Once upon a time

Az elmúlt idő elég izgalmasan telt. Sok érzelem jött el hozzám látogatóba. De inkább az utóbbi pár nap érdemel pár sort. 

Kicsit bizonytalankodom mert a munkám nem akar úgy működni, ahogy én azt elterveztem. Kemény fába vágtam a fejszém és néha azt érzem nem vagyok elég jó ehhez, de ma utána jártam a dolgoknak, és bizonyosságot kaphattam róla, hogy jól haladunk csak kicsit tovább tart a folyamat, mint ahogyan az a nagy könyvben meg vagyon írva. De nem adjuk fel, mi fogunk a végén győzni úgyis. Pénteken megint riadalom volt. Szívem legdrágább kincse rosszul lett. Ha hallottatok már szívszaggató vonyítást, akkor tudjátok miről beszélek. Amikor csak belenézel azokba a végtelen bús szemekbe, és nem tudod, hogyan tudnál segíteni. Nos, az elmúlt két nap körülbelül így telt el. Mivel hiszek abban, hogy a pozitív gondolkodás jó energiákat szül, barátok segítségét kérve szurkoltunk a kis Harcosnak, és egy kis szteroiddal karöltve ma reggelre jobban lettünk. Bár még a sántikálás meg van, de már tudunk aludni. Mindenesetre nehéz napokon vagyunk túl, és remélem most egy jó ideig meg kímél ez az áldott jó lélek az ehhez hasonló műveleteitől. 

Ma sikerült ismét lovak közé mennem. Egy olyan lovas tanyának a nyílt napjára volt lehetőségünk kimenni, ahol a Monty Roberts féle ló suttogós módszerrel dolgoznak. Teljesen elvarázsolt az, mennyivel másképp dolgoznak itt a lovakkal. Még a levegőben is érezni lehetett azt a különös érzést, ami ezek között a lovak között töltött el. Lovagoltam is egy Leo nevű kis makacs lovacskán, western nyeregben. És vágtáztam, ami végre úgy sikerült, hogy csípőből és a lábaimmal nem is kellett magam megtartanom. Bele kóstolhattam a lábbal és csípővel való irányításba, bár még ahhoz kell majd pár alkalom, mire kicsit határozottabb leszek. Sajnos nekem sosem ment a bökd meg a lovat, hogy elinduljon. én mindig annyira el voltam tőlük varázsolódva, hogy képtelen lennék akárcsak kicsit is kellemetlenséget okozni nekik. Én inkább szépen megkérős verzióval próbálkoztam, de Leoka sikeresen bolondot csinált belőlem. Aztán bementünk oda, ahol legelésztek a lovak és nagy szerelem szövődött egy két éves csikóval. Bár előszeretettel harapdálta a nyakam, de ezt elnéztem neki, mert cserébe teljesen elvarázsolt a természetével. Most már tudom, milyen az amikor bele szuszog a vállgödrömbe egy ló. Végül láthattam egy suttogós bizalom építős, nyereg ismertetős gyakorlatot, sőt még segíthettem is a nyereg felrakásánál.

Tehát a mai nap csodálatos volt, remélem még lesz lehetőségem erre a helyre visszamenni. 

"Lovagolni olyan, mint egy gyors motoron repeszteni, amelyik oda megy, ahová akar, nem pedig oda, ahová kormányozom."

/Adrian Burges/

"Lélegezz mélyet, és kérd azt, hogy a levegőben lévő minden áldás szálljon be a testedbe és árassza el minden sejtedet."

/Paulo Coelho/

Broken fairytales...?

No hát már itt az ideje, hogy folytassam soraimat. Nézzük csak mi minden történt mostanság. A balszerencse áradás. Leginkább így jellemezném az elmúlt egy hónapot. Alig két héten belül inmáron negyedik alkalommal, mint régi jó ismerős kétnapos kórház látogatás, egy aprócska műtétecske és utána Gazsi ismét jó szolgálatot teljesíthet nekem. Nekem nincs erre időm. Nem vehetek fel magassarkút. Komolyan mondom, kiakasztott ez. Nőből vagyok, és még hozzá a hiú kategóriás. Nem vagyok eltelve a külsőmtől, sőt meg kell erőszakolnom az önbecsülésem ahhoz, hogy azt mondjam "Hmm, most jó csaj vagy!" És mit kapok ma, mikor felveszek egy magassarkút. Lecseszést, hogy ez biza nem jó a lábamnak. Tényleg? Mit nem mondasz? De könyörgöm legalább ilyenkor had érezzem kicsit szépnek magam. És különben is a mondás is úgy tartja, hogy a szépségért meg kell szenvedni. ÚJ CIPŐ!!! Ez a mai ajcsi magamnak. 

Kicsit félek, mert nem érzem, hogy haladnánk. Előjöttek a szokásos problémák. Elérkeztünk a kritikus mélypont időszakhoz. S. szerint nagyon sokat fejlődött a gyermek, de én ezt nem látom. Persze maximalista vagyok és mindig csodát várok pár hét után, de ez egy lassú folyamat, amihez idő kell. Meg kell várni míg beérik a gyerkőc. 

A gyerekekkel is rosszul megy. Van egy kemény dió. Mozgásba már be tudtam vonni, de irányított foglalkozásba nem lehet. Vajon bennem van a hiba? Mégsem vagyok Csingiling? Csak egy lány, akinek fel kellene végre nőnie? Vajon a tündérpor kifogyott és már csak a valóság maradt? Talán én aggodalmaskodom és túl erős bennem a megfelelési kényszer. Útkeresési fázisba léptem. Bizonytalan vagyok. Biztos, hogy ez az én utam? Alkalmas vagyok-e rá? Mihez van tehetségem? Van-e egyáltalán tehetség bennem? Nem találom önmagam. Eltűntem a forgatagban. El akarok menni. El tűnni a leskelődő szemek elől. Hollandia úgy hív, de félek, hogy csak egy álom, ami sosem válhat valóra. Angol, ez az átkozott angol. Miért nem tudom megérteni? Túl sok a kérdés. Túl kevés a válasz. Tavasz van. Ez a megújulás időszaka. Sokat mosolygok. Minden nap tartogat egy apró örömöt. A lemenő napfény megcsillanása a busz összekarcolt üvegén. Ez volt a legutóbbi örömöm forrása. Az emberek furán néztek rám. Min mosolyog ez a lány? Mi oka van rá? Tán bolond? Lehet, hogy az vagyok, de tudok mosolyogni. Ha szomorú mosollyal is, de tudok. És csintalan mosolyom tartogatom annak az egynek, akit megajándékozhatok vele. A szám sarkában meglapuló rejtőző csókommal.

"Felesleges időtöltés azon rágódnod, vajon hová vezet az út. Neked csupán az a feladatod, hogy megtedd az első lépést. A többi úgyis jön magától."

/Elif Safak/