Alone...maybe forever?

Őszi szünet van. Kiváló alkalom arra, hogy tartsak egy kis lelki megtisztulást. Túl sok minden jött össze mostanság..az elmúlt 4 hónapban. Valamelyik nap éjszaka nem volt jobb dolgom, persze épeszű ember ilyenkor alszik, de hát aki kóros álmatlanságban szenved az év 12 hónapjából 9-ben, annak ki kell találni pár unalom űző tevékenységet. Tehát a telefonomban pihenő sms-eket számát és tartalmát nézegettem. Pontosan 183 darab rövid kis üzenet. Emlékeke. Bizony, rengeteg apróság jött elő. Olyanok is, amiket már szinte el is felejtettem, de volt köztük olyan is, amikre percre pontosan emlékszem, mit csináltam, miközben épp megérkezett egy-egy üzenet. Végezetül 70 darab kis emléktől szabadultam meg. Persze olyan volt, mint mikor az ember egy mér be nem gyógyult heget ismét felszakít. Vérzett egy kicsit, de ismét gyógyulni kezdett. Kirándulni szeretnék. Most olyan szép őszi idő van. A lehullott levelek aranyszínbe borítják a parkokat, az erdőket. Mindent, amerre a szél viszi őket. De nem akar összejönni. Egyedül lenne a legjobb, de félek, hogy eltévednék az erdei utak sűrűjében. De az sem baj ha jönne más, ha jönne. Csak mennék és mennék, majd ha már bent vagyok a sűrűjében, egyszer csak leülnék egy fa tövébe, és hallgatnám az erdő illatát. És akkor, talán abban a helyzetben végre sikerülne folytatni. Mert az érzés itt van, szinte kapar, hogy kiszabadulhasson, de elnyomom, amikor ott lenne a lehetőség, mindig egy fallal találom magam szemben. 

Egyedül érzem magam. Sokan vesznek körül, tényleg. Nap, mint nap, beszélgetünk, találkozunk. De ez nem olyan, mint amikor az ember ténylegesen úgy érzi ott van valahol. Most úgy érzem, mintha csak játszanék. Egy vidám, boldog, vicces leányzó, aki valójában, iszonyú magányosnak érzi magát, és nem vágyik másra csak arra, hogy szeressék. Ha visszamehetnék az időben, ha mindent nem is, de néhány dolgot másképp csinálnék. Nem akarok többet félni, és megfutamodni a lehetőségek előle. Butaság ez, tudom jól. De hát reménykedni azért csak lehet. Reménykedni abban, hogy egyszer valaki tényleg meglátja bennem az aki igazából lenni szeretnék. Nap nap után csak megyek és keresgélek, reménytelenül kutatom azt, aki betörheti vad szilajságomat. Aki nem futamodik meg, aki, akkor sem adja fel, ha én visszavonulót fújok, mert félek. Félek a csalódástól. Van egyáltalán ilyen ember? Tudom, túl sok mesét néztem. A szőke herceg nem létezik, és fehér lovak sem. A magányos hercegnő pedig örökre a maga toronyban marad. Elzárva a külvilágtól, egyedül.

"Én legszívesebben egy erdő közepén vagy egy tanyán élnék. Távol mindenkitől. Csak akkor mennék emberek közé, ha nagyon muszáj lenne. Sohase muszáj annyira."

/Tóth Olga/

"Néha úgy gondolom, hogy elpazaroljuk a szavakat és a pillanatokat, és nem fordítunk időt arra, hogy olyanokat kimondjunk, amik a szívünkben vannak akkor, amikor még esélyünk van rá."

"Hogy vagy?-Köszönöm jól..."

Utálom az egészet. Mindent, ami körülvesz. Azt mondják, örülni kell az apró dolgoknak is, de mi van akkor, ha az apró dolgokat eltapossák a nagy fájdalmak. Amikor nem vágysz jobban semmire annál, hogy örülhess, de tudod, hogy mindig lesz valami, ami kedvedet szegi. Terveim vannak, álmaim voltak. Szertefoszlanak lassan. Az élet elmegy mellettem, és még csak nem is teszek ellene. Kétféleképpen írnak le az emberek. A csupavidám sosem szomorú örök gyerek, aki álomvilágban él, vagy egy fura és pesszimista lány, akiből az érzelmek valamikor félúton kifogytak. Nos, azt kell mondjam, egyre jobban azt érzem, lassan az utóbbi jellemzés értelmet  fog nyerni magának.

