Könyv ajánló

Sziasztok! Tegnapi teátrális hangulatomban úgy döntöttem az éjszakát, unalmas gondolatok és az életen való elmélkedés helyett, valami hasznossal töltöm az időt. Talán az egyetlen olyan dolog, ami öröm volt számomra az elmúlt héten. az ez a könyv, amiről most mesélni fogok nektek.

Paulo Coelho: Veronika meg akar halni

Nos, itt ez a könyv. Adott egy lány, aki fiatal, húszas éveiben jár, mindene meg van, számára az élet már nem tartogat semmi újat. A könyv eleje magával az öngyilkossággal kezdődik, amit Veronika nem depresszió miatt, vagy épp valami trauma miatt, amit nem tud feldolgozni, tesz meg. Szimplán    (az én felfogásomban) unja az életet. Minden olyan hétköznapi, monoton. Bevallom ezzel a dologgal teljesen egyet értenék, bár számomra ez még nem jelentené azt is, hogy végezzek magammal. Ennél azért kicsit több kellene, hogy ilyesmire vetemedjek. Na mindegy, visszatérek a történethez. Maga az öngyilkosság nem sikerül, Veronika Villetében, egy idegklinikán tér magához. Itt jön a lényeg, a filozófiai megközelítés. 

Már legalább másfél éve vágytam erre a könyvre és röpke 3 óra alatt véget ért, mégis kissé csalódott voltam. Valahogy azt gondoltam a könyv 

Veronika érzéseiről fog szólni, arról, hogy hogyan változik meg az véleménye az életről, abban a tudatban, hogy az ő napja már meg vannak számlálva. ehelyett csak egy része szólt, magáról a lányról.

Az író kitért pár másik fontosabb szereplőre is, akiknek bár érdekes volt az élettörténetük, annyira nem érdekelt. Ez kissé csalódás volt. Valahogy azt az érzetet keltette, hogy minden ember élete ugyanolyan, ezáltal az enyém is, és ugyanazt élem meg, mint ők a könyvben. Pedig én ezt cseppet sem érzem így. Nem felhőtlen az életem, ez tény. De nem is lehet besorolni kategóriákba. Abban viszont teljes mértékben egyetértek ,ahogy a könyv nagyban hangsúlyozta ezt, hogy aki nem hajlandó a társadalmi szabályok szerint élni, és vonulni a birkanyájban az őrült. 

Mikor ezeket a részeket olvastam, rá kellett jönnöm, hogy teljes mértékben, és visszavonhatatlanul őrült vagyok, és ennek nagyon örülök. A könyv végeztével rájöttem, hogy kellenek őröltek a világba, azok akik, igenis mernek álmodni, és nem csak megélni akarna, hanem az magét az ÉLETet élik. 

Éljünk minden napot egy csodának, mert nem tudhatjuk melyik lesz az utolsó.

Egyébként ebből a könyvből film is készült, és megmondom őszintén igencsak eltér bizonyos szempontból a könyvtől. Nem egy ország (a könyvben Szlovénia a helyszín, a filmben Amerika), meglátásom szerint az év sem ugyanaz. A könyvben a '90-es évek végén játszódik a történet, míg a filmben szerintem az ezred forduló után. A filmtől eltérően a könyvben Veronika egy könyvtárban dolgozik és csak egy szobát bérel egy apáca zárdában, míg a filmben jó állása van és szép, nagy lakása. 

Amit a film javára írok, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt fektet Veronikára és az érzéseire, arra, hogyan változik meg pár nap alatt az élet szemlélete, a halál tudatával együtt élve. Úgyhogy mindenkinek ajánlom, mind a filmet, mind pedig a könyvet.

Ez fájt...

Azt mondják a Karácsony a szeretet ünnepe. Nemszeretem. Utálom. Megjátszott öröm és boldogság az egész. Úgy teszel, mintha örülnél a másiknak, pedig nem. Azt mondod, tetszik az ajándék, pedig magadban fintorogsz, hogy miért pont ilyet kaptál?

Idegeskedsz, hogy vajon tetszik-e a másiknak amit adtál? Ha nem, akkor meg haragszol rá, amiért ő nem repdes az örömtől. Haragszol arra, aki mást adott ajándékba, mint amit te szerettél volt, még ha ő hetekig keresgélt neked ajándék után. Mélyen megbántod a másikat, és ők is töviseket szúrnak beléd. 

Túlélni a karácsonyt nehéz, de idővel megtanulod. Megtanulsz örömöt színlelni, a sérelmeket lenyelni, és kibírni. Hisz minden csoda csak három napig tart. Ez is. 

Nagyjából ez jellemzi az idei évet is. Túléltem. Azóta rosszabb minden, de hát nem mindenki lehet boldog. Nem mindenki kapja meg a boldogságot csak úgy. Valakinek bizonyos dolgokon keresztül kell menni, hogy ez az érzést megtapasztalhassák, vagy akadályokat kell leküzdeni. Van, hogy elveszítesz valakit vagy valamit és úgy érzed többé nem lehetsz boldog, mégis talán ez az esemény vezet el ahhoz, hogy a későbbiek folyamán boldog lehess.

Én nem tudom számomra melyik út járható, de még a boldogságtól messze járok. Most épp úgy érzem ismét üres vagyok. Félek, rettegek, hogy egyedül maradok. Sokáig csak a magány volt a társam, de most van akinek kiönthetem a lelkem, aki meghallgat és lelket önt belém. De mi van ha már nem elég, ha az ember annyira elkeseredik, hogy végül úgy dönt nincs tovább, és feladja. Hogy lenn-e veszteni valóm? Talán. Mindenkinek van. 

Ahogy itt ülök és írom ezeket a sorokat, elborzadok. Sokszor gondoltam egyes emberekről, hogy gyengék. Ugyan mi vezethet ahhoz, hogy valaki ilyesmiken gondolkodjon, mint, hogy mindent eldob magától. Most már tudom, hogy nem nehéz. Elég pár jól irányzott mondat, vagy balul elsült esemény, és az ember végül eljut egy pontra, ami után nincs tovább.

Én igyekszem. Tényleg próbálok pozitív lenni, keresem a jót a világban. De mi van ha az egyszer elfogy. Ha már az emberben nem lakozik jóság. Talán túl dramatizálom, vagy csak túlságosan érzékeny vagyok. Nem tudom. De az biztos, hogy az elmúlt két napot sosem fogom elfelejteni. Sikerült a maradék önbecsülésemet és önbizalmamat is porba tiporni. Tessék megint itt vagyok ugyanazokkal a problémákkal, mit pár hónappal ezelőtt. Nem eszem, pedig kellene, mert szükségem van az energiára, már csak az egészségem szempontjából is. Nem akarok senkivel sem beszélni, pedig beszélni. Beszélni kell, hogy elmondhassam mi bánt, és megértessem velük, hogy igenis fájt, amiket mondtak és tettek. De nem teszem. Csöndben maradok...az élet megy tovább. 

Ha csak önmagamban hiszek, de a felém nyújtott kezekben nem: lezuhanok. (...) Rossz egyedüllét az, amikor senkiben sem bízunk. Ez a terméketlen, rideg csontmagány. A sivár egyedüllét.

/Müller Péter/

Hiába tágas a világ, és neked elegendő lenne annak egy egészen kicsiny szeglete, sehol sem találod a helyed. Hiába vágyódsz egy árva hangra, néma csend vesz körül.

/Murakami Haruki/

Ha én elmegyek innen, velem jön a világ. Ez a világ, amit én látok, a magam szemével, a magam hangulatain keresztülszűrődve. És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyanoknak. Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják, csupán a magukét, s az én számomra az már úgyis idegen.

/Wass Albert/

Hiányérzet

„Van egy álom, mely szívemben él, mely rólad szól, és lelkemhez ér. Két karod átölel, szád a számhoz ér, de csak a vágy marad, mert az álom véget ér!”

 Nagyon magam alatt vagyok. Több mint 10 milliárd ember él a földön, nekem mégsem sikerült egy olyat találnom, akit magam mellett tudhatok. Tudom, ilyenkor azt mondják: "fiatal vagy még, előtted az élet." 

Persze az ilyenek könnyen beszélnek, hisz mellettük már ott van az, akinek kiönthetik a a szívüket ha szomorúak. Ha fáradtak, hozzábújhatnak a kedvesükhöz, és minden reggel mellette ébredhetnek. 

„Mindenkinek az életében van szomorúság meg fájdalom, de időnként jön egy fénysugár, ami elolvasztja a magányt a szívben, és vigaszt nyújt, mint a forró leves meg a puha ágy."

Lassan el kell gondolkodnom, hogy bennem van-e hiba. Körülöttem mindenki boldog, na jó azért nem mindenki, mert az én drága barátosném is hasonló kórságban szenved, mint ami miatt itt most hisztizem ,de akkor is. Tudom, hogy nekem a legrosszabb a világon.

Aztán holnap reggel felkelek és ismét belevetem magam az életbe, vidámabb hangulatban és ismét tudni fogom, hogy számomra is megvan a boldogság kulcsa valakihez, csupán keresni kell.

 

"Visszafogottsága már-már ridegséggel volt határos. Jéglány – így nevezte őt magában. És az volt az egyetlen vágya, hogy megtörje a jeget, mely alatt megbújt a nő." 
/Monika Feth/

Ha csak önmagamban hiszek, de a felém nyújtott kezekben nem: lezuhanok. (...) Rossz egyedüllét az, amikor senkiben sem bízunk. Ez a terméketlen, rideg csontmagány. A sivár egyedüllét. 

/Müller Péter/

"Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol... Ne mondja senki, hogy túlkomplikálom." 
/Anna Gavalda/

Egy újabb gyönyörű vers

Sziasztok! Hoztam egy újabb gyönyörű verset a kedvenc költőmtől, József Attilától. A mai napon vettük irodalom órán és teljesen ámulatba ejtett. Azt hiszem nem állok neki itt verset elemezni és ömlengeni arról, hogy milyen fantasztikusan írja le a költő a szerelmet, mint fogalmat és mint érzelmet, amely h igazi, mindent elsöprő tud lenni.

József Attila: Óda

1

itt ülök csillámló sziklafalon.

Az ifju nyár

könnyű szellője, mint egy kedves

vacsora melege, száll.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz -

idesereglik, ami tovatűnt,

a fej lehajlik és lecsüng

a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -

homlokod fényét

villantja minden levél.

Az úton senki, senki,

látom, hogy meglebbenti

szoknyád a szél.

És a törékeny lombok alatt

látom előrebiccenni hajad,

megrezzenni lágy emlőidet és

- amint elfut a Szinva-patak -

ím újra látom, hogy fakad

a kerek fehér köveken,

fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben

cseleit szövő, fondor magányt

s a mindenséget.

Ki mint vízesés önnön robajától,

elválsz tőlem és halkan futsz tova,

míg én, életem csúcsai közt, a távol

közelében, zengem, sikoltom,

verődve földön és égbolton,

hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,

de te megálltál szememben.

Ízed, miként a barlangban a csend,

számban kihűlve leng

s a vizes poháron kezed,

rajta a finom erezet,

föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,

hogy pillantásod metsz és alakít?

Miféle lélek és miféle fény

s ámulatra méltó tünemény,

hogy bejárhatom a semmiség ködén

termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,

alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,

reszketnek szüntelen.

Viszik az örök áramot, hogy

orcádon nyíljon ki a szerelem

s méhednek áldott gyümölcse legyen.

Gyomrod érzékeny talaját

a sok gyökerecske át meg át

hímezi, finom fonalát

csomóba szőve, bontva bogját -

hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját

s lombos tüdőd szép cserjéi saját

dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad

benned a belek alagútjain

és gazdag életet nyer a salak

a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,

csillagképek rezegnek benned,

tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,

sürög millió élő állat,

bogár,

hinár,

a kegyetlenség és a jóság;

nap süt, homályló északi fény borong -

tartalmaidban ott bolyong

az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,

úgy hullnak eléd

ezek a szavak.

A lét dadog,

csak a törvény a tiszta beszéd.

De szorgos szerveim, kik újjászülnek

napról napra, már fölkészülnek,

hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -

Kit két ezer millió embernek

sokaságából kiszemelnek,

te egyetlen, te lágy

bölcső, erős sír, eleven ágy,

fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!

Seregek csillognak érceiben.

Bántja szemem a nagy fényesség.

El vagyok veszve, azt hiszem.

Hallom, amint fölöttem csattog,

ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak,

talán kihűl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad.)

Barát

Igencsak tág fogalom. Egy szó, ami sokkal többet jelent, mint azt sokan gondolják. Mindenkinek mást jelent. Van, akinek sok barátja van, de egyikük sem kiemelkedő, van, aki minden barátját igaznak tekinti, léteznek érdek barátok, akik jól jönnek ha bajba kerülsz. Számomra azonban a barát, nem ezt jelenti. A barát az, akit ha kell az éjszaka közepén is felhívhatsz és nem csapja rád a telefont. A barát az, aki felkelt hajnali hatkor, még ha kinyomod a telefont akkor is, mert tudja, hogy fontos, hogy ne késs el egy találkozóról. Barát az, aki, ha mégis elkésel, csak mosolyog és nem várja, hogy mentegetőzz. Ha kell hullafáradtan is, de elmagyarázza a számodra érthetetlen matekpéldákat is, mert tudja, hogy az életed múlik a következő dolgozaton. Ha mégsem sikerül, melletted áll és elhiteti veled, hogy legközelebb tényleg eléred az elérhetetlent és lám sikerülni fog. Segít elhinni, hogy igenis vagy valaki, mert ő ott van, ha csak árnyékként is de mindig ott van mögötted támaszként, lelkiismeretként, vagy épp egy kedves mosolyként. A lényeg, hogy az igazi, az egyetlen, akit mindenkinek csak egyszer adatik meg megismerni, akár az igaz szerelmet ott van, és sosem szabad hagyni, hogy egy apró hiba vagy botlás miatt egy ilyen barátság tönkre menjen. Lehetnek hullámvölgyek, de ezeket le kell küzdeni, hiszen annyi közös és boldog emléketek van, amiket nem sodorhat félre egy veszekedés vagy pár hirtelen felindulásból mondott kijelentés. Megbocsátunk sok embernek, életünk során, miért ne tehetnénk meg a legjobb és igaz barátunknak. 

"A barátság két dolgon alapul. Tiszteleten és bizalmon. Mindkettőre szükség van. Mindkét félnél. Tisztelhetünk valakit, ám ha nincs meg a bizalom a másik iránt, úgy szétforgácsolódik a barátság." 

/Stieg Larsson/

"Két karját körém fonva szorosan magához ölelt. Egy szívdobbanásnyi időre meglepett, majd én is épp oly erősen átkaroltam őt. Végre valaki, aki nem azért érint meg, mert előnye származik belőle. Csak úgy magához szorít. Ölelés, hátsó szándék nélkül, csak azért, mert jólesik. Mostanában nem sokszor volt benne részem." 

/Laurell Kaye Hamilton/

"Mi a barátság egyáltalán, ha nem az, hogy osztozunk egymás őrültségeiben?" 

/Marc Lévy/

Szabó Lőrinc: Ébredés

 Sziasztok! 

Tegnap találtam ezt a verset, ismerős lehet az egyik tévé reklámból. Már ott is nagyon tetszett, hozzáteszem ez az egyik kedvenc reklámom, ezért most kirakom ide is. Nem állok itt neki elemezni, mert az ilyenben nem vagyok jó, egyszerűen csak, számomra egy gyönyörű vers.:)

Áttetsző arany ingében ragyogva

jött a nyári hajnal az égen át:

azt hitte, hogy még alszom, mert mikor

házam elé ért, elmosolyodott,

körülnézett s a nyitott ablakon

nesztelenül beugrott a szobámba,

aztán könnyű ingét ágyamra dobva

bebújt hozzám a takaró alá.

Azt hitte, hogy még alszom s megölelt

s én mozdulni se mertem, félve, hogy

felébredek és álomnak remélve,

hogy ébren vagyok...és húnyt szemmel és

mozdulatlanul és remegve tűrtem,

hogy karjaimba fészkelje magát,

s mintha egyetlen érzék erejébe

gyűlt volna testem-lelkem minden éhe

és szomja és a beteljesedés

minden ígérete, csak a tapintás

néma ajkával s vak szemeivel

szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem

az égi vendég ajándékait:

ujjainak játékában a napfény

lobogó lepkéit, karjában a

rét illatának harmatos husát

s egész testében az egymásbaringó

felhők mindenütt egyforma ölét.

Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul

feküdtem ott gyanútlan karokban,

de mikor végre álom s ébredés közt

félig tolvaj s fél-részeg öntudattal

megloptam az istenek gyönyörét,

nem bírtam tovább és csókolni kezdtem

és felütöttem a szememet...Ő

ép fölnézett rám: A kedves mosoly

megüvegesedett rémült szemén,

arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:

Te meglestél!... - sikoltotta s felugrott

és menekült, már az ablakhoz ért

és belefoszlott a hajnali égbe.

Én felültem és értelmetlenül

és soká bámultam magam elé:

szénaszag csapott be az ablakon,

messziről zúgott a hegyi patak,

a szoba még sötét volt, de a nap már

ágyamra tűzött, és a takarón

úgy pihent a fény tűzfátyola, mint

egy odadobott könnyű arany ing.

Itt van hozzá a vidi is:)

The last song - Az utolsó dal

Tegnap láttam, és azóta is eksztázisban vagyok tőle. Egyszerűen gyönyörű film. Miley Cyrus nekem nem a kedvenc színészem, de ez az alakítása tetszett. Persze a kedvencem akkor is a kis srác (Bobby Coleman), nagyon megindító alakítást nyújtott számomra. Teljesen bele tudtam magam élni a helyzetbe, amit ők éltek át és egyszerűen képtelen voltam elszakadni a filmnézésétől. Következő lépésben el kell olvasnom a könyvet, mert az mégis csak több mindent tartalmaz tartalmilag és érzelmekben is. Csak ajánlani tudom mindenkinek, őszintén szólva nekem az ilyen típusú filmek a kedvenceim. Sajnos a tapasztalatom azt mutatja, hogy túlságosan sok már a nyálas romantikus, happyenddel végződős film, meg a sok idióta vígjáték. Ez a film valahogy elgondolkoztatott, volt mondanivalója és úgy gondolom másoknak is hasonló tapasztalata van e filmmel kapcsolatban.

Emellett volt még szerencsém Nicholas Sparks, aki történetesen az eredeti művet írta, pár másik művének filmfeldolgozását is látnom. A Séta a múltban egy kedvenc számomra, amit csak nagyon nehezen sikerült megnéznem, mert valami mindig közbejött, de aztán végül sikerült és nagyon odavoltam a filmért. Mandy Moore nagyot alakított ebben a filmben és megmondom őszintén más filmben nem is szeretem nézni, mert ebben annyira tetszett játéka. Persze ott van még a Szerelmünk rabjai is, de sajnos azt nagyon régen láttam és nem nagyon emlékszem a filmre, éppen ezért a közeljövőben megnézem és írok róla véleményt, de az eddigi filmek alapján szerintem ez is gyönyörű film lehet. Egyszóval mindenkinek ajánlom, aki igazi, mégis szívszaggató szerelmi történeteket akar olvasni, vagy nézni,esetleg mindkettőt.

Filmajánló

Pár napja találtam ezt a filmet és mit ne mondjak lenyűgözött. A legjobb barátnőm pont másnap mondta, hogy a könyvet ami alapján a film készült, elolvasta és nagyon bejött neki. Megnéztük és másnap jött a másik két rész. Eszméletlen. Mindenkinek  csak ajánlani tudom, aki bírja az erőszakot, vért és az igazság leleplezését. A Tetovált lány pont ilyen film.

A Tetovált lány

A lány, aki a tűzzel játszott

A kártyavár összedől

Magányosan élve....

Érdekes ez a dolog az életemben. A magány egész életemben elkísért. Noha mindig voltak és jelen pillanatban is vannak, és biztosan lesznek a jövőben is barátaim, akiket a világon nem cserélnék el semmiért sem. Mégis úgy érzem, egyedül vagyok. Olyan, mintha nem lennék egy teljes egész. Mintha egy részem elveszett volna valamikor, vagy még nem találtam meg. Sokszor, ahogy az utcán sétálok, undorodva nézem a boldog szerelmes párokat. Végigsöpör rajtam az irigység, mert én nem élvezhetem azt a szeretetet, mint azok, akik rá találtak a párjukra. Én magam pedig állandóan csak egyedül sétálok, magamban elmélkedve azon, hogy mi lenne, ha...de nekem sajnos nincs ha, nekem csak a magány maradt. Sokszor gondolkodom azon, hogy lehet-e olyan, hogy valaki az egész életében egyedül van, magányos. Lassan kezdek ezzel a gondolattal megbarátkozni. Na, és mi van abban, ha valakinek egyszerűen nincs párja? Nagydolog. Néha elfogja az a végtelen rossz érzés, hogy egy fekete folt a nagyvilágban, de egyébként idővel hozzászokik és rájön, hogy ez az egész akár még jó is lehet. Teljes szabadságot élvez. Akkor, és amikor akar, akkor tesz bármit. Nem kell máshoz alkalmazkodnia és figyelembe vennie semmilyen korlátozást. Csak ő van és a világ. Lassan kezdek ehhez hozzászokni. Várok még arra, aki miatt örömmel feladnám ezt a szabadságot, de tudom, hogy csak hitegetem magam.

Néha szoktam ilyeneket álmodni, de valahogy mindig ugyanaz a vége. Vagy meghal az illető vagy én, de sosem jön össze. Pár éve volt egy furcsa álmom. Más volt, mint a többi. Egy tisztásos voltam. A tisztás sűrű erdő zárta körbe. Ezen a gyönyörű megvilágított szabad területen, egyfajta bál volt. Az emberek táncoltak. A legjobb barátnőm boldog volt, mert táncolt a párjával, akit megismert és beleszeretett. Eredetileg nekem tetszett a srác és engem ismertettek meg vele, de mikor láttam barátnőm szemében a szikrát, félre álltam az útból. De ezen a helyen csak ültem a mező közepén, körülöttem az emberek táncoltak. Én sírtam, vigasztalhatatlanul sírtam és egyszer csak egy alakot láttam meg a fák árnyékában. Nem láttam az arcát, de a csibészes félmosolyt láttam. És hallottam bársonyos és titokzatos hangját. Aztán felébredtem. Nem tulajdonítottam akkor ennek az álomnak nagy jelentőséget, de azóta is, ha magányosnak érzem magam, ez az álom jut eszembe. Ez az álom tartja bennem a reményt, hogy talán rám is vár valaki a nagyvilágban

Megzakkanva?

Talán őrültnek tartasz, amiért ilyenek fordulnak meg a fejemben, de úgy érzem, jobb, ha leírom. Mint tudod, szeretek írogatni, nem mintha bármiféle tehetségem lenne hozzá, de hobbyként jó dolognak tartom. Egyfajta önkifejezés számomra. Nem vagyok átlagos ember, bár senki sem az. Mindenki különleges valamiben, de ne térjünk el a tárgytól, ezt egyszer már bővebben kifejtettem. Nos, nem csak egyféle történetem van, hanem szám szerint pontosan kettő. A személyiségem két oldalát mutathatom be ezzel, úgy érzem. Az egyik a vadabb, mindent bevállalós, vadóc és bátor leányzó, aki sosem adja fel, noha vannak hullámvölgyei, mert ő is egy érzőlény, még ha próbál erős lenni, és vastag páncél mögé rejti az igazi valóját. Ez a rejtett énem, hogy úgy mondjuk. 

A másik lány kevésbé valószerűtlen. Átlagos, sokat szenvedett, szinte csak negatív tapasztalatokat megélt lány. Erősen visszahúzódó és vonzza magához a rosszat, ennek következtében egy esemény miatt durva és mély depressziós lesz, de végül, mikor jön a szép szőke herceg, aki megmutatja neki, hogy van benne érték, kibújik a depressziós csigaházából és elkezd élni. Nos, ez inkább én vagyok. Persze, nem a depressziós, hanem az önértékelési problémákkal küzdő része.

Várok még a saját szőke hercegemre, aki által kibújhatok a csigaházamból, de még nem igazán akar felbukkanni. Viszont mostanság teljesen meg vagyok húzatva. Kezdek aggódni attól, hogy meggágyultam. A valós ábrázolás és leírás híve vagyok ezért a fejemben, minden szereplőm él és virul, sokszor elképzelem az adott szituációban őket. Sokszor saját magamat képzelem főszereplőim helyébe, így sokkal könnyebb az írás. Mostanság viszont, Hope az elsőként leírt szereplőm szó szerint életre kelt bennem. Nem akarok titkot elárulni, a meg nem történt eseményekről, amik azon a blogon fent vannak, de a lényeg, hogy én előrébb tartok, mint a publikált változat. 

Jelen esetbe Hope egy rossz időszakon megy át, amit most már lassan én magam élek meg. Sokszor van olyan pillanat, hogy hirtelen úgy érzem, ott vagyok a történetben, azon a helyen, ahol a legutoljára abbahagytam az írást. Legutóbb kábé 4 napig nem volt időm írni és éjszakánként folyamatosan járt az agyam az utolsó sorokat ismételve, mint egy beragadt videoszalag. Szó szerint megakadt a lemez. Néha, mikor tükörbe nézek, a tükörképem Hope lesz, és egyszerűen megszólal a fejemben. Vagy ha nincs tükör, akkor szimplán csak a fejemben hallom a hangját, ha ruhákat nézegetek a neten. Tudni illik ő igazán boltkóros. Persze nem vagyok elmebeteg, csak erősen szabadjára engedem sokszor a fantáziám és valljuk be, vágyom abba a világba, amelyet megteremtettem.

Jelenlegi állapotomhoz...

Hercegnő leszek

"Nincs szép test és csúnya test: mindegyik ugyanazt az utat járta be, mindegyik a benne lakó lélek látható része."/Paulo Coelho/

Hát ezt is megértem. El sem hiszem, hogy így röpülnek az évek. Idén érettségi, de ne rohanjunk egyből a végére. Előtte még ott a bizonyos Szalagavató. Tiszta hiszti az egész, és elmebaj. Az emberek elvesztik a fejüket az előkészületek során. Az osztályok között nincs meg az információáramlás, senki sem tud semmit. Aztán lassan elkezdődnek a próbák, és szép lassan kezd összeállni a kép, míg végül egy gyönyörű estéje lesz minden résztvevőnek, ha nem az apró hibákat veszi észre, hanem azt a csodálatos hangulatot éli meg, ami ilyenkor jelen van. Eddig kétszer voltam szalagavatón. Két éve a testvéremén, ahol erősen kellett koncentrálnom, hogy ne bőgjek, illetve a felettem járó évfolyamén, mint segítő. Senkit sem ismertem ott, csak látásból, mégis olyan megható volt az egész, hogy ott is kis híján sírás lett a vége, aztán persze jött az irigység, hogy nekem még egy évet várni kell. De most itt vagyok, és én is része lehetek ennek az egésznek. Megmondom őszintén teljes mértékben be vagyok zsongva. Ez lesz az én estém, ami csak rólam szól. Gondolom, sokan vannak még így ezzel. Múlthét pénteken már a keringő ruhámra is rátaláltam. Szó szerint szerelem volt első látásra. Bárcsak a szerelem is ilyen egyszerű lenne...Nem voltam sose a habos-babos ruhák híve, most mégis hagytam, hogy a rejtett hercegnő kiélje magát bennem. Amint a kép is mutatja, egy szép fűzős, tütüszoknyához hasonlító ruhát választottam. (én csak hosszított tütüszoknyának hívom:-))

Miután eldöntöttem, hogy ezt választom, a zsongásom csak még tovább fokozódott, és egész hétvégén áradoztam a családnak, és azt dudorásztam, hogy "széép leszeek". Nem voltam sosem büszke a külső adottságaimra, hisz nem vagyok egy szépségkirálynő, és sosem leszek az. Erről már letettem.(hozzáteszem, már nem is vágyom erre.) De amikor a ruhákat próbáltam, akkor gyönyörűnek éreztem magam. Akkor egy kis ideig én voltam a világon a legszebb. Pedig ugye nem a ruha teszi az embert. Jelen esetben így volt. Aztán, mikor visszabújtam a civil öltözetembe, ismét az a szürke kisegér lettem, aki eddig is volt. Most már csak a napokat számolom, hogy ismét belebújhassak az én "hosszított tütüszoknyámba", és hercegnőnek érezzem magam és a világon a leggyönyörűbbnek.

( Itt van még a másik két ruha, amit megpróbáltam.A második, volt még a nagy esélyes, de végül nem az lett a befutó.)

Siker a kudarcok után

El sem hiszem, hogy valami az életben nekem is összejöhet. Sosem voltam egy nagy önbizalmú ember. Sok negatív tapasztalatot szereztem az életben. Kaptam már hideget, meleget egyaránt, persze a hideg többségben volt. Most azonban úgy tűnik felragyogott a szerencsecsillagom. Egy hétig paráztam, alig aludtam, hogy vajon összejön-e a dolog és ma már azt hittem, nem sikerül, mikor nagy örömömre kiderült, hogy sikerült! El sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok. Végre egyszer nekem sikerült! Most én örülök, és nem más! Nem ülök a sarokban gubbasztva, a könnyeimmel áztatva, kedvenc kispárnámat. Most én vagyok a világ közepe, és igyekszem minden pillanatát kiélvezni, mert lehet csak pillanatokig fog tartani, de az a pár másodperc egy életre szóló élmény lesz nekem.

Sosem éreztem, hogy bármiben is jó lennék, meg akkor sem, mikor mondták, hogy egy tevékenységben egyedülálló vagyok. Egy apró hiba, vagy sikertelenség és minden összeomlott. Érzékeny típus vagyok, ez van. De kemény is. Egy szitkozódás, vagy beszólás már lepereg rólam. Az ember megtanul egy idő után póker arcot vágni, és nem figyelni az ilyen megjegyzésekre. De belül, mélyen legbelül, mindig fáj, ha bántanak. Legjobb védekezés a támadás, vagy a pókerarc. Egy időben, mikor nagyon depis voltam, akkor volt a legkönnyebb. Abban az időben úgy éltem, mint egy múmia. Éltem, de csak, mint valami marionett bábú, csináltam, amit elvártak tőlem, de maga a lélegzés is fájdalmat okozott nekem. Nem voltak barátaim, csak az én kutyám, aki akkor a legjobb barátom volt. Zakkantnak tartottak, mert több időt töltöttem egy szőrös négylábúval, lehet akkor gágyultam meg teljesen. Saját kis világom volt, teljesen elrugaszkodtam a valóságtól. Mindig csak az ábrándok maradtak. Aztán jött más is. Evési problémák, melyeket, azóta is külön kiegészítőként hordozok magammal.

Ma már jobb a helyzet. Vannak barátaim, sőt igazi hamísíthatatlan kebelbarátnőm is, akiért hálát adok, mert sokat segített nekem az elmúlt két évben. Nem hagyja, hogy elhagyjam magam és ez fontos nekem. Néha még rezeg a léc, de mindig időben lépek vissza a szakadék széléről. Mostanság elég vicces a dolog, mert vakon megyek a rossz irányba, és észre sem veszem, hogy már megint a hülyeséget csinálom, de akkor jönnek a hűséges barátok, akik ha kell erőszakkal, de visszatartanak.

Új kedvencek

Ezt muszáj betennem. Tegnap néztem X-Factort és az egyik szerencsés továbbjutó fiatalember énekelte gyönyörűen. Szerencsére megtaláltam az eredetit. Nem meglepő, hogy az egyik kedvenc énekesem Josh Groban énekli. A címe: February song

Különlegességek

Sokat gondolkoztam ezen. Különleges. Lehet, valaki a reális, való világban különleges? Attól, függ, hogy honnan nézzük. Az emberek, nem képesek villámokat létrehozni, nem tudnak repülni, vagy testrészeket újra növeszteni. De csak ez számít különlegességnek? Vajon létezik olyan, aki gondolatokban olvas, vagy épp a jövőt látja? Nézhetjük, tudományos szempontból a dolgokat és mindenre találhatunk magyarázatot. Sokszor azt tapasztalom, hogy az orvos tudomány egy hibával, betegséggel, vagy rendellenességgel magyarázzák, ha valaki különleges valamiben. De, miért kell mindennek tudományos alapja lenni?

Miért nem hihetünk szimplán a szemünknek, vagy a tetteknek? Egyszer láttam egy filmet. Pán Péter. Egy igazi kultuszfilm számomra, és úgy vélem a gyerekek egyik kedvence is. Ott hangzott el ez az idézet is. "Hiszek a tündérekben. Hiszek, hiszek!”

Ha, valaki azt mondja, erre nincs reális magyarázat, én ezzel az idézettel válaszolok. Miért ne lehetne? Elvégre, nem láttunk még tündéreket, de az nem jelenti azt, hogy nincsenek. Én amondó vagyok, ha az ember képes hinni valamiben, igenis valósággá válhat egy vágya. Persze ezen nem azt kell érteni, hogy holnapra milliomos akarok lenni. Lehet, ez egy álom, de sosem hullik minden az ölünkbe. Mindig vágytam, hogy az emberek elismerjék a munkámat.

Nem különbözik az én helyzetem sem, bárki mástól. A nővérem, mondhatni „tökéletes”. Kiválóan tanult, mindig jó kislány volt gyerekkorában, és segítőkész, tisztelettudó. Én természetesen ennek még csak az árnyéka sem. Nem voltam, jó tanuló, mindig rosszalkodtam és szerettem ellenkezni.  Mégis, annyira vágytam arra, hogy engem is elismerjenek. Sok mindent kipróbáltam az életben. Azonban sosem bizonyultam jobbnak nála semmiben. Vagy ugyanolyan volt a teljesítmény, vagy ő jobb volt egy hajszálnyival, mint én. Rémesen csekély mértékűre zsugorodott az önbizalmam emiatt. Sajnos, a mai napig nem nyertem ezt vissza, de legalább sosem kell attól félnem, hogy valamiben elbízom magam.

Egy dolog azonban van, amiben különleges vagyok. Csak én és senki más. Lehet, sok hasonló ember hozzám, és nem is számítok igazán különlegesnek, de nekem az és ez a legfontosabb nekem. Imádom az állatokat, főleg a kutyákat. Több mint hat éve foglalkozom kutyakiképzéssel és viselkedés problémákkal küzdő kutyák helyrehozásával. Sosem tanultam iskolában, van tanfolyamon, hogyan kell kutyát nevelni, kizárólag a saját kutyám és más képzett kutyák által ért tapasztalatokból gazdálkodom. Meg kell mondjam, nem is olyan rosszul. Ma már saját foglalkozást tartok olyan önkénteseknek, akik menhelyen élő kutyusokkal szeretnének foglalkozni. Én magam több problémás kutyának könnyítettem meg gazdához kerülését, és egyre többször kérik a segítségemet, ha problémás kutyával kerülnek szembe.

Sosem szerettem a szokásos, sablon módszereket alkalmazni, noha az elmúlt két éven ez ellőttig én sem ismertem másokat. Amióta láttam a tévében egy férfit, aki inkább lelki úton közelíti meg a dolgokat én is elkezdtem az ő módszereit alkalmazni, saját kutyámon, kísérlet képpen, mivel ilyen szempontból igencsak szkeptikus típus vagyok. Drámai változások történtek, napok lefolyása alatt. Aztán ezt áthelyeztem a menhelyes, vagy problémás kutyák kezelésébe és igencsak pozitív eredmények születtek.

Azóta már önállóan, saját trükkökkel és módszerekkel dolgozom. Ha saját kutyát választok, képzésre, van, hogy hetekig, keresem a megfelelő alanyt. Sosem én kérem, hogy válasszanak nekem. Aztán egyszer csak meglátom az egyikükben azt, amit kerestem. Sosem tudtam ezt megmagyarázni, egy kis belső hang. Ez kölcsönös szokott lenni. Jelenleg két állandó tanítványom van, és egy, amelyiket már tovább tudtam adni, afféle bevezető kutyának, olyanoknak, akik magával a kutyakiképzéssel is ismerkednek. A másik kettő, mind ez a fajta kiválasztás eredménye volt. Az egyiküket már akkor kinéztem, mikor volt épp egy tanítványom. Valami megfogott benne, és azóta is, foglalkozom vele. Különleges kapcsolatom van vele. Egy problémája, ami igencsak komoly még mindig kezelés alatt, van de egyébként nagyon jól össze lett rakva. A másikkal pár napja kezdtem el foglalkozni, de már egy hónapja kiszúrtam magamnak, mikor a menhely egyik gondozója sétálni vitte. Egy hiperaktív vizslalány, tele energiákkal, amiket nem tud levezetni, emellett senki sem mondta meg neki, mit jelent szót fogadni. Furcsa volt, mivel a saját kutyám eddig minden tanítványomat első pillanatban leteremtette, jelezve ki a főnök, most azonban kifejezetten rám hagyta a dolgokat. Ennek a kutyának eszméletlen energiái vannak. Bár még csak egyszer foglalkoztam vele, nem vagyok elkeseredve. Ez a kutya végre nagy kihívás, amit már régen tapasztaltam.

Nos, ezzel a kis kitérővel, hogy nem kell a jövőt látnunk, vagy gondolatokban olvasnunk, ahhoz, hogy különlegesek legyünk. Én tudom, hogy különleges vagyok, mert másképp viszonyulok egy állathoz, mint mások. Tudom, hogy ez nem átlagos, és már azt is, hogy ez nem baj. Vannak, akik az írásban különlegesek. Nagyon sokan. Eszméletlen műveket olvas az ember a blogokon, és még csak nem is tudjuk, mennyi tehetséges író lappang otthon a számítógép előtt, aki csupán csak önmaga szórakoztatására ír. Vannak, akik tényleg képesek a telepátiára, vagy látomásaik vannak, de ilyen példával nem tudok szolgálni. Ilyen példák csak véletlenekre alapszanak az én esetemben is. Például, én mindig kiszúrom egy könyvben, vagy egy filmben, de akár a való életben is, hogy ki a rossz fiú. Méghozzá igen egyszerű módon. Ők szoktak szimpatikusak lenni.

Ezek persze csak véletlenek, de lehet, hogy nem. Mindenki maga dönti el, hogy miben hisz. Én hiszem, hogy minden ember különleges valamibe, csak oda kell figyelnie. Ugyanígy léteznek a csodák is, ha a csoda szó valós értelmében keressük ezeket, a csodálatos jelenéseket.