Please, Just let me disappear

Azt mondják az egyedüllét szabaddá tesz. Nem kell senkiért sem felelősséget vállalnod, nincs, akinek meg kelljen felelned, senki nem kér számon, ha kimaradsz az este. Ez valóban így van. Tényleg. Az elején minden szép színes, és felszabadult. Aztán ahogy telnek a hetek, ez a szép színes kép egyszerűen csak elkezd fakulni, míg végül egy ütött-kopott kis szürke maszat marad belőle. Talán így tudnám ezt az egész katyvaszt leírni. Mondhatnám, hogy végre minden a helyére került. Mondhatnám, hogy végre megint önmagam lehetek, magammal foglalkozhatok. Sőt egyenesen áradozhatnék arról, mennyivel jobb most nekem. Ezt hallom mindenkitől. Örülj, a szabadságodnak. Végre te vagy a fontos! Most Te jössz! Valósíts meg az álmaidat! 

Nos, elmondom ez valójában hogyan is zajlik itt bent. Képzelj el egy hatalmas üres teret, melyben csak te vagy. Ott állsz egyes egyedül, és félsz, mert az egyetlen ajtó, ami elválaszt a valóságtól, olyan nagy és hatalmas. Résnyire nyitod és kilesel rajta. Egyszerre éles, vakító fény hasít keresztül a nyíláson. Emberek egyre erősödő morajlása hallatszik. Vissza csukod. A levegő szinte folyékony halmaz állapotot ölt a tüdődben. Fuldokolsz, közben a félelem egyre inkább befészkeli magát a tudatodba, magával hozva szorongás és a magány érzését, melyek pestisként ivódnak be a szöveteidbe. Észre sem veszed, de ott ülsz ennek a bizonyos ajtónak támaszkodva, és hallgatod, ahogy a hangok egymás túl harsogva próbálnak maguk alá gyűrni. 

- Megint elrontottad!

- Csak hátráltatod őket!- Mindig csalódást okozol!

- Elmarod magad mellől az embereket! - Képtelen vagy a szeretetre! - Méreg vagy mások számára!

- Nem mindegy, hogy te mész el, vagy a másik hagy el?! Úgysem lesz soha senki, aki el tudna viselni! - Szörnyeteg vagy! Ufó!

Egyszeriben megcsörren a telefon. Megrázod magad és elhessegeted az árnyakat. Egy meghívás. Egy találkozó. Jó lehetőség kicsit kimozdulni. Elkezdesz készülődni, de mi lesz, ha valami rosszul sül el? Mi lesz, ha csak elrontod a hangulatot? Mit fognak rólad gondolni? Ők is el fognak fordulni.

Végül lemondod. Az utolsó pillanatban. Levetkőzöl, és egész este azon gondolkozol, vajon milyen lett volna ott lenni?

Argh...Mindegy is. Szóval itt vagyok én, csak szeretnék, kicsit láthatatlanná válni és létezni ott lent, egyedül a hangokkal. A fejemben.

/Most pedig rendhagyó módon nem egy ide passzoló képpel és idézettel színesítek, hanem egy videóval. Aki ért angolul, tudni fogja, hogy pontosan ide passzol!/

What would be my say goodbye letter's first line...?

Mikor mondhatja azt az emberi lélek, hogy elég volt? Milyen is a túlcsordult pohár esete? Mikor törik meg az ember? Mikor dönt úgy, nem folytatja tovább. És mégis miért teszik meg ezt a lépést ők? a gyengék. Vajon elítélendőek? Figyelt rájuk valaki? Észrevették, hogy gond van? Szóltak-e, hogy el fognak menni? Aggodalomra ad-e okot, ha valakit ennek a gondolata foglalkoztat? Te komolyan vennéd, ha valaki arról beszélne, hogy véget vet az életének?

Az emberek nagyrészt döbbenettel fogadják, ha a környezetükben ilyesfajta haláleset történik. De vajon megakadályozhatták volna? Számtalan módon dolgozták fel ezt a témát, legyen szó könyvről, vagy filmről. Egy valamiben azonban mindegyik megegyezik. A környezet mindig csodálkozik, hitetlenkedik. Pedig segíthetett volna. Az elkeseredett, megtört ember nem vágyik másra. Sokszor csak arra, hogy egyszer-egyszer megkérdezzék, hogy érzi magát, kapjon egy kedves mosolyt vagy egy bátorító szót. Egy ölelés életet menthet. 

Hogyan kezdődne az én búcsú levelem...? Talán úgy, hogy Sajnálom. Tényleg. Nagyon. Minden búcsú levél hasonlóan kezdődik. Hiszen aki elmegy, nem akarja a szeretteit megbántani. De ha nincs már más kiútja, akkor megteszi. Összeszedi minden létező bátorságát. És úgy dönt, újrakezdi. Máshol, egy másik életben. Már ha létezik egy másik élet lehetősége. Én hiszem, hogy igen.

Ahogy azt is hiszem, hogy még nem adtam fel. Még folytatom a harcot. Most úgy érzem vesztésre állok, de talán egyszer egy nap felállhatok és azt mondhatom, hogy győztem. Nem ellened, hanem saját magam ellen. A korlátaim ellen. Egyszer majd el tudom hinni, hogy sokkal többre vagyok képes, mint, amit most gondolnak rólam az emberek, vagy amit én jelenleg nyújtani tudok. Lehet, hogy holnap végre elhatározom, hogy nincs szükségem hátráltató körülményekre. Hogy vannak olyan emberek, akik csak leszívnak, vasmarokkal szorítanak le a földre, és visszafognak. Meg kell szabadulnom ezektől a bántalmazó energiáktól. Mikor fogom ezt megtenni? Lehet, hogy soha? Lehet, hogy már megtettem? 

"Bennem megvan a lehetőség a szeretetre, de az egész benne van egy elzárt térben. A szomorú az, hogy ez az élet, amit élek, csak egyre inkább betokosítja a lehetőségeimet. Végül is valamit változtatnom kell a dolgon."

/Ingmar Bergman/

Do you remember...?

Emlékszel még...? Amikor leszálltam a buszról? Amikor csak egy baráti találkozóra mentünk? Emlékszel, hogy együtt néztük az ünnepi tüzijátékot? Te fogtad a kezem, és én akkor végre azt éreztem, biztonságban vagyok. Emlékszel, az első közös reggelünkre? A reggeli cirógatásokra? Emlékszel a közös szavunkra? Hát jó. Mondtuk mindig. Hazel és Gus szerelme tragikus volt, de annál is inkább igaz, hiszen alig , hogy egymásra találtak, az idő nem nekik kedvezett. Szerettem azt a filmet. A szerelem értéke semmi máshoz nem fogható. Ha megtalálod azt az embert, aki a másik feled, meg kell becsülnöd, vigyáznod kell rá, mint a legértékesebb dologra a világon. Hiszen olyan törékeny és sebezhető ez az apró is kapocs köztetek. Előfordul, hogy túlságosan is elbízod magad. Idővel a dolgok kényelmessé válnak. Már nincs minden reggel cirógatás. Sok a feszültség. néha, egy-egy kósza szikra még bizonyítja, hogy korábban mekkora tűzzel égtetek egymásért, de egyikőtök mindig eloltja egy pohár vízzel. Mintha elfelejtettétek volna, hogy mi mindent értetek el együtt. Higy milyen jó csapat is lehetnétek. 

Időnként, amikor az élet kegyetlen módon próbára teszi az embert. Áldozatokat vár. Van, hogy lelki, van, mikor fizikai, és van úgy, hogy el akar venni mindent. Elhiteti veled, hogy megváltoztál. Értéktelenné akar tenni. Semmire kellővé. Egy érzéketlen tuskóvá. És ha bedőlsz, akkor olyanná is leszel. És így megfertőzöl magad körül mindent és mindenkit. Elmennek, mert túl fárasztó vagy és bonyolult. Magányra ítélnek. És te lassanként elhiszed, hogy ez jár neked. Mert senki sem fogta meg a kezet és rántott ki a mélyből. Mert ő is elfelejtette. Téged. Titeleket. Pedig a vége boldog lehetett volna. Ha akartátok volna. 

Hát jó...

"A (...) vihar a szívemben van. És ha nem csillapítom, felemészti az életemet."

Rules. Blocked. Panicked. Rules...

