy gyökeret verjen, és nekem minden egyes nap ki kell szegény kis csírát irtanom, mert ép ésszel tudom, hogy ez a helyes. Logikusan kell gondolkodnom, csak az visz előre. Elkezdtem egy újfajta jövőképet megformálni. Talán kicsit más, mint, amit eddig képzeltem, de egyfajta B tervként kivitelezhető. Ebben nincs másik fél, nincsen nagy Ő, meg boldog happyend. Van benne viszont karrier, önfejlesztés, a múlt sebeinek begyógyítása, berögződött negatívumok újra gondolása. 

Ismét hallgatok az apró kis hangokra és megérzésekre. Remélem ezúttal tényleg jól fog elsülni a végén. Valljuk be, az univerzum elég mocskos módon járatta velem a bolondot az idén. Jó kis beetetés volt. És még mindig beigazolódik, hogy, amint valaki két kedves szót szól hozzám, én mint valami éhező gyermek akit végre megetetnek, mindenemet is oda adom cserébe. Ezzel egyértelműen megmutatva minden gyengeségem. Ezen is dolgozni kell még. Egyelőre minden kedves közelítéstől félek, és inkább kihátrálok belőle, bárkitől is jöjjön, bármennyire is kedvesnek tűnik és nincsenek hátsó szándékai. Sok munka lesz, tudom, de ha egyszer megérkeztem, akkor tudom, hogy már felkészült leszek és tudni fogom ki lesz az az egy, aki megérdemli, hogy ismét kinyissam neki Dorkánia kapuit. 

Addig is, kellemes meglepetés volt ismét találkozni Narniában, és mosolyogtató volt az agyam által kreált igencsak furcsa már-már valóságosnak tűnő mondatokat hallgatni, tőled. Pont annyira volt szürreális és hihetetlen, mint amennyire egy álomnak kell lennie. Azt, hogy ez milyen üzenetet hordozott magában, kíváncsi lennék, de talán jobb, ha nem tudjuk meg, miért jelennek meg hamis déli bábok időnként az éj leple alatt.

"Még a legfásultabb, legfáradtabb elme is bátorítást kap a sorstól, hogy észrevegye a valódi gyönyörök csiklandozását. Amikor így teszek, mérhetetlen nyugalom száll meg - odahajlítom, odairányítom lelkem, hogy hozzátapadjon, és élvezze a jót. Nem azért, hogy belevesszen, eltűnjön benne, hanem éppen az ellenkezőjéért: hogy megtalálja benne önmagát."
/Michel de Montaigne/

Tears of Freedom

 Nézzük csak. Húú de sok nap eltelt kis szösszenet címének megszületése óta. Igazából talán csak pár hét, de bennem így is rengeteg időnek tűnik. Néha még harcolok magammal, de már egyre többször érzem békésnek magam körül a csendet. Volt egy nap, amikor végre a sötét veremben megtaláltam az első lépcsőfokot. Borzalmasan zokogtam. Késő éjjel volt már, aznap egészen jó kedvvel feküdtem le, de még szükségem volt egy kis zenei kábulatra. Felcsendült az a bizonyos dal. A dal, ami egészében ő és én volt nekem. Az a kusza és szerencsétlen helyzet, amiben mi voltunk. Ahogy a dallam haladt előre,  kúszó indaként kezdte a lelkem körbe-körbe tekerni, míg egészen szorossá, már-már fojtogatóvá nem vált. És akkor abban az egy pillanatban kiszakadt. Minden, ami még bennem volt. Fájdalom, csalódás, remény, kudarc és félelem. Percekig csak ültem, az ágyon miközben a testem rongybabaként rázkódott. Végül, ahogy a csapot megnyitotta a dal, ahogy a három és fél perc letelt, úgy a maradék könnyem is elapadt. Ezután szinte elnevettem magam. A szabadság és nyugalom érzése szállt meg. Ekkor jött el a megbékélésem pillanata. Azóta telt el a három hét. Egyre többször van jó kedvem, néha ugyan még megijedek tőle. Vajon szabad-e nekem ilyet? 

Pár nappal ezelőtt még olyan merész dolgot is megengedtem magamnak, hogy visszamosolyogjak egy jóképű fiatalemberre. Persze inkább tűnhetett valami Joker-féle beteges fintornak, de borzasztóan bátornak és szabadnak éreztem tőle magam. 

