All or Nothing....

Körülbelül 10 perccel ezelőttig úgy éreztem minden a legnagyobb rendben, amit elterveztem az úgyis fog alakulni. A tegnapi napon sikereresen túltettem magam az utolsó vizsgámon, és végre végeztem az iskolával. Már hivatalosan is gyógypedagógiai asszisztens vagyok, aminek elmondhatatlanul örülök. Ami még inkább örömmel tölt el, hogy szinte kitűnőre végeztem, csupán 3%-al maradtam le a perfect teljesítménytől, de egye fene, azért ennyivel is megelégszem. Egy újabb álom vált valóra az életemben, ami még inkább arra ösztönöz, hogy menjek tovább mert noha az út rögös volt, néha a végét sem láttam az alagútnak de mikor elértem a fényt, fürödtem a siker ízében.

 Most, hogy úgy éreztem bármi az enyém lehet, izgatottan lestem meg a hétfőn lezárt pályázat elődöntőbe jutottak listáját. No, az élet megint hatalmas pofonnal ejtett vissza a földre. Ugyanis egyik pályázat sem került be, amelyik az ln kezem nyomait hordozza. Kicsit elszomorodtam, mert egy kedves ismerősömmel napokon át dolgoztunk a két pályamű megírásán és elnézve konkurenciát, komoly esélyeket láttam a két projektben. Ezek szerint arra, amit mi, képviselünk nem igazán van szükség. Ez azért kicsit elszomorít. Persze van sok más érdekes téma, csak az fúrja kissé az oldalamat, hogy egy az enyémhez hasonló pályázat bekerült, mégis fele annyi szakmai kifejezés és profizmus nem jelent meg a projekt leírásában, amit mi kifejtettünk eléggé alaposan. Persze szubjektív döntés alapján lett kiválasztva a 20 elődöntős, de azért fúrja az oldalamat, hogy mi miért nem vagyunk azon az átkozott névsoron rajta. Ezt már sosem fogom megtudni, és igazából nem is kellene vele foglalkoznom, ami meg is fog történni, úgy legkésőbb két hét múlva, mert addigra fel dolgozom a tényt, hogy elbuktam. Kissé megalázó így kezdeni egy új munkahelyen, de ismert a mondás: "Gyenge kezdés után erős a visszaesés". No ez rám teljesen igaz. Bénaság a köbön, ez jellemez teljes mértékben.

"Tényleg úgy van, hogy ha az életedet önmagad miatt éled, akkor a sikerélmény akkor jön, amikor nem is várod./

/Csernus Imre/

Humans = Mean nad Wicked - Me = Dissapointed and Hopeless

Sokszor elgondolkodom azon, miért is éri meg nap, mint nap harcolni? Miért küzdünk valami olyasmiért, ami sosem lehet miénk? A naivság, a folytonos remény utáni hajsza, mit ér, ha az ember folyton falakba ütközik. Lepattan, majd ismét feláll és neki rohan annak bizonyos masszív kőtömbnek, melyet a körülötte lévő gyűlölet szított. De nem adja fel, megy tovább, egészen addig míg lelkének utolsó darabja is a porba hull. Akkor megtörten és kimerülve a földre hullik és kimondja: Vége. Feladja, pedig tudata legmélyén még mindig motoszkál egy apró kis hang, mely arra sarkallja, utolsó leheletével is küzdjön azért, amit megálmodott. És megteszi, szív nélkül, de megteszi. Még egy utolsó, mindent elsöprő rohammal megkísérli áttörni a falat. A tündérmesékben ugye ilyenkor jön az a rész, hogy a jó végül sikerrel járt, és megkapta, amire vágyott. Nos, ez a mese máshogy végződik. Ez a szerencsétlen flótás végül becsapódott a falba, a monstrum megremegett, itt ott vékony repedések keletkeztek sziklaszilárd felületén, de nem adta meg magát. Gonoszul főhősünk élettel arcába röhögött. Ő azonban boldog volt. Fénytelen szeméből lecsorgott az utolsó könnycsepp, arcán elégedett mosoly ült. Ő már nem megtette, amit meg kellett tennie. Elment, ki tudja hová? Talán oda, ahol megtalálja kérdéseire a választ. Oda, ahol az emberi gonoszság és aljasság már nem érhet el. Gyermek volt ő ehhez a világhoz, mely gonosz és megátalkodott volt az ő tiszta és ártatlan lányéhez. Felfalta őt, összezúzta minden porcikáját, de mégsem tudta legyőzni, mert ő az utolsó pillanatig küzdött, és csak a földi lét vége jelentette számára az egyetlen megálljt. 

Előfordul, hogy hiába küzdünk az álmainkét, akadnak olyan emberek, akik masszív kőfalként tornyosulnak felénk és akadályoznak minket. Van, aki visszafordul és feladja, mások küzdenek, és átjutnak, de van egy réteg, amely sosem fogja feladni, te képtelen ezeken az embereken túljutni. Ők leülnek saját kőfaluk árnyékába és várnak. Talán a remény miatt olyan kitartóak, talán csak túl naivak elfogadni az igazságot. Egy azonban azonos bennük. Nincs bennük elég erő a megküzdéshez, de túl ságosan elszántak ahhoz, hogy feladják.

"A legrosszabb helyzet: egyszerre érezni, hogy igényünknek megfelelni lehetetlen, és hogy mégsem vagyunk képesek lemondani róla."

/Nicolás Gómez Dávila!/

"Legbelül minden a lélek egyetlen elemének, a reménynek meglétén vagy hiányán múlik. Az ember minden cselekedete, minden vállalkozása feltételezi azt az élő reménységet, hogy Benne eléri reménye végső célját. Ha kialszik ez a remény, tettei értelmetlenekké, szétszórtakká és bizonytalanokká válnak, akár a magasból lezuhanó emberé."

/Henri-Frédéric Amiel/