Idővel megtanulod kezelni. Összpontosítasz. Igyekszel mindent az irányításod alatt tartani. De mindig van egy kósza szellő, vagy sugallat, ami magával hozza a baljós jeleket. Bal lábbal kelsz fel. Kettővel. Ingerültebb vagy. Az agyad már tudja, de te még ellenállsz. Feszült vagy. Dolgoznod kell. Figyelni. Nehéz a munka. Nem megy. Elégedetlen vagy. Megint csalódást fogsz okozni. Miért te? Miért te vagy a béna. És ekkor már tudod, hogy nincs vissza út. Az érzés szép lassan be kúszik a tudatod minden apró kis zugába, teljesen behálózva azt. Átveszi az irányítást. Pillanatokkal később már nem te irányítasz. A szabályok ilyenkor nem érvényesek. Csak figyelsz és rettegsz. Ott belül. Eközben kitör belőled az őrület. A pánik. A tested úgy dobálja, mint valami dróton rángatott marionett bábut. A hangok, amelyek torkodból kiszabadulnak, cseppet sem evilágiak. A környezeted halálra rémíted. Pedig te csak ott bent ülsz és félsz. Hosszú percek telnek el, mire ismét önmagad leszel. Mintha a végtagjaid cseppfolyóssá váltak volna. Ismét érzed minden egyes porcikádat, de képtelen vagy őket koordinálni. Csak remegsz, mint a kocsonya. Olyan szaporán veszed a levegőt, mint egy sprinter a 100 méteres olimpiai csúcsdöntés után. Tekinteted szinte még mindig eszelős, szemeid ében feketék a hatalmasra tágult pupilláid miatt. 

Szégyelled magad. Kiderült a kis titkod. Ott mindenki előtt tört rád. A semmiből. Félsz. Mit fognak gondolni? Ezután másképp kezelnek majd? Félni fognak tőled? 

Eddig azt hittem, jobb a helyzet. Egy ideje már nem volt vészhelyzet. Nagyon. Időnként egy-egy nehéz pillanat megrengetett, de aztán mindig valahogy átlendültem. Az utóbbi pár hét, azonban megmutatta, hogy hiába igyekszem, a jobbik felem nélkül elég elcseszett egy némber vagyok.

Második alkalommal csapott le a szörny fényes nappal nyílt terepen. Nem szeretem, ha látják. Mások. Borzalmas. Átélni. Nekik is. 

"A túlélés kulcsa az volt, hogy átvészelje a pánik különböző fázisait, és összegyűjtse az erejét akkorra, amikor a félelem újból a hatalmába keríti."

/J. R. Ward/

It comes and just Kill me..

Időnként kicsit feltolódik minden. Ilyenkor már csak egy apró szikra kell, hogy lángra kapjon az egész kóceráj. Igen, ilyesmi az mielőtt jön a mumus. A roham, amiból egyszerűen csak nem tudsz szabadulni, mert megbéklyóz, és szinte megfojt teljes egészében. Már készültem rá, csak nem tudtam, hogyan lehetnék túl rajta. Napok óta esznek a gondolatok, felesleges aggodalmak. A sok mi lesz ha...? vagy a mit fognak gondolni, ha? kezdetű mondatok. Koncentrálj. Tereld el a figyelmed. Feladatod van! Határidőd van!

De belesüppedek. Megint. Ellepi az agyam a sok maszlag és félelem. Nem akarok felkelni, nem akarok kimenni az ajtón.

Végül megteszem, de ez már csak afféle tűzoltás. Vagy épp olaj a tűzre.

Először csak belekúszik a fejembe. Kiver a víz. Izzadok. A szívem úgydobog, mintha futnék. A levegő ki-be jár, de az idő és az érzékelés megszűnik. Végül kizökkenek. Megjött, hangosan az Ember. Az én Emberem. Sok a gond. Ő is szorong, de látja rajtam, h valami nincs rendben. 

Beszélgetünk. Jót tesz. Kicsit megnyugszom. Sétálok egyet. Felhívjam? Nem akarom, megint ugyanott fogunk kikötni. Talán most nem. Nem hozom fel a témát. Nem kell sokat beszélni. Felhívom. Jól alakul. Normális tarsalgás. Le kell tennie. Visszahív. Bár ne hívott volna. Baljósan vontatott a beszélgetés. Feldobja. A témát. Kezdődik. Nem szabad beleállni. Provokál. Nem bírom ki. Kiver a víz. Izzadok. Elmondom. Van véleményem. És akkor megváltozik a forgatókönyv. Mit tegyek? Nem értem. Jól értem? Nem ismerem. Nem ismer. Kicsoda ő? Miért csinálta?

Állok az asztálnál remegek mint a kocsonya. Kinyomom a készüléket. Nem kell közönség. Leroskadok a földre és zokogom. Egyedül. Megrémülve. Összetörve.

Rohamok. Nem mindig ugyanolyanok. Van amiben belefullad az ember de utána, olyan mintha felszabadult volna. Azok bár nagyon ijesztőek, de nem olyan zavaróak. És vannak ezek a nyomasztó, napokig elhúzódó fokozatosan felépülő apró kis dinamitok. Ilyenkor órákig csak ülök és próbálok rajta túllépni. Most te váltottad ki. Az utolsó három mondatod. Trigger. Furcsa. Holnap talán egy piros kabát, vagy egy furcsa tekintet. Nem tudom összerakni. Magam.