Bármennyire is próbáltam eddig kerülgetni ezt a témát, mostanra elérkezett az idő, hogy lépjünk egy jó nagyot előre. Közel hat hét karantén, thanks for Corona...tényleg nem vicc, és én még nem kerültem kórházba. Na de, ez nem egy korona poszt.
Viszont ami ezalatt a közel másfél hónap alatt rám telepedett, de iszonyatosan az magány érzése. Furcsa dolog lehet ez tőlem, aki egy alapvetően introvertált, magának való, sokszor inkább fejben, mint a valóságban létező személy. Tudom, állítólag úgy alapvetően az érzelem nyilvánításra is minimálisan vagyok képes. Akkor, hogy is van ez? Nos, ha valaki egyszer már megtapasztalta milyen érzés egy partnerrel együtt lenni, még ha nem is kiegyensúlyozott a kapcsolat, az elején mindig ott van az szép lila felhő, tehát vannak jó érzések és emlékek, ezt nem tagadhatjuk le. Amikor ez megszűnik, és szépen végig megyünk az ún. gyász fázisain, ezekbe az ábrándokba tökéletesen bele tudunk kapaszkodni. Addig nem érezzük magunkat olyan magányosnak, de idővel, amikor szépen lassan elkezdjük feldolgozni, hogy ami volt, elmúlt, bár az elején gyilkos fájdalommal jár, de az agyunk szépen lassan elkezdi az emlékeket, érzéseket eltenni... fel a padlásra, oda, ahova ezek valók. Lassan minden fakulni kezd, és egyszer csak rájössz, hogy már nem hiányzik azaz ember.
Elkezded ismét önmagad építeni. rájössz, hogy a változást csak te magad hozhatod az életedbe, azzal, ha ismét kinyitod az erőd kapuját és beengeded a friss levegőt, hátha valami olyasmit is magával hoz, amire éppen, vagy akire éppen szükséged van.
Ez egy nagy lépés, hiszen ez bizonyos szempontból egy út az ismeretlenbe. Bevallom sosem voltam az a könnyen ismerkedős típus, egy kezemen megtudom számolni, hányszor voltam "randin" az elmúlt 12 évben, jó ebből azt a 4 évet vonjuk le. Szóval 8 év alatt, talán 4 ilyen volt, ebből kettőből lett második vagy harmadik, az is 17-20 korom között. Szóval mondhatni, sejtelmem sem volt hol kezdjem. Korona és a karantén idején a tinder és társai virágkorukat élik, és ugye sok sikersztori történt már, esélytelen, hogy épp mostanság esem orra a szőke herceg előtt, úgyhogy ideje volt appolni.
Eleinte baromi lelkes voltam, hú de izgi, tuti elsőre meglesz...hát csalódnom kellett. Komolyan a kommunikáció, mint olyan teljesen kiment a divatból. Értem én, hogy sokat beszélek, de ha nincs miről, öregem a falnak is magyarázhatok. És igen, tudom, hogy nem vagyok egy 10/10-es szupermodell, de, hogy ennyire a külsőségekre menjünk rá.. szintén csalódás.
No, de azért akad egy-egy reményteli eset. És itt jön a lényeg. Van az a pillanat, amikor a jobbra-balra húzogatás közben egyszer csak megáll az ujja az embernek. Visszanéz rá egy arc, és bumm. Ott valami történik...Nekem is van ideálom, tudjátok, Olyan Ragnar Lodhbrok féle viking félistenek. Erre, persze, hogy valami totál átlag, aranyos jó fiún akad meg a szemem. Ez van, match van, és még a csoda is megtörténik h elkezdtek beszélgetni. Kedves, gyanúsan kedves, aranyos a hangja is, magáról nem beszél sokat, de én érdeklem, aztán puff egyszer csak beüt a ménkű. Hát itt valami bűzlik. Rám jön a para, kezdődik a túlgondolás, előre vetítve az összes létező jövő képet, benne minden fajta negatív kimenetellel. három hétre felszívódom...ezalatt viaskodom, és akkor szabadon eresztem a negatív emlékeket, melyek önnálló életre kelnek, az elhangzott sértések, bántások, veszekedések. Mind azt sugallja, "Ember, miért akarsz kitenni valakit ismét ennek a szenvedésnek, mely TE magad vagy!".
És akkor ideje kicsit elcsendesedni. Gondolkodni. Átélni ezt a részét is a múltnak. Hadd tombolja csak ki magát, anélkül úgy sem ereszt el. Eközben, mivel a technika erre is kitalál már varázslatot ismét appolsz egy mini youtube alkalmazást. Sok pici videó ezer meg ezer témában. Köztünk egy nagyon fontossal. Ami léleksimogató és terápiás hatású. Mert tudod, hogy ez hiányzik. Hogy valaki esténként, szép szavakkal kívánjon jó éjszakát, hogy elmondja minden rendben lesz, hamarosan találkozni fogsz azzal a valakivel. Hogy szimplán csak elmondja, mennyire csodálatos vagy, vagy éppen cuki, esetleg gyönyörű. Gyerekes mi, viszont nekem segített. Túl lendülni, ezen is. Fogtam a papírt és ceruzást, majd írni kezdtem, az érzéseimről, a félelmeimről. És láss csodát, emberünk jól vette. Hogy mi lesz? Senki sem tudja, majd az élet megmondja.
Egy biztos, most valami merőben új dolog van készülőben, az, hogy ezt miként éljük meg, az csakis kizárólag rajtunk múlik.