 Elegem van. Feladtam. Nem fogok én már semmiért sem küzdeni. Majd csak sodor az ár valamerre. Lusta vagyok, vágd a fejemhez. Mondd, hogy sosem tudom mit akarok, mert így van. Nem vagyok elég kitartó? Igen, tényleg nem. Azt mondod, ne legyenek nagy terveim, mert úgysem fogom végigcsinálni, nem fogok tanulni, hogy elérjem a végcélt. Szóval ez az igazság. 

Nem érted, miért vágom be a durcit..megsértődsz, ha azt mondom "semmi." Felháborodsz, ha azt mondom megbántottál. Mindenki. Miért nem nyitsz a világ felé?- hangzik sokszor a kérdés. Olyan nehéz téged kiismerni, mert elzárkózol.- Valóban? Talán mert a világ nem kíváncsi rám. 

- Ó, ne már. Mindig csak sajnáltatod magad. Vedd már észre magad!- Én vegyem észre? Ha ennyire zavar, akkor miért érdekel, mi van velem? Ez van velem. Csak erre vagyok beprogramozva. A sajnáltatásra. Mert senkit nem érdekel a másik baja, csak a maga dolgával van elfoglalva. Ha mégis észrevesszük, hogy a másik majd belefullad az "önsajnálatba", még taszítunk rajta, hogy biztosan bánata legmélyére süllyedjen. "Mert gyenge, és nem képes túl lépni a dolgokon". 

Igazad van, hagyj magamra! Menj, és ne nézz vissza! Felejtsd el, hogy valaha is léteztem! Csak kérlek, többször ne rúgj belém! 

Egyszerű lélek vagyok, egyszerű érzelmekkel? Talán igen, talán nem. Talán csak én bonyolítom túl az életet.. Sokszor a szívemre veszek dolgokat. Mert igen, valóban fáj. És nem az taszít mélyre, hogy fáj, hanem a rágódás, hogy mivel szolgáltam ár az újabb pofonra. Ezek csak szavak, vagy épp egyszerű mondatok. Te hamar elfelejted, nekem a lelkembe ég. Visszhangzik, és percenként jelenik meg előttem. Meg akartam felelni, neked, neked, meg neked is. Mindannyiótoknak. Sosem leszek elég jó,  valamit mindig el fogok rontani. És ti mindannyiszor csalódni fogtok, és hamis mosollyal vállon veregettek. "Nem baj, már ez is teljesítmény. Majd legközelebb jobban fog menni."- és ez csak két variáció a számtalan reakció közül. Sokszor felháborodom ezeken a mondatokon, mert érzem a mögöttük megbúvó valódi gondolatokat. "Mégis mire számítottunk? Nem mindig lehet neki szerencséje, azét támogatom, még ha nincs értelme, is."

Nem érted, miért csinálok színjátékot, meg hattyú halálát. Előttem képek peregnek le. Az összes addigi kudarc, ami rövid életem során sújtó teherként kísért végig. Elemzek, keresgélek, kutatók eszeveszetten. 

A keresés eredménytelen. Nincs sikeresen teljesített, kitűzött cél, vagy várjunk, de akadt, egy-kettő. De nem, azokban is hiba van. Mert nincs rosszabb annál, mikor meg akarod mutatni a világnak, igenis van helyed, de a világ kinevet és visszalök az árnyékba. 

Sosem leszek elég jó. És ezzel ti megelégedtek, mert tudjátok, hogy így van. Igen, ezzel a tudattal felnőni, hogy tudod a másik jobb nálad, és tőle elvárják, hogy jól teljesítsen, és sikerül is neki. Amikor meg te vagy terítéken, csak fejcsóválnak és rád mosolyognak. "Magadhoz képest egész jó". Tudják, hogy nem az, de téged mégis hitegetnek. Aztán idősebb leszel és szép lassan rájössz, az amit tőled elvárnak nem más, mint a túlélés. Csak legyen meg a minimum. Amikor ezzel szembesülsz összetörsz. És ekkor jössz rá, hogy csak azért örül mindenki még a rossz teljesítményednek is, mert nem várnak el többet. Mert tudod, hogy nem fognak megszidni, nem fogják a szemedre vetni, hogy miért nem sikerült a feladat. Irigykedni kezdesz a másikra. Neki küzdeni kellett, vérrel és verejtékkel, és látod, hogy megcsinálta és most ennek a gyümölcsét élvezi. És te? Itt állsz egyedül, az árnyékban, tervek és álmok nélkül. Döntés képtelenül. Nem mersz semmibe belefogni, mert tudod, úgysem sikerül, de mélyen, legbelül még mindig ott van benned a remény. A szíved azt súgja, merj belevágni! De az eszed túl rideg és valóságos, és a reményt, azt a csöpp szikrát eltapossa, nehogy tűz kerekedjen belőle. A múlt átok, az érzelmek gyilkosak, az álmok pedig fájdalmat okoznak. 

"Legszívesebben világgá mennék. Mintha lakna valaki a testemben, egy másik ember, egy szellem vagy valami ilyesmi, aki egyre csak ki akar törni. Teljesen más arcot szeretnék, és más testet. Más nevet. Szeretném, ha nem ebbe a családba születtem volna. Még jobban szeretném, ha meg sem születettem volna."
/Tóth Olga/ 

"Úgy éreztem magam, mint egy darab szakadt, mocskos rongy. Azokat a véres foltokat senki sem fogja tudni már kimosni. S az az én vérem volt, belülről véreztem, kifakadt a lelkem, és tanácstalanul meredtem magam elé."

/Dora Craiban/

Ha az élet citromod ad, van, hogy kifogyott a tequila

Az mondják a nagy tudósok, hogy az ember az evolúció csúcsa. Hát azért én ezzel vitatkoznék. Mennyi apró dolog van az életben, ami egy embert akadályozni tud a "túlélésben". Észre sem vesszük de nem nem vagyunk a csúcson, de még a közelében sem. Tudom, ilyenkor jön az a rész, hogy intelligencia. Sokat érünk vele, ha egy betegség le tud győzni minket, egy eséstől már orvoshoz kell mennünk. Viszont ha szétnézünk, az oly barbárnak és fejletlennek vélt állatok között, egy valamit észrevehetünk. Bár nem fognak a mi nyelvünkön beszélni, és egyetemi docensek sem lesznek, még hátrányos helyzetükben is képesek a túlélésre. Ez a különbség köztük, és köztünk. Hogy miért írtam ezt most le?

Sokan, akik ezt a blogot olvassák, észrevehették, hogy nem csak ezt az egy oldalt szerkesztem, hanem van másik is. Igen, próbálkozom az írással, mint aktív tevékenységgel, de tudom, nem leszek soha egy J.R.Ward. De azért illúziónak jó, és nagyobb az esélye, hogy így nem az órákon kalandozik a figyelmem, bár ez az elmélet már régen megdőlt. Szeretem ezt az elfoglaltságot, mert így ki tudom magamból írni az érzéseimet. Minden történetem, valójában én magam vagyok és a mindennapjaim, kissé kiszínesítve. A vágyaim, az álmaim, a reményeim, a csalódásaim és a fájdalmaim. 

Az elmúlt pár hétben, sajnos az élet közbe szólt. Már egy éve, hogy a szemim rakoncátlankodnak, és bizonyos napokon az őrületbe kerget a fájdalom. De sajnos néhány héttel ezelőtt már olyasmi történt, ami nem volt vicces. Oké, akkor indulás dokihoz, csak ne kelljen fényes helyekre menni. Ez annyit tesz, hogy még a rendelőben is napszemcsiben várakoztam. A diagnózis egyszerű, fényérzékenység.O.O-> igen kb. ilyen arcot vágtam.

- Őőő, én nem vagyok ám vámpír...:D

Orvos közölte nagyon gyorsan vonuljak el egy alapos szemvizsgálatra, mert valami nem stimmel. Azóta is folyamatosan megyek. De most komolyan, épp eleget járok más miatt orvoshoz, ezzel már nem akarok. És igen félek, hogy a vizsgálati eredmények nem fognak tetszeni. Félelmeimnek csak egy hátránya van. Amíg húzom-halasztom a dolgot, a tény, hogy a szemeim egyre csak romlanak, nem fog változni. Képtelen vagyok az írásra koncentrálni, mert ahogy ülök a monitor előtt, minden perc elteltével a fájdalom egyre csak erősödik. 

"Aki fél, az bizonytalan, aki bizonytalan, az gyenge, és aki gyenge, az a földre kerül."

/Nyulász Péter/

"Csak az emberek szörnyűek! Az élet az egyetlen jó, mi pedig gyötrelemmé és iszonyattá változtattuk! És ez a mi örök tragédiánk!"

/Wladyslav Stanislaw Reymont/

I feel good...I think

A napok csak úgy repülnek egymás után, szinte már úgy érzem elveszem a forgatagban. De ez jó, erre vártam. Néha úgy érzem, az elmúlt pár évben csak álltam egy helyben, ahelyett, hogy éltem volna, és most nem győzöm megélni az eddig eltékozolt időt. Új emberek, új környezet, minden teljesen új. Most már tényleg érzem, hogy a gyerekcipőt lassacskán kinövöm. Na, nem mintha nem egy örök gyerek lennék, de az emberek, most már másként kezdenek nézni rám. Komolyan vesznek, mint egy fiatal független nőt. Néha még szokatlan és megijedek ettől, de ilyenkor mindig van aki egy jól irányzott fenékbe billentéssel megerősít abban, hogy jó úton vagyok és eszem ágában se legyen megtorpanni, ne adj isten, vissza fordulni. Nem is teszem. Már tetszik a dolog. Kist tanító nénik lettünk ám. Kedden voltunk iskolában az első gyakorlatunkon. Bár most még csak hospitáltunk (megfigyelés), azért a gyerekek minden pillanatot megragadtak, hogy velünk beszélgethessenek, és már voltak nyakamba csimpaszkodósok is, aminek nagyon örültem, mert ez azt jelenti, hogy szó nélkül befogadtak. Ezért imádom a kis lurkókat, mert nem előítéletesek, mint mi felnőttek. Ők még nem látják a dolgok reális oldalát, a valóságot, és épp ezért ők maguk a színtiszta őszinteség. Ha béna vagy, kertelés nélkül mondják a szemedbe, de ha segítesz neki valami számára nehéz dologban, olyan boldogság tud kiülni az arcára, mintha épp a rák ellenszerét találta volna fel. Ma megyek először egyéni hospitálásra. Most nagyon be vagyok tojva. Aki előző nap volt, mesélte, hogy kellett nekik segíteni a leckében. Oké, ezzel nincs probléma, mert imádok másoknak segíteni, de a matek. Jaj a matek...csak nehogy elszúrjam az első alkalommal....

Megvolt a hospitálásom. Nem kertelek, beleszaladtak a matekba és bizony elég csúnya hibát vétettem. Azt hittem, mentem elsüllyedek szégyeneben. "Még a kis tanító néni sem tudja kiszámolni." Azt mondták ne legyek elkeseredve, hiszen már jó pár éve, hogy nem kellett ilyesmivel foglalatoskodnom. De akkor is szörnyű érzés volt. Első alkalommal így indítani, hát szép kis képet festettem magamról. Persze valószínűleg ezek a gyerkőcök ár másképp tanulják a matek rejtelmeit, mint az én időmben. Úgyhogy most neki fekszem az egész alsós tananyagnak, hogy ilyen még egyszer elő ne forduljon, és be tudjam bizonyítani, hogy nem vagyok én buta vagy alkalmatlan ilyen feladatok elvégzéséhez. 

Tegnap kissé borult volt a hangulatom, talán nem is véletlenül. Megtapasztaltam, milyen az, amikor a szíved átakarja szakítani a mellkasodat, és úgy érzed mindenki hallja az ütemes dobogását szervezeted legfontosabb szervének. Aztán, ahogy jött az adrenalin, úgy ki is szállt, amint az események a végéhez értek. Először kissé bűntudatom volt. No nem a dolog így alakulta miatt. Persze történhetett volna másképp is, de ezt már sosem tudjuk meg. Éppen azért mert úgy éreztem most jó. Ürességet éreztem. Olyan nagy takarítás utáni izgatott ürességet. Ez talán kissé furán hangzik, de tényleg ezt éreztem és most is így vagyok vele. Nincsenek rossz érzéseim, csak az emlékek, a boldog emlékek. És most készen állok. Bármire. Le tudnék győzni akármit. Ismét önmagam vagyok. Az a mosolygós, mindig vidám, é talán kissé szeleburdi leányzó, hétköznapi és nem hétköznapi problémákkal. Akarok élni, megélni sok-sok élményt és kalandot. Világot akarok látni. Szerelmet akarok, összetört szívet, majd ismét boldogságot. Az életünk nem mindig jó, de ha jól csináljuk, azzá válhat.

"Mindig a jövőnek kell dolgozni, nem a hirtelen zsebre vágható pillanatnyi sikernek."

/Móricz Zsigmond/

"Az utazást választottam, amikor észrevettem, hogy az életem már nem olyan, mint egy folyó, amely a tenger felé igyekszik. Azért döntöttem így, mert körülöttem minden azzal fenyegetett, hogy megáll és egy helyben toporog. (...) Mindenki nap mint nap azt tapasztalja, hogy életének újabb és újabb fordulópontjához ér."

/Paulo Coelho/