A napok csak úgy repülnek egymás után, szinte már úgy érzem elveszem a forgatagban. De ez jó, erre vártam. Néha úgy érzem, az elmúlt pár évben csak álltam egy helyben, ahelyett, hogy éltem volna, és most nem győzöm megélni az eddig eltékozolt időt. Új emberek, új környezet, minden teljesen új. Most már tényleg érzem, hogy a gyerekcipőt lassacskán kinövöm. Na, nem mintha nem egy örök gyerek lennék, de az emberek, most már másként kezdenek nézni rám. Komolyan vesznek, mint egy fiatal független nőt. Néha még szokatlan és megijedek ettől, de ilyenkor mindig van aki egy jól irányzott fenékbe billentéssel megerősít abban, hogy jó úton vagyok és eszem ágában se legyen megtorpanni, ne adj isten, vissza fordulni. Nem is teszem. Már tetszik a dolog. Kist tanító nénik lettünk ám. Kedden voltunk iskolában az első gyakorlatunkon. Bár most még csak hospitáltunk (megfigyelés), azért a gyerekek minden pillanatot megragadtak, hogy velünk beszélgethessenek, és már voltak nyakamba csimpaszkodósok is, aminek nagyon örültem, mert ez azt jelenti, hogy szó nélkül befogadtak. Ezért imádom a kis lurkókat, mert nem előítéletesek, mint mi felnőttek. Ők még nem látják a dolgok reális oldalát, a valóságot, és épp ezért ők maguk a színtiszta őszinteség. Ha béna vagy, kertelés nélkül mondják a szemedbe, de ha segítesz neki valami számára nehéz dologban, olyan boldogság tud kiülni az arcára, mintha épp a rák ellenszerét találta volna fel. Ma megyek először egyéni hospitálásra. Most nagyon be vagyok tojva. Aki előző nap volt, mesélte, hogy kellett nekik segíteni a leckében. Oké, ezzel nincs probléma, mert imádok másoknak segíteni, de a matek. Jaj a matek...csak nehogy elszúrjam az első alkalommal....
Megvolt a hospitálásom. Nem kertelek, beleszaladtak a matekba és bizony elég csúnya hibát vétettem. Azt hittem, mentem elsüllyedek szégyeneben. "Még a kis tanító néni sem tudja kiszámolni." Azt mondták ne legyek elkeseredve, hiszen már jó pár éve, hogy nem kellett ilyesmivel foglalatoskodnom. De akkor is szörnyű érzés volt. Első alkalommal így indítani, hát szép kis képet festettem magamról. Persze valószínűleg ezek a gyerkőcök ár másképp tanulják a matek rejtelmeit, mint az én időmben. Úgyhogy most neki fekszem az egész alsós tananyagnak, hogy ilyen még egyszer elő ne forduljon, és be tudjam bizonyítani, hogy nem vagyok én buta vagy alkalmatlan ilyen feladatok elvégzéséhez.
Tegnap kissé borult volt a hangulatom, talán nem is véletlenül. Megtapasztaltam, milyen az, amikor a szíved átakarja szakítani a mellkasodat, és úgy érzed mindenki hallja az ütemes dobogását szervezeted legfontosabb szervének. Aztán, ahogy jött az adrenalin, úgy ki is szállt, amint az események a végéhez értek. Először kissé bűntudatom volt. No nem a dolog így alakulta miatt. Persze történhetett volna másképp is, de ezt már sosem tudjuk meg. Éppen azért mert úgy éreztem most jó. Ürességet éreztem. Olyan nagy takarítás utáni izgatott ürességet. Ez talán kissé furán hangzik, de tényleg ezt éreztem és most is így vagyok vele. Nincsenek rossz érzéseim, csak az emlékek, a boldog emlékek. És most készen állok. Bármire. Le tudnék győzni akármit. Ismét önmagam vagyok. Az a mosolygós, mindig vidám, é talán kissé szeleburdi leányzó, hétköznapi és nem hétköznapi problémákkal. Akarok élni, megélni sok-sok élményt és kalandot. Világot akarok látni. Szerelmet akarok, összetört szívet, majd ismét boldogságot. Az életünk nem mindig jó, de ha jól csináljuk, azzá válhat.
"Mindig a jövőnek kell dolgozni, nem a hirtelen zsebre vágható pillanatnyi sikernek."
/Móricz Zsigmond/
"Az utazást választottam, amikor észrevettem, hogy az életem már nem olyan, mint egy folyó, amely a tenger felé igyekszik. Azért döntöttem így, mert körülöttem minden azzal fenyegetett, hogy megáll és egy helyben toporog. (...) Mindenki nap mint nap azt tapasztalja, hogy életének újabb és újabb fordulópontjához ér."
/Paulo Coelho/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése