Sok kellemetlen és fájdalmas dolgot éltem meg, mióta ezt az életet kaptam. Sokszor bántottak, becsaptak, megaláztak, kinevettek, szóbeszédeket terjesztettek a hátam mögött. Én is követtem el sok hibát. Néha aprót, máskor végzeteset. Sok döntésemet bántam már meg, de van amiért a mai napig hálát adok, hogy megtettem. Tudom, mik voltak életem nagy mellé nyúlásai, melyek azért valami módon mégiscsak előrébb vittek a hétköznapokban.
Valami változik bennem, az életemben. Valami készülődik. Ez a fizikai síkon már égbekiáltó jeleket produkál. Féltem lépni, elmondani, mit szeretnék, mi a jövőképem, a terveim. Az utolsó pillanatban visszakoztam. Végül a testem helyettem hozott döntést. És ezzel egy lavinát indított el. Olyan ember fordult el tőlem, akiben bíztam, hittem benne, hogy érti a helyzetem. Nem kérdezett. Hozott egy döntést, végül, még megforgatta bennem a kést. Megalázott. Nyilvánosan.
Először éktelen harag tombolt bennem. Aztán ez szép fokozatosan elhalványult és helyét átvette az ilyenkor szokásos kialakuló közöny és üresség érzése. Küzdök..hetek óta. Minden egyes nap. Bezárkózom ebbe a kis világba, elutasítok mindent és mindenkit, aki közeledni próbál. A munkába menekülök, hajtom magam, míg szinte össze nem esem esténként. Addig sem kell a valósággal szembe néznem. Pihenésre vágyom, de ugyanakkor ha teljesül, akkor csak ülök és nézek ki az ablakon, anélkül, hogy bármit is tennék, majd végül visszamenekülök Dorkánia kapui mögé és álomból álomba ringatom magam.
