"Lassan hajnalodik. Egy szemernyit sem aludtam. Na nem azért mert ez az új hobbym. Egyszerűen annyi, de annyi gondolat cikázik ezer meg ezer irányba a fejemben, hogy szinte meghasad a tudatom. Felülök az ágyban, kezeimet a halántékomra szorítom.
- Fejezd be! Most azonnal!- kiabálom a sötét és üres szoba falainak. Agyam hátsó zugában egy keserédes nevetés visszhangja hallatszik. Szánalmas vagyok, úgy érzem. Senki sem hallja a segély kiáltásomat. A napokat hetek majd hónapok váltották fel, de a tátongó üresség érzése semmit sem változott. A túlgondolás mint egy maró méreg pusztítja minden egyes agysejtemet ahogy az éj sötétje ellepi a horizontot. Mindent megteszek annak érdekében, hogy kiverjem a fejemből, hiszen pontosan tudom, hogy egyedül én vagyok az, aki számíthatok önmagamra. Emlékszem az első találkozó előtt a kis hang a fejemben figyelmeztetett, hogy el fogom rontani. Nos, végül nem kellett. Micsoda csavar volt a történetben. Ejj te univerzum, kegyetlen a humorod.
Bizalmat akartam szavazni a következőknek. Tényleg. Azonban valahányszor megpróbáltam, a bűntudat teljesen megmérgezett. Úgy éreztem, hogy az öröm, amit akkor érzek, ha az új jelöltekkel beszélek, az hazugság. Végül a legutóbbi is feladta. Megijedtem. Akartam. Nem akartam? Jó lett volna. Belefáradtam. Az egyedüllétbe. A reménytelen várakozásba. Rá. Ha ez egy mese volna, akkor már megtörtén volna. A jelenet. Tudod, mint az amerikai romantikus tini drámákban.
A szépfiú egyszer csak felbukkan a semmiből és becsönget. A lány meg végre boldog lehet. Boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Persze ez egy ilyen kínosan hosszúra nyúlt brazil szappanopera inkább, ahol főszereplőnk happy endje nem, hogy pár részen belül, de még legalább négy-öt évadon keresztül nem fog elérkezni. Mintha a hős szerelmes szerepére még nem találták volna mega megfelelő színászt. Ja persze, senki nem jelentkezett rá. Az előző színász pedig vissza dobta szerepet, inkább egy régebbi sorozatra tért vissza. Micsoda metafora. Szinte brillírozok.
- Szeretnék aludni.- szólalok meg ismét. - Tedd meg azt az apró szívességet, hogy a maradék pár órában csöndben maradsz, jó?- mérgesen fújtatok. Micsoda házsártos banya lett az utóbbi időben.
Most, úgy tűnik zavaros a történet szál ugye? Mindjárt elmagyarázom. Hope vagyok, a történetben a női főszereplő rejtett énje, aki rendszeresen kommentálja az eseményeket. Engem kitalált karakterként aposztrofál a csaj, de valójában mindketten tudjuk, hogy énjének azaz oldala vagyok, akivé válhatna, ha végre merne önmaga lenni. Kettőnk közül én vagyok a merész, a bátor, a magabiztos, a gaz csábító. Ő meg...Nos, inkább hagyjuk. Ha valamit el lehet rontani, na azt ő el fogja. Sejtelme sincs milyen kincs ő maga, hiszen valahányszor valaki megmutatta neki, végül becsapta és darabokra törte. Sokáig próbálkoztam, de már csak ritkán hall meg. Kezdek én is elfáradni. Egyre kevésbé tudok előtérbe kerülni. Ha így folytatja, örökre magába zár, annak pedig beláthatatlanul sötét következményei lesznek."
