Különlegességek

Sokat gondolkoztam ezen. Különleges. Lehet, valaki a reális, való világban különleges? Attól, függ, hogy honnan nézzük. Az emberek, nem képesek villámokat létrehozni, nem tudnak repülni, vagy testrészeket újra növeszteni. De csak ez számít különlegességnek? Vajon létezik olyan, aki gondolatokban olvas, vagy épp a jövőt látja? Nézhetjük, tudományos szempontból a dolgokat és mindenre találhatunk magyarázatot. Sokszor azt tapasztalom, hogy az orvos tudomány egy hibával, betegséggel, vagy rendellenességgel magyarázzák, ha valaki különleges valamiben. De, miért kell mindennek tudományos alapja lenni?

Miért nem hihetünk szimplán a szemünknek, vagy a tetteknek? Egyszer láttam egy filmet. Pán Péter. Egy igazi kultuszfilm számomra, és úgy vélem a gyerekek egyik kedvence is. Ott hangzott el ez az idézet is. "Hiszek a tündérekben. Hiszek, hiszek!”

Ha, valaki azt mondja, erre nincs reális magyarázat, én ezzel az idézettel válaszolok. Miért ne lehetne? Elvégre, nem láttunk még tündéreket, de az nem jelenti azt, hogy nincsenek. Én amondó vagyok, ha az ember képes hinni valamiben, igenis valósággá válhat egy vágya. Persze ezen nem azt kell érteni, hogy holnapra milliomos akarok lenni. Lehet, ez egy álom, de sosem hullik minden az ölünkbe. Mindig vágytam, hogy az emberek elismerjék a munkámat.

Nem különbözik az én helyzetem sem, bárki mástól. A nővérem, mondhatni „tökéletes”. Kiválóan tanult, mindig jó kislány volt gyerekkorában, és segítőkész, tisztelettudó. Én természetesen ennek még csak az árnyéka sem. Nem voltam, jó tanuló, mindig rosszalkodtam és szerettem ellenkezni.  Mégis, annyira vágytam arra, hogy engem is elismerjenek. Sok mindent kipróbáltam az életben. Azonban sosem bizonyultam jobbnak nála semmiben. Vagy ugyanolyan volt a teljesítmény, vagy ő jobb volt egy hajszálnyival, mint én. Rémesen csekély mértékűre zsugorodott az önbizalmam emiatt. Sajnos, a mai napig nem nyertem ezt vissza, de legalább sosem kell attól félnem, hogy valamiben elbízom magam.

Egy dolog azonban van, amiben különleges vagyok. Csak én és senki más. Lehet, sok hasonló ember hozzám, és nem is számítok igazán különlegesnek, de nekem az és ez a legfontosabb nekem. Imádom az állatokat, főleg a kutyákat. Több mint hat éve foglalkozom kutyakiképzéssel és viselkedés problémákkal küzdő kutyák helyrehozásával. Sosem tanultam iskolában, van tanfolyamon, hogyan kell kutyát nevelni, kizárólag a saját kutyám és más képzett kutyák által ért tapasztalatokból gazdálkodom. Meg kell mondjam, nem is olyan rosszul. Ma már saját foglalkozást tartok olyan önkénteseknek, akik menhelyen élő kutyusokkal szeretnének foglalkozni. Én magam több problémás kutyának könnyítettem meg gazdához kerülését, és egyre többször kérik a segítségemet, ha problémás kutyával kerülnek szembe.

Sosem szerettem a szokásos, sablon módszereket alkalmazni, noha az elmúlt két éven ez ellőttig én sem ismertem másokat. Amióta láttam a tévében egy férfit, aki inkább lelki úton közelíti meg a dolgokat én is elkezdtem az ő módszereit alkalmazni, saját kutyámon, kísérlet képpen, mivel ilyen szempontból igencsak szkeptikus típus vagyok. Drámai változások történtek, napok lefolyása alatt. Aztán ezt áthelyeztem a menhelyes, vagy problémás kutyák kezelésébe és igencsak pozitív eredmények születtek.

Azóta már önállóan, saját trükkökkel és módszerekkel dolgozom. Ha saját kutyát választok, képzésre, van, hogy hetekig, keresem a megfelelő alanyt. Sosem én kérem, hogy válasszanak nekem. Aztán egyszer csak meglátom az egyikükben azt, amit kerestem. Sosem tudtam ezt megmagyarázni, egy kis belső hang. Ez kölcsönös szokott lenni. Jelenleg két állandó tanítványom van, és egy, amelyiket már tovább tudtam adni, afféle bevezető kutyának, olyanoknak, akik magával a kutyakiképzéssel is ismerkednek. A másik kettő, mind ez a fajta kiválasztás eredménye volt. Az egyiküket már akkor kinéztem, mikor volt épp egy tanítványom. Valami megfogott benne, és azóta is, foglalkozom vele. Különleges kapcsolatom van vele. Egy problémája, ami igencsak komoly még mindig kezelés alatt, van de egyébként nagyon jól össze lett rakva. A másikkal pár napja kezdtem el foglalkozni, de már egy hónapja kiszúrtam magamnak, mikor a menhely egyik gondozója sétálni vitte. Egy hiperaktív vizslalány, tele energiákkal, amiket nem tud levezetni, emellett senki sem mondta meg neki, mit jelent szót fogadni. Furcsa volt, mivel a saját kutyám eddig minden tanítványomat első pillanatban leteremtette, jelezve ki a főnök, most azonban kifejezetten rám hagyta a dolgokat. Ennek a kutyának eszméletlen energiái vannak. Bár még csak egyszer foglalkoztam vele, nem vagyok elkeseredve. Ez a kutya végre nagy kihívás, amit már régen tapasztaltam.

Nos, ezzel a kis kitérővel, hogy nem kell a jövőt látnunk, vagy gondolatokban olvasnunk, ahhoz, hogy különlegesek legyünk. Én tudom, hogy különleges vagyok, mert másképp viszonyulok egy állathoz, mint mások. Tudom, hogy ez nem átlagos, és már azt is, hogy ez nem baj. Vannak, akik az írásban különlegesek. Nagyon sokan. Eszméletlen műveket olvas az ember a blogokon, és még csak nem is tudjuk, mennyi tehetséges író lappang otthon a számítógép előtt, aki csupán csak önmaga szórakoztatására ír. Vannak, akik tényleg képesek a telepátiára, vagy látomásaik vannak, de ilyen példával nem tudok szolgálni. Ilyen példák csak véletlenekre alapszanak az én esetemben is. Például, én mindig kiszúrom egy könyvben, vagy egy filmben, de akár a való életben is, hogy ki a rossz fiú. Méghozzá igen egyszerű módon. Ők szoktak szimpatikusak lenni.

Ezek persze csak véletlenek, de lehet, hogy nem. Mindenki maga dönti el, hogy miben hisz. Én hiszem, hogy minden ember különleges valamibe, csak oda kell figyelnie. Ugyanígy léteznek a csodák is, ha a csoda szó valós értelmében keressük ezeket, a csodálatos jelenéseket.