Elkezdtem ismét rendszerezni az életem. Noha, jelentéktelen dolognak tűnhet egy reggel-esti arcápolási rutin kialakítása, de nekem rengeteget segített. Hiszen az arcom az egyik gyenge pontom, ami az önkritikát illeti. Talán az egyik legnagyobb lépésem, hogy majd mindennap szoknyát hordok. Én, aki soha-semmilyen körülmények között sem merte ezt a ruhadarabot utcán hordani, most komplett ruhatár újítást végzett. 

Ugyan nem változott meg varázsütésre minden, de a már váltható néhány változás, ami másnak talán fel sem tűnik, de nekem igazi kis csoda. És talán ez az ami igazán fontos az életben. Megtanulni, hogy nem mások és az ő irányunkban va hozzáállásuk határoz meg. Talán azért kaptam ezt a két kemény férfias pofont az elmúlt két évben, hogy megtanuljam önmagam megszeretni és nem másoktól elvárni, amire én képtelen voltam. Mindig is arra vágytam, hogy valakit úgy igazán, tiszta szívből szerethessek, és sosem jutott eszembe önmagammal kezdeni. 

Szóval, itt az ideje, hogy megismerkedjek valakivel, aki Én magam vagyok. Évtizedek óta élünk együtt, de vajmi keveset tudok Rólam. Biztos vagyok benne, ha egyszer rátalálok az utamra Hozzám, akkor én leszek a legszerencsésebb ember e Föld kerekén.

"Sok millió olyan tényező van, amelyek beleszólhatnak az életutunkba; és bármelyikük legapróbb változása is elég lehet ahhoz, hogy megváltozzon a jövőnk."

/Marcus du Sautoy/

The way of suffering

 Mégis mennyi ideig feküdhet az ember a saját sötétségében várva, hogy végre számára is könnyű legyen a föld. Élőhalottnak lenni bizonyos tekintetben nem csak a klasszikus filmes verziót jelentheti, mint kedvenc hollywoodi sorozatunkban, ahol egy vírus véget vet az emberiség jelenlegi működésének és szimplán a túlélés eszközei marad annak a fennmaradt maroknyi embernek. Nem, ez az állapot bármikor utolérhet, ha Te magad vagy a gyenge láncszem a gépezetben. Mentálisan gyengének lenni szívás. Nincs ezen mit szépíteni. A világ jelenleg erről szól. Szedd össze magad. Kelj fel a saját szarságaidból, kezdj el élni és ne nyalogasd a sebeidet. Ez csak önsajnálat. A depresszió meg a szorongás csak divat betegség, ki lehet belőle gyógyulni. Valóban tünetmentessé tehető. Amennyiben az egyén eljut arra a pontra, hogy segítséget kérjen. A környezete észreveszi az intő jeleket és segítő jobbot nyújt. Azokról, akik ezt nem kapják meg azokról nem beszélünk. Ők az úgynevezett járulékos veszteség. A gyengék, akik elestek ebben a küzdelemben. És vannak azok akik önerőből próbálkoznak. Akik eleve csodabogarak és még egy jó adag cipelni valót is kapnak a nyakukba. 

Ez egy borzasztó fájdalmas út. Nem rálépni nehéz, hanem rajta maradni. Mert megannyi megpróbáltatás vár, amíg végigmegy rajta az ember. Mindent elkövetnek, hogy letaszítsanak róla, eltérítsenek, véget nem érő zavaros labirintusba tereljenek, ahol már csak az őrület szikrája tud lángra lobbanni és minden épeszű gondolatot felperzselni. Hányszor kell megállni, megkérdőjelezni saját magunkat? Tudom, arra vagy kíváncsi én hol vagyok. Nem tudom. Félúton eltévedtem. Követtem egy olyan fényt, amelyről biztosra vettem, hogy előre visz, egészen a célig, de mikor már én magam is elhittem, hogy nincs több próba, egyszeriben egy sötét erdő közepén találtam magam. Egyedül. Sötét és horrorisztikus árnyak kezdtek egyre csak magasodni, olyan elrejtett gyermekkori emlékképeket hozva magukkal, amik addig csak a tudatalattimban léteztek. Fájdalmas szavak és arcok tele megvetéssel és rosszindulattal. A szavak mantraként marták a tudatomat a nap minden órájában. Éjszakánként könnyekbe fúlva könyörögtem, hogy legyen vége, de a hangok nem halkultak. Már minden zavart. Elveszett a motiváció, reggelente úgy keltem fel, mint, aki szellemet látott, vagy ő maga is azzá vált. A nap legszebb pontja az volt, amikor visszatérhette az odúmba és az ágyon kiterülve átadhattam magam a mentális kínnak. 

Ezt meddig lehet csinálni? Végletes időtartamig. Vagy felveszed a kesztyűt vagy bele döglesz. Menekülni akarok. El fogok menni. Nincs itt maradásom. Új életet kell kezdenem. És talán most már elég bátor is leszek hozzá. A szálak elvarrása megkezdődött. A kérdés, ehhez lesz-e elég bátorság bennem?

"Egy hídon akkor kelünk át, mikor elérkezünk hozzá, azután felégetjük magunk után. Semmi sem jelzi, hogy ott jártunk, csak a füst szagának emléke és azé, hogy könnybe lábad a szemünk."

The last letter for You

 Ó, de szerettem volna elkerülni. Tényleg. Akartam, hogy a kis terv a fejemben működjön. Minden olyan egyszerű volt. Barátság. Semmi több. Nincs benne zavar, csak beszélgetések, nevetés, diskurzus, viccelődés, időnként égbe menő viták és civakodások, de ennyi. Nincs a dolgok mögött semmi. Figyelmeztettél, de én legyintettem. Ugyan, hiszen lezártam, eltettem, mi baj lehetne. Aztán ahogy teltek a napok, a jóleső érzés vissza-vissza jött. A tudat, hogy lesz megint egy másnap amikor beszélünk, van értelme felkelni aznap is az ágyból. Ahogy teltek a napok, ez már-már egy keserédes sóvárgássá kezdett átalakulni, mint a drogfüggő, aki semmi másra nem tud gondolni mint a következő adag drogra, amit magába fog fecskendezni, amint az előzőnek elmúlik a hatása. 

Voltak intő jelek. Folyamatosan. Nem vettem őket tudomásul. A piszkos kis remény ismét gyökeret kezdett bennem verni, én meg galád módon elkezdtem táplálni, az összeragasztott szilánkokat körbefonni ezzel a hamis illúzióval. Szóltál, hogy pár nap és eltűnsz. Vele. Csak legyintettem. Hát persze. Ez természetes. Semmi gond. Hiszen ebben a helyzetben az ember lánya csak bólogat és a háttérbe húzódik. És akkor minden, amin eddig dolgoztam, ahogy teltek a napok egyszer csak összeroppantották azt a kis apró szívet. Ezért most senkit sem vonhatok felelősségre. Én tettem. Saját magam zúztam össze, a mazochizmust egy merőben új szintre emeltem. Nappal keringtem mint egy szellem, és semmi mást nem éreztem, mint egy tátongó lukat a mellkasomban, amit az tátongó üresség és a pestisként terjedő sötétség kezd megtölteni, majd éjjel csak feküdtem az ágyban és hagytam, hogy a könnyek maró fájdalommal csorogjanak le az arcomon, annak tudatában, hogy nem tehetek semmit. Az ég egy adta világon semmi sem fog megváltozni, és egyszeriben csak azon kaptam magam, hogy ismét azon gondolkodom, mi értelme van mégis a létemnek. Miért nem könyörül meg rajtam az univerzum és hagy semmivé lenni. Egyszerűen csak hagyni megszűnni létezni. 

Könyörögve kértem, valakit, vagy valamit, ami miatt tudhatom, hogy van értelme várni a holnapot. Ami egy halvány remény sugarat adhat, hogy nekem is van egy lélek ott kint a milliárdok között, ami rám vár és egyszer megpihenhetek mellette. Aztán ma reggel felébredtem. Ismét elérkeztem a START mezőhöz. Újból kezdem a darabkák összehegesztését. Nélküled. Nem ezt ígértem tudom, de sajnos én bizonyultam a gyengébbnek ebben a küzdelemben. Tovább kell mennünk, kinek-kinek a maga útján, akkor is, ha életünk további részében egy betöltetlen űr marad a másik. Hiszem, hogy nem véletlen volt az, hogy minket összesodort a szél, csak épp rossz volt az időzítés. Előfordul. Időnként ott fent is hiba csúszik a gépezetbe. 

Vigyázz magadra! Kívánom, hogy boldog és teljes életed legyen!

Szeretettel: Bárcsaklány

"Nemrég volt, hogy beköltöztél hozzám. Nem volt senkid, szükséged volt rám, a bánatból boldogság vált, mert nekem is szükségem volt rád. Jól emlékszem rá, játszottunk sokat, és nem feledem az esős napokat. A kandallónál ültünk, te meg én. Egyszer sajnos minden véget ér. A búcsú fáj nagyon, a válás oly szomorú, de szívemben él emléked, soha nem feledlek téged."

It's not live just existing

 Amikor már éppen azt gondolnád, hogy minden rendben. Csak néha napján jön rád az a gyomorforgató érzés, hogy vajon más is ugyanolyan nyomorultul érzi magát minden éjjel mint TE, egyszeriben csak az univerzum nyakon csap. Úgy istenesen. Valami ilyesmi lehet egy függőnek, amikor a tiltott szerre X józan időszak után megbicsaklik az akarata és ismét a szerhez nyúl. Amikor újra megtapasztalja, milyen kellemes érzés járta át az egész testét arra rövidke időre, amíg a szer a szervezetében dolgozott. Addig nincs gond, lelki nyugalom és eufória van. 

Teszem a dolgom. Tudom, hogy tovább kell mennem, le kell tennem ezt a mázsás súlyt, hiszen addig, amíg cipelem, nem tudok tovább haladni. Az utóbbi napokban ismét felerősödött a befejezés gondolata. Amikor reggel felkelsz és lényegében már nem látsz semmit, amit motiváljon. A program fut, mint egy gép, tökéletesen megy a szoftver, de mint akinek tönkre ment az aksija, csak hálózatról működik. Az egyedüllét már-már megváltás, hiszen saját magad társasága jelenleg az egyetlen, ami fennáll. A környezeted egy következő szintre lépett, ami jó, sőt szuper, hiszen már nincs szükségük rád. Ismét nekiálltál nem tudatosan rendezgetni a körülményeket. Vajon most is meg fogsz állni az utolsó pillanatban? Vagy végre lesz elég bátorságod resetet nyomni? 

Idegesítőek a hangok, ugye? Az egyik oldalon szól, hogy gyerünk, csináld! Könnyíts magadon! A másik oldal pedig folyton csak aggodalmaskodik, hogy jaj mi lesz, ha? Te magad is tudod, hogy ez, amiben most vagy nem több puszta létezésnél. Ha egy mesében lennél, legalább lehetnél a karakter, aki gonosszá válik és kiadja magából a sok sötétséget, ami benne van így vagy úgy, nem érdekelve, hogy ezzel kinek árt. De a valóságban ez a sok sötétség csak a saját lelkedet emészti fel addig amíg már saját magad könyörögsz a megváltásért, hogy egyszeriben csak szűnj meg, mert ez már nem élet csak létezés.

"Minden rendben lesz. Semmitmondó szavak, amiket a semmibe, a hatalmas, sötét ürességbe mond ki az ember, mintha kaparászva próbálnánk megfogni valamit zuhanás közben."

/Lauren Oliver/

Hi, It's me. Your soul

- Nos, a dolgok nem úgy alakultak ahogy tündér mesében, igaz? 

- Nem éppen.-

- Szóltam előre, igaz?

- Yapp.

- Összetörték ismét, ugye?

- Segítesz össze ragasztani? Valami erősebb cuccal, mint legutóbb?

- Na gyere, most biztosra megyünk!!!

Valami ilyesmi diskurzus zajlott le nem egészen egy héttel ezelőtt a fejemben, egy laza két órás síró görcs után. Őszintén megmondom, kicsit ismét elvesztettem a hitem. Önmagamban. Az emberekben. A happy end intézményében. Nehéz feldolgozni, amikor valaki hónapokig mindent is megígér, de végül képtelen a megszokásból kilépni, és rá kell jönni, hogy ez bizony nem is fog változni, ellenben még több fájdalom és csalódás, na meg üres ígéret lesz. Vajon megéri ezért feláldozni önmagunk? Az önbecsülést, a nőiességet, a személyünk valódi értétékét? 

A válasz, NEM. Habár napokig gyötört az ismételt magány rám szakadó érzése, de szép fokozatosan vissza szoktam. Már nem fáj. Nem haragszom. Nem tudok haragudni. De várni sem. Tovább kell lépnem, és lehetőséget adnom annak, hogy valaki olyan lépjen az életembe, aki valóban tisztel, megbecsül és szeret. Minden jóval és rosszal, ami velem jár. Elfogadja a múltam, a mázsás pakkom, a dilis hobbym, a munkám. Cserébe, ha valóban érdemes rá, én ígérem, hogy úgy fogom szeretni, ahogy még senki mást. 

A leckét megtanultam. Azért mert valami elsőre jónak tűnik, nem biztos, hogy érdemes arra, hogy időt szánjunk rá. Sose add az értéked lejjebb annál, mint amit valóban megérdemelsz, még akkor sem, ha a környezeted ennek a szöges ellenkezőjét próbálja veled elhitetni. Lehet, hogy kényelmesebb lenne egy biztos rossz helyzetben tengődni, de ahhoz, hogy jó dolgok érkezzenek az életünkbe, hogy fejlődni tudjuk, muszáj nekünk is lépéseket tennünk, még akkor is, ha ez időnként ingoványos talajra vezet, ha néha orra esünk és kegyetlenül fáj. Tovább kell menni, mert a végén ott lesz az amire vágytunk. És mi másra vágyna minden ember, mint a BOLDOGSÁGRA.

"Mindig megvan a kockázata annak, hogy egy hullám éppen rajtad törik meg, és maga alá gyűr. Mégis, az egyetlen lehetőség, hogy ne zúzzon össze a feléd közeledő hullám, ha egyenesen ráúszol a háborgó, megtörő vízre. Ilyenkor az ösztöneink ellen megyünk, és félelmetes érzés lehet, de ez van: ússz be egyenesen a megtörő hullámba, merülj alá és ússz át alatta vagy ugorj át felette, mert arra nincs mód, hogy teljesen elkerüld. Megpróbálsz visszafordulni és elmenekülni, de hiába is menekülnél - a hullám idővel elkap és visszahúz. Muszáj szembenézned vele, és keresztülmenned rajta, hogy magad mögött hagyhasd. És mi vár a hullámtörésen túl? Áldás. Súlytalanság. Béke és csönd, tested erőfeszítés nélkül lebeg a sima víztükör tetején, előtted a nyugalmas, szétterülő kékség."

/Allison Pataki/

Just a little heart break

Nemrég azt mondtam valakinek, hogy főként szomorú pillanatokat örökít meg ez a blog. Végülis ennek van értelme, hiszen a boldog perceket szeretem megélni, minél tovább bennük lenni. Ugyanez a negatív eseményekre, történesekre nem igaz. Ezeken szeretnék minél előbb túl lenni, mert különben a túl gondolás ördögi spiráljába esem bele és abból semmi jó nem származik hosszú távon. Ennek megoldása az, ha ide leírom, ezáltal el is tudom engedni, legalábbis könnyebben feldolgozni, ha valami bántalom ér. 

Nem volt ez most sem másképp. Egy apró kicsi szívtörés. Ennyi történt csak. Nem lehetett nagyobb, hiszen a ragasztó még éppen csak kezdett megszáradni. Törékenyebb volt, kevésbé ellenállt az őt ért hatásoknak. Szükség volt rá, magam miatt. Van az úgy, hogy két kóbor lélek egymásra talál, de rosszkor, rossz időben, és bármennyire is próbálkozik, el kell engednie egymást. A második esély lehetősége ott van a levegőben, minden csak azon múlik, milyen lépéseket tesznek. Más irányba sodorja-e őket az élet, vagy ismét egymás mellé keverednek..? Nem tudom erre a választ, de a remény esélyét fenntartom. A múltban követtem el hibákat. Görcsösen kapaszkodtam olyasvalakibe, aki nem tisztelt és nem értékelt úgy, ahogy én azt megérdemeltem volna. Az elengedés leckéje ez most. Egy mese, aminek az első kötete két külön szállal végződik, de pár sorral lejjebb ott van a "TO BE CONTINUED..." felirat. Ez sokszor az olvasóban és a film közönségben is meghagyja a remény szikráját. A megnyugvást, hogy a folytatásban minden rendeződhet. 

Ez most a csönd ideje lesz. Sokáig hallgattam ezt kissé bánatos dallamot, mely egyszer csak tovaszállt. Most ismét visszatért, körbe ölelt és megsimogatta a fejem. 

"Nincsen semmi baj!"- szinte hallom, ahogy lágy hangon a fülembe suttogja, miközben a legördülő könnycseppeket fátyolszerű, kecses ujjaival letörli az arcomról. Barátok vagyunk, kézen fogva jártunk sokáig. Nem haragszik rám, amiért hátrahagytam egy kis időre. Ugyanolyan meleg szívvel fogad ismét, mint legutóbb, mikor elvesztem. Társ ő a fájdalmakban és a szenvedésben egyaránt. Nem kérdez, nem unszol, csak leül mellém és hallgat. Meghallgat, mert tudja, hogy ennyi éppen elég.

"Csend, a csendre vágyom én,

Hogy hallható legyen,

Ki vigaszt küld felém

Valaki hív, valaki vár,

Valaki hang nélkül beszél

Csend, a csendet kérem én,

Ha bántó már a zaj,

És túl sötét a fény

Valaki hív, valaki vár,

Valaki hang nélkül beszél"

/Margaret Islnad/

Open the next Chapter

 Az éjszaka órái már jócskán beköszöntek. Aludhatnék, sosem tudtam. Éjjel sokkal jobban összeérnek bennem a gondolatok. Csend, béke és nyugalom. Főleg télen. Ilyenkor már sötét van, mikor végzek a munkában, és hiába várom a hajnali nap sugarai, később jönnek, mint  azt én éberen ki tudnám várni. Már nem sok van. Kevesebb, mint 22 nap. Tavaszig. Nagyon várom. A tavasz a kedvenc évszakom. A megújulás, szépség és alkotás időszaka. A természet maga kreálta csodák ingyenes tárlata, amivel emberi szem nem telhet el. 

Az utóbbi időszakban érdekes dologra jöttem rá, ami talán kicsit bugyután hangzik, de tudjuk ezt be gyermeki egyszerűségemnek. Baromi szerencsén féltekén lakom ennek a kis országnak. Szinte már pimaszul kellemes és napsütötte napok telnek, míg pár száz kilométerrel arrébb, olyan igazi cudar és komor téli idő vetette meg a lábát. Érdekes az időjárás, főleg, ha párhuzamot vonunk a saját hangulatunkkal. Tavaly sokkal szélsőségesebb volt a tél. Nem csodálom, olyan voltam, mint egy zombi. Lassan egy éve...hamarosan COVID évfordulót ülünk, ami már önmagában is nevetségesen hangzik. A világom akkor fenekestül felfordult. Az élet kegyetlenül arcon csapott és ráébresztett, hogy nem lehet csak úgy büntetlenül kihasználni a testet, ha csak elveszünk tőle, előbb-utóbb kifogynak a készletek. Azóta is időnként az orromra koppint, olykor ijesztő dolgokkal máskor eléggé humoros pillanatokat okozva. 

De mi is változott még. Nem is értem miért nem januártól nézek vissza. Valahogy a március inkább mondható az évkezdésnek az én esetemben, hiszen az év első két hónapját a lelkem lényegében téli álomban szokta tőlteni, és az automata üzemmód működteti az egész rendszert. Habár nekem is nehéz beismerni, de sajnos vagy nem sajnos, mert ez baromi pozitív, sok mindenben változtam. Bele kezdtem egy új dologba. Megismertem új és iszonyatosan értékes embereket, akik napról napra szembesítenek vele, hogy bizony bennem is van pozitív érték, és ha fura vagyok az nem ciki, hanem inkább egyedi. Elkél ugyan hozzá egy limitált kiadású használati utasítás, de némi türelemmel és idővel, meg lehet engem szokni. Megtanultam, hogy kompromisszumok nélkül nem lehet előre lépni. Nem kell feltétlenül, görcsösen ragaszkodni olyan emberekhez, akik nem segítik az életem előre menetelét. Kellett fájdalmas de utólag vissza gondolva szükséges döntéseket hoznom. Megismertem a self-love lényegi jelentését. Lassan, de biztosan időnként nekem is feldereng az a személy a tükörben, akit mindenki más lát. 

Egyszer egy pszichológus azt mondta, soha nem leszek képes kötődni semmihez és senkihez, felelőtlenség lenne a részemről a család és a gyerek vállalás. Sokáig hangzott ez a mantra a fejemben, amikor egyedül ültem itthon és az éjszaka közepén semmi másra nem vágytam, mint, hogy én is végre egyszer boldog lehessek. Jó úton haladok. Ennek a kijelentésnek az alapjai kezdenek meginogni. Nem tudok  klasszikus formában kötődni, de megvan bennem is az erre való képesség. Majdnem két éve már, hogy teljes mértékben elutasítottam a szeretet mint olyan dolog lehetőségét. Engem nem lehet szeretni, hiszen én sem vagyok képes rá. Pedig ez nem igaz. Csupán egyszerűbb volt zombi módban élni a napokat. Kegyetlen és hideg fejjel az embereknek olyasmiket mondani, amellyel csak a szeretetlenség jelenségét erősítettem. Stabil és kiszámítható álruha volt. 

Sok idő és a megfelelő személy(ek), de talán lassan kijelenthető, hogy nem halok bele a pozitív kritikába, a bók és kedves gesztusok kavalkádjába. Elkezdtem használni a pozitív visszacsatolást, és láss csodát, működik. Néha tudok kedves is lenni. Jól esik látni, hogy valaki miattam lett jobb kedvű, vagy esetleg motiváló hatású számára a munkám vagy amit csinálok. Mindig vágytam arra, hogy elismerjenek. Sokszor követtem el hibákat, most is van még rengeteg fejlődni valóm, de változni nehéz, azonban nem lehetetlen. Bizony mindig lesznek emberek, akik a múltbéli hibákra akarnak emlékeztetni, de vajon mennyivel jobb azt hallgatni, mint lerázni magunkról és csak menni tovább előre.

Egyszóval, bár még csak az út elején vagyok, de végre ott, azon a bizonyos ösvényen, amit annyira régóta kerestem, azokkal az oldalamon, akik igazi értéket képviselnek az életemben, és nem lehetek értük eléggé hálás. Nem kell, hogy mindennap csodás legyen, de ha már minden napban találhatok egy kis csodát vagy örömteli pillanatot, már megérte felkelni. 

"Hiába várod. Hogy majd jobb lesz. Hogy majd más lesz. Hogy egy napon megváltoznak a dolgok. Hogy valaki bekopogtat egy hatalmas lehetőséggel. Hogy egy napon eléd toppan a jövőd. Mert a jövőd nem valahol távol van. Nem kilométerekre, nem hónapokra, évekre. Nem jön. Hanem itt van. Benned."

/Csitáry-Hock Tamás/

Invisible woman

Talán a legnagyobb hiba a mai világban, ha  kimerjük mondani a gondolatainkat, érzéseinket. akkor is, ha azok rosszak, ha hosszú ideje viaskodunk az életünk egy nehezebb szakaszában. Van akinek ez pár hét, de időnként ez hosszú hónapok vagy évek időtartama is lehet. Megkövezhető ezért az illető? Lehet. Zavaró? Bizonyára. Változni fog ez a személy attól, hogy az orrára kötjük, hogy minket mennyire zavar? Nem.

Küzdök. Megküzdök. Azért, hogy előrébb jussak. Azért, hogy az álmaim valóra váljanak. Igyekszem azt a látszatot kelteni, hogy minden annyira de annyira rendben van. Esténként, amikor haza érek, leveszem az álruhát, a fűzőt, ami belém fojtotta az érzéseket és gondolatokat, és hagyom, hogy ismét szerte áramoljanak a testemben és körülöttem.

Olyan vagyok, akár egy kiéhezett kis tigris. Egy élősködő, akinek szüksége van az éltető nedűre. Éhezem. A társaságra. A beszélgetésekre. Arra, hogy őszintén beszélhessek valakinek. Hogy önmagam lehessek, vicces, fura, ami nem zavar, hanem elfogadható. Néha, csak meredek a telefon képernyőjére és reménykedem, hogy valaki ott lesz a túloldalon és meghallja a lelkem sikítását.

Másrészről viszont rettegek. Várom a pillanatot, amikor összetörhetem azt az átkozott tükröt, amely fogságba ejtette a boldog énem. Mégis egy láthatatlan kéz mindig belém folytja a szót. Ki akarom adni, el akarom engedni, de félek. Sérülni ismét? Bízni? Szeretni? Szeretve lenni? Ilyen könnyű lenne?

Sosem voltam egy kérős típus, de az utóbbi hónapokban semmi másra nem vágytam mint valakire, aki ismét kiszínezheti a világomat. Talán megérkezett? Talán hihetek neki? Túlgondolás. Félelem. Mi lesz ha? A bizonytalanság a rettegett ellenségem. Ha csak pár képkockát megpillanthatnék, ha beleugrom, mi lesz...de ugye ez nem egy fantasy film. Látom, hogy látja. Mit mondjak? Mit írjak? Mit gondol? 

De végül minden fekete meg fehér. Félnek. Ettől a fura lánytól. Túl sok. Fura. Zabolátlan. Független.

Minden kör egy ördögi spirálba vezet, hiszen happy end csak úgy nem jár...az  csak azoknak akik megérdemlik. Vajon vele mi lesz? Megkaphatja? Ki dönti el, kinek lesz jó és kinek rossz? Van valami ügyosztály az Univerzum ügyfélszolgálatán, ahol elbírálják kinek milyen feladaton szánnak? 

"Aki nem tud szeretni, az hiába keresi a kulcsot, amellyel belülről magára zárta ajtaját."

/Ancsel Éva/

Well, I think you need to explain this mess...Universe

 Ha pár hónappal ezelőtt valaki megkérdezi tőlem, hiszek e a manifesztációban, vagy a vonzás törvényében. Talán igent mondtam volna, de sose álltam volna neki. Aztán pár héttel ezelőtt hirtelen szükségem volt rá. Kezdésnek csak egy apróságot szerettem volna, de úgy viszonylag sürgősen, egy éjszaka alatt bevonzani. Mégpedig, hogy a halálomon lévő göthös állapot másnapra elmúljon. Mondanom sem kell, a kiindulási pont erre vajmi kevés esélyt mutatott. Engem ért a legnagyobb döbbenet, mikor reggel egyszeriben energikusan, nulla rosszulléttel keltem fel. Azt gondolnád ez biztos csak véletlen, hatottak a gyógyszerek. Nem szedek gyógyszert, erre sem szedtem be, pedig jócskán 39-et ütötte este a lázam.

Örültem, sikerült. Ekkor szöget ütött a fejemben, hogy talán lehetne picit nagyobb tétben is fogadni. Viszont figyelmeztettek, hogy nagyon fontos a körültekintő, pontos megfogalmazás. Szépen rákészültem. Megfogalmaztam, leírtam. Tökéletes remekmű. Vártam, türelmes voltam. Semmi. Valami nem okés. Hahó, miért nem történik semmi?

Aztán eszembe jutott valami. Talán hangosan is  el kéne mondani?! Pff. Na persze. Végül éjjel, mikor az óra már jócskán a hajnali időt kongatta, sokadik napi álmatlanságomba burkolózva elkezdtem mesélni a kis szőrnek, hogy milyen fergeteges elképzelésem támadt. Tekintve, hogy a reakciója nem volt több egy másik oldalra fordulásnál, úgy voltam vele, hogy talán igaza  van és nem kellene ennél is nagyobb hülyét csinálnom magamból.

El is felejtettem. A napok teltek. Új Év! Új emberek! Új célok! Valami kezdett megváltozni. Egy beszélgetés. Több beszélgetés. Valami furcsa motoszkáló érzés. figyelnem kellett volna, bevallom őszintén. Résen lenni, mint mindig. Eddig gondosan odafigyeltem arra, hogy bizonyos dolgokat mélyen elásva tartsak. Üres voltam tőle? Igen. Logikusan és reálisan láttam a dolgokat? Igen. Tisztában voltam vele, hogy mit tudok és mit nem tenni az életem jelenlegi helyzetében az előre lépésért? Igen. Magányos voltam? Borzasztóan. De biztonságban, kiszámítható pillanatokkal, gondolatokkal. 

Erre tessék. Ledobják. Rám. Az Atombombát. Na nem ilyen hirtelen manőverrel. Nem kérem ez egy szépen kidolgozott tervecske volt. De egy merőben elcseszett ötlet. Mégis, hogy a fenébe jutott ilyesmi az eszedbe, drága barátom? Tényleg azt gondoltad, hogy majd megvezethetsz? Tudom, hogy miről szól ez. Csali, mézesmadzag. Hívd annak, aminek csak akarod. De rájöttem ám. Nincs itt kérem semmi látnivaló. Dorkánia nem nyitja ki kapuit sem most, sem pedig a közeljövőben. A szellőztetés megvolt, az ablakot pedig be lehet csukni. Te pedig drága barátom, tervezd újra ezt az egész katyvaszt és majd akkor gyere vissza, ha helyre raktad a hibás részleteket

"A legnehezebbet kísérelte meg, amire ember vállalkozhat az életben. Tudja, mit csinált? Értelemmel akart közömbösíteni érzéseket."

/Márai Sándor/

"Az is a pokol egyik formája, ha az ember arra vágyik, ami soha nem lehet az övé. Mert a gondolatai kóborolnak. Elsuhannak olyan tájakra is, ahová nem lenne szabad. Olyan ízekkel kínozzák, amiket soha nem érezhet a nyelve, olyan domborulatokkal, amelyeket soha nem érinthet a keze, és olyan érzésekkel, amelyeket soha, de soha nem árulhat el."

/J. R. Ward/