Ó, de szerettem volna elkerülni. Tényleg. Akartam, hogy a kis terv a fejemben működjön. Minden olyan egyszerű volt. Barátság. Semmi több. Nincs benne zavar, csak beszélgetések, nevetés, diskurzus, viccelődés, időnként égbe menő viták és civakodások, de ennyi. Nincs a dolgok mögött semmi. Figyelmeztettél, de én legyintettem. Ugyan, hiszen lezártam, eltettem, mi baj lehetne. Aztán ahogy teltek a napok, a jóleső érzés vissza-vissza jött. A tudat, hogy lesz megint egy másnap amikor beszélünk, van értelme felkelni aznap is az ágyból. Ahogy teltek a napok, ez már-már egy keserédes sóvárgássá kezdett átalakulni, mint a drogfüggő, aki semmi másra nem tud gondolni mint a következő adag drogra, amit magába fog fecskendezni, amint az előzőnek elmúlik a hatása.
Voltak intő jelek. Folyamatosan. Nem vettem őket tudomásul. A piszkos kis remény ismét gyökeret kezdett bennem verni, én meg galád módon elkezdtem táplálni, az összeragasztott szilánkokat körbefonni ezzel a hamis illúzióval. Szóltál, hogy pár nap és eltűnsz. Vele. Csak legyintettem. Hát persze. Ez természetes. Semmi gond. Hiszen ebben a helyzetben az ember lánya csak bólogat és a háttérbe húzódik. És akkor minden, amin eddig dolgoztam, ahogy teltek a napok egyszer csak összeroppantották azt a kis apró szívet. Ezért most senkit sem vonhatok felelősségre. Én tettem. Saját magam zúztam össze, a mazochizmust egy merőben új szintre emeltem. Nappal keringtem mint egy szellem, és semmi mást nem éreztem, mint egy tátongó lukat a mellkasomban, amit az tátongó üresség és a pestisként terjedő sötétség kezd megtölteni, majd éjjel csak feküdtem az ágyban és hagytam, hogy a könnyek maró fájdalommal csorogjanak le az arcomon, annak tudatában, hogy nem tehetek semmit. Az ég egy adta világon semmi sem fog megváltozni, és egyszeriben csak azon kaptam magam, hogy ismét azon gondolkodom, mi értelme van mégis a létemnek. Miért nem könyörül meg rajtam az univerzum és hagy semmivé lenni. Egyszerűen csak hagyni megszűnni létezni.
Könyörögve kértem, valakit, vagy valamit, ami miatt tudhatom, hogy van értelme várni a holnapot. Ami egy halvány remény sugarat adhat, hogy nekem is van egy lélek ott kint a milliárdok között, ami rám vár és egyszer megpihenhetek mellette. Aztán ma reggel felébredtem. Ismét elérkeztem a START mezőhöz. Újból kezdem a darabkák összehegesztését. Nélküled. Nem ezt ígértem tudom, de sajnos én bizonyultam a gyengébbnek ebben a küzdelemben. Tovább kell mennünk, kinek-kinek a maga útján, akkor is, ha életünk további részében egy betöltetlen űr marad a másik. Hiszem, hogy nem véletlen volt az, hogy minket összesodort a szél, csak épp rossz volt az időzítés. Előfordul. Időnként ott fent is hiba csúszik a gépezetbe.
Vigyázz magadra! Kívánom, hogy boldog és teljes életed legyen!
Szeretettel: Bárcsaklány
