No hát már itt az ideje, hogy folytassam soraimat. Nézzük csak mi minden történt mostanság. A balszerencse áradás. Leginkább így jellemezném az elmúlt egy hónapot. Alig két héten belül inmáron negyedik alkalommal, mint régi jó ismerős kétnapos kórház látogatás, egy aprócska műtétecske és utána Gazsi ismét jó szolgálatot teljesíthet nekem. Nekem nincs erre időm. Nem vehetek fel magassarkút. Komolyan mondom, kiakasztott ez. Nőből vagyok, és még hozzá a hiú kategóriás. Nem vagyok eltelve a külsőmtől, sőt meg kell erőszakolnom az önbecsülésem ahhoz, hogy azt mondjam "Hmm, most jó csaj vagy!" És mit kapok ma, mikor felveszek egy magassarkút. Lecseszést, hogy ez biza nem jó a lábamnak. Tényleg? Mit nem mondasz? De könyörgöm legalább ilyenkor had érezzem kicsit szépnek magam. És különben is a mondás is úgy tartja, hogy a szépségért meg kell szenvedni. ÚJ CIPŐ!!! Ez a mai ajcsi magamnak.
Kicsit félek, mert nem érzem, hogy haladnánk. Előjöttek a szokásos problémák. Elérkeztünk a kritikus mélypont időszakhoz. S. szerint nagyon sokat fejlődött a gyermek, de én ezt nem látom. Persze maximalista vagyok és mindig csodát várok pár hét után, de ez egy lassú folyamat, amihez idő kell. Meg kell várni míg beérik a gyerkőc.
A gyerekekkel is rosszul megy. Van egy kemény dió. Mozgásba már be tudtam vonni, de irányított foglalkozásba nem lehet. Vajon bennem van a hiba? Mégsem vagyok Csingiling? Csak egy lány, akinek fel kellene végre nőnie? Vajon a tündérpor kifogyott és már csak a valóság maradt? Talán én aggodalmaskodom és túl erős bennem a megfelelési kényszer. Útkeresési fázisba léptem. Bizonytalan vagyok. Biztos, hogy ez az én utam? Alkalmas vagyok-e rá? Mihez van tehetségem? Van-e egyáltalán tehetség bennem? Nem találom önmagam. Eltűntem a forgatagban. El akarok menni. El tűnni a leskelődő szemek elől. Hollandia úgy hív, de félek, hogy csak egy álom, ami sosem válhat valóra. Angol, ez az átkozott angol. Miért nem tudom megérteni? Túl sok a kérdés. Túl kevés a válasz. Tavasz van. Ez a megújulás időszaka. Sokat mosolygok. Minden nap tartogat egy apró örömöt. A lemenő napfény megcsillanása a busz összekarcolt üvegén. Ez volt a legutóbbi örömöm forrása. Az emberek furán néztek rám. Min mosolyog ez a lány? Mi oka van rá? Tán bolond? Lehet, hogy az vagyok, de tudok mosolyogni. Ha szomorú mosollyal is, de tudok. És csintalan mosolyom tartogatom annak az egynek, akit megajándékozhatok vele. A szám sarkában meglapuló rejtőző csókommal.
"Felesleges időtöltés azon rágódnod, vajon hová vezet az út. Neked csupán az a feladatod, hogy megtedd az első lépést. A többi úgyis jön magától."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése