Már csak három hét és vége egy korszaknak. Most még nagyon tanulok, de már kacsingatok a szabadság felé. Nagyon jó hangulat van. Ez a tegnapnak is betudható, mert nagyon jól éreztük magunkat. Jó volt végre egy kicsit kettecskén lenni. Sokat nevettünk, mint két barát. Kár, hogy ezek csak ilyen ritka egyszeri alkalmak, de éppen ezért szépek mert nem tűnnek el a káoszban, hanem nyomot hagynak az emberben.
Azért ami kicsit bosszant, hogy több tárgyamból is csak pár ponton múlt az ötös, és ezért nagyon mérges vagyok magamra, de ahogy megnéztem az egész évfolyam eredményeit, én még a nagyon jók közé tartozom. Szóval kis büszkeség tölt el. Évfolyamszinten elég jók az eredményeim, szóval nem vagyok elkeseredve. Pláne, hogy tegnap kitaláltam, hogy oldom meg a továbbtanulást, úgyhogy időben tartsam a terveimet az eredetiekhez.
Vannak, akik beérik a második hellyel, de én erre képtelen vagyok. Én úgy érzem, aki második, az vesztett. Ha megízlelted, milyen elsőnek lenni, a második hely már kevés.
Hát megvannak az írásbeli eredményeim. És finoman fogalmazva is tragikusak lettek. Konkrétan színvonal alattiak. Nagyot csalódtam önmagamban. De ez van, már nem tudom visszacsinálni. ezek után kétszer is végig gondolom, hogy merjek-e nagyot álmodni. Most viszont sürgősen ki kell valamit találnom a jövőre nézve, mert ugye azt még én sem gondolnám komolyan, hogy író leszek. Nem lenne valami jövedelmező számomra. És tegnap megdőlt az eltervezett életcélom is arra, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Legalábbis egy része. Elkezdeni el tudom, de a nagy lépést ezután már nem tudom megtenni. Ilyen teljesítménnyel kizárt.
Csak egyetlen apró pici problémám van. Az a hülye kis hang a fejemben, ami egész tegnap délutántól ott kiabál és csesztet, hogy álljak fel porladó hamvaimból és csináljak valamit. Hát végül is van két évem most kitalálni mi legye, addig meg még bármi változhat.Ez van, nem kaphatja meg mindenki egyből a főnyereményt. Szóval nincs veszve semmi, csak nekem inkább a rögös út jutott.
"A szakadékon, ami közötted és a lehetőségeid között tátong, csak akkor juthatsz át, ha nem hazudtolod meg önmagad. Máskülönben bármekkorát ugrasz, belezuhansz."
Ma kicsit visszatértem. Mindig tudtam, hogy egy állat képes kihozni az embert a szakadékból, de mégis csodának élem meg minden alkalommal, mikor az én drága jó szőrös kis kutyám teszi ezt. A mai nap sem indult fényesen. ugyanaz a melankolikus hangulat uralkodott rajtam, ami tegnap este álomba nyomott. Anyuval beszéltünk a tegnapról, bár még mindig kicsit neheztelek rá, még ha segíteni is akart. Aztán végre volt kedvem leülni tanulni, ami mostanság nem igazán volt elmondható rólam. Meglepődtem mikor anyu felvetette a mai edzés ötletét. Először nem volt kedvem, de aztán gondoltam egye fene, menjünk. Úgy tűnt vihar lesz és a csöppnyi jókedvemmel együtt az edzést is elmossa ez a cudar idő. De megmakacsoltam magam és kijelentettem, hogy mi ma ha törik, ha szakad elmegyünk agilityzni. Hál'istennek a helyszínen semmi jele nem volt annak, hogy bármiféle "természeti katasztrófa" van előkészülőben.
Nagyon jó kis pályát kaptunk drága edzőnénitől és pillanatok alatt megszabadultam a rossz érzésektől és gondolatoktól, amint a pályára léptünk Kicsi Cukival. Csak ő volt és én. Teljes összhang és néha egy kis szétesés, de most még ez sem zavart. Inkább csak nevettünk a bénázásaimon. Végül nagyon jó hangulatban telt el ez a két óra és bár jól elfáradtunk, mégis úgy érzem Barika ma sokat segített.
Tehát a dolgok úgy állnak, hogy ismét felvesszük a harcot. Nem állunk meg és küzdünk tovább az élet furcsa és néhol fájdalmas iróniája ellen, mert mi ilyenek vagyunk, nem tudjuk feladni, csak néha meg kell állnunk egy pillanatra, hogy elgondolkozzunk, jól csináljuk-e a dolgokat. És miután mindent megvizsgáltunk és rájöttünk, igen minden a helyén van, folytatjuk addig amíg CÉLba nem érünk.
"Amerre nézek, lelki sérülteket látok. Mindenki nyavalyog, mert eldobták, elhagyták, kifosztották. De mind újrakezdi. Megpróbálja ismét. Mert hihetetlen, hogy ezen a tetves bolygón ne lehessen legalább néha-néha boldognak lenni."
Azt hiszem, lassan de biztosan eljutottam arra a pontra, mikor azt mondom ELÉG!!!
A mai nappal betelt a pohár. Ennyi csalódást és fájdalmat még az én edzett, jégszívem sem tud elviselni. Az, hogy én még utolsó reményemben megbíztam benne...ó miért vagyok ennyire naiv?... nagy hiba volt. Most kellett szembesülnöm vele, hogy, amit bizalmasan megosztottam vele, szemrebbenés nélkül adta tovább olyasvalakinek, akivel én magam akartam ezt a dolgot megbeszélni. Most komolyan, mégis mit vártam? ez nem az első eset volt és attól tartok nem is az utolsó. De én végeztem! Vele is és a többivel is. Nem fogom magam törni, hogy megfeleljek nekik, nem fogok a kedvükben járni, és nem fogok mosolyogva hajlongani az ő kedvük és kényük szerint. Úgyhogy nem csinálom tovább! Ezennel felmondok, kilépek vagy akármi...most az élettől kérnem kell egy kis pause-t, mert ez így már nem mehet tovább. Meg kell állnom egy kicsit. Végig kell gondolnom azokat a dolgokat, amiket az elmúlt évben tettem vagy épp nem tettem. Egy film kezd peregni a szemem előtt. Egy nyomorult lányról, aki jelen pillanatban elveszett és össze van zavarodva. Keresem a kiutat ebben a hatalmas dzsungelben. Egyszer kijutok innen, és akkor soha többé nem nézek vissza...
"Mennyi optimizmus kell ahhoz, hogy az élet ne törje meg az embert? Mennyi kitartás, hogy átlépjünk a csalódottságokon? Mikor összetörik a szívünk, mert elrabolják tőle az álmokat, vajon csillagpor marad utána, mint a világűrben szétrobbant csillagok helyén? És nem tehetünk semmit, mert a döntések, a magunké vagy másoké egymás után és egymásba kapaszkodva sodorják magukkal az életünket."
Oké, talán most jutottam el erre a pontra. Nem is tudom mit csinálok, hiszen már megbeszéltem magammal ezt a dolgot. Ő ment jobbra, én meg balra. A fenébe is, akkor is hiányzik. Pedig miattam volt, mert én futamodtam meg és féltem a következő lépéstől. Most pedig itt ülök, és utána sírdogálok. Miért ilyen nehéz ez? Legutóbb még úgy volt, hogy egy érzéketlen tuskó vagyok, most pedig úgy érzem ez a hiányérzet teljesen felőröl itt belül. Ha látom, hogy fent van, várom, hogy esetleg rám ír, de sosem teszi. Vajon még gondol rám, vagy már régen tovább lépett? Lehet, jobb is így. Talán ennek így kellett történnie. Már megint kifogásokat keresek, mint mindig. De így könnyebb. Könnyebb azt gondolnom, hogy már nem érdeklem, mert ha nem így lenne, akkor számomra csak még rosszabb lenne, mert nem adtam második esélyt, sem magamnak sem neki. Egyikünknek sem. Már megint elcsesztem, de ez van. Már nem tudom a dolgokat vissza csinálni. Túl leszek ezen is előbb vagy utóbb.
"Nem csak azért hiányozhat valaki, mert akarnánk valamit tőle. Azért is hiányozhat, hogy nincs. Primitíven azért, mert nincs."/ Szilvási Lajos/
Én tényleg próbálkozom. Minden egyes nap. De neked semmi sem jó. Bármit teszek, vagy csinálok, te csak a rosszat látod bennem. Nem tartasz semmire, szerinted egy szánalmas lúzer vagyok. És tudod, mit, neked köszönhetően, lassan már el is hiszem. Sosem voltam egy agytröszt, nem vagyok