Amikor már éppen azt gondolnád, hogy minden rendben. Csak néha napján jön rád az a gyomorforgató érzés, hogy vajon más is ugyanolyan nyomorultul érzi magát minden éjjel mint TE, egyszeriben csak az univerzum nyakon csap. Úgy istenesen. Valami ilyesmi lehet egy függőnek, amikor a tiltott szerre X józan időszak után megbicsaklik az akarata és ismét a szerhez nyúl. Amikor újra megtapasztalja, milyen kellemes érzés járta át az egész testét arra rövidke időre, amíg a szer a szervezetében dolgozott. Addig nincs gond, lelki nyugalom és eufória van.
Teszem a dolgom. Tudom, hogy tovább kell mennem, le kell tennem ezt a mázsás súlyt, hiszen addig, amíg cipelem, nem tudok tovább haladni. Az utóbbi napokban ismét felerősödött a befejezés gondolata. Amikor reggel felkelsz és lényegében már nem látsz semmit, amit motiváljon. A program fut, mint egy gép, tökéletesen megy a szoftver, de mint akinek tönkre ment az aksija, csak hálózatról működik. Az egyedüllét már-már megváltás, hiszen saját magad társasága jelenleg az egyetlen, ami fennáll. A környezeted egy következő szintre lépett, ami jó, sőt szuper, hiszen már nincs szükségük rád. Ismét nekiálltál nem tudatosan rendezgetni a körülményeket. Vajon most is meg fogsz állni az utolsó pillanatban? Vagy végre lesz elég bátorságod resetet nyomni?
Idegesítőek a hangok, ugye? Az egyik oldalon szól, hogy gyerünk, csináld! Könnyíts magadon! A másik oldal pedig folyton csak aggodalmaskodik, hogy jaj mi lesz, ha? Te magad is tudod, hogy ez, amiben most vagy nem több puszta létezésnél. Ha egy mesében lennél, legalább lehetnél a karakter, aki gonosszá válik és kiadja magából a sok sötétséget, ami benne van így vagy úgy, nem érdekelve, hogy ezzel kinek árt. De a valóságban ez a sok sötétség csak a saját lelkedet emészti fel addig amíg már saját magad könyörögsz a megváltásért, hogy egyszeriben csak szűnj meg, mert ez már nem élet csak létezés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése