Veled is volt már olyan, hogy egyszerűen semmi sem sikerült. Hiába próbálod, valahogy mindig balul sül el amibe csak bele kezdesz. Hibázol a munkában...talán kicsit sokat is...otthon, semmivel sem tudod magad utolérni. Beüt a krach az életed minden területén. A kiadások egymást felülmúlva egyre csak gyarapodnak, a rossz hírek ömlesztve érkeznek, hogy még azt a kevés kis pozitív hozzáállásod is porba tiporja.
Ilyen az ősz. Utálom, gyűlölöm. A negatív energiák hírnöke ő. Egész évben erre az elhúzódó melódrámára készül, és a végén lehengerlő sikerrel játssza el műsorát.
Könnyen elbizonytalanodom. Sokszor megkérdőjelezem önmagam. Vajon jól csinálom, vajon helyem van itt? Vagy csak áltatom magam a happyenddel? Lehet-e olyan, hogy egyszerűen nem találod meg azt, amiben tényleg tehetséges vagy?
Néha olyan érzés kerülget, mintha mellettem még a növények is inkább elhervadnak, csak ne kelljen velem egy levegőt fújniuk. Mintha az eddig befogadott közeg is elkezdene kilökni karjaiból. Addig, addig lökdös, amíg a körön kívülre nem kerülök, és már csak a kispadról figyelhetem az eseményeket. Te azt mondod jó vagyok a szakmában, te pedig a hátam mögött bírálod a hozzáértésemet. Egyik éned azt mondja letettél valamit már az asztalra, másik feled pedig sosem elégszik meg semmivel. Mindig többet és többet vár. Tehetsz bármit sosem érhetsz fel hozzá, hiszen nem ugyanonnan jöttetek, lehetsz jobb, szorgalmasabb, dolgozhatsz, bizonyíthatsz, amennyit csak akarsz, akkor sem leszel több egy porszemnél abban a bizonyos gépezetben. Azt hiszed van szavad, de amint felemeled a hangot, egyből kihúzzák alólad a széket. "Csókolom, lehet hátra menni a sor végére és újból megmászni a szamárlétrát!"
Egyszer eljön a nap vége. Húzod, halasztani próbálod a pillanatot amíg megérkezel, hiszen olyan kellemes elképzelni, milyen lenne egy igazi saját otthonba haza érkezni. Küzdesz, kapaszkodsz ebbe a fantáziád szülte vízióba, amíg a zár nem kattan és belépsz a valóságba. Fáradtan sóhajtasz egyet, és szomorúan konstatálod, hogy megint nem történt semmi. A ruhák nem mosták ki magukat, a hegyekben tornyosuló mosogatni való nem kelt önálló életre és a bútorok sem lettek kisebbek.
Szinte robot üzzemódba kapcsolsz, és nekiállsz..ismét. Nem végzel időben...a többi marad holnapra, de minden egyes nappal csak újabb és újabb adag keletkezik, sosem érsz a végére. Néha csak ülsz az ágy szélén és várod, hogy múljanak a percek és az órák. A telefon csörög, a számítógép örökké villog. Az üzenetek, kérések, kérdések sosem szűnnek meg. Becsukod a szemed. Megpróbálsz a világról tudomást sem venni, de az makacsul beléd mélyeszti a karmait és erőszakosan vissza ránt. Felkelsz, magadra erőlteted az elvárások által formált jelmezed és csinálod tovább...és szépen lassan elengeded gyermeki álmaid, hagyod magad beletörődni a tudatba, hogy a te valóságodban nincs hepiend.
"A szívem ma egy kísértetváros, amelyben egykoron szenvedély és lelkesültség, most pedig magány, szégyen, csalódás és bánat lakik. És nem tudok szabadulni tőlük, még olyankor sem, amikor elfog az önsajnálat és csöndben sírok."
/Paulo Coelho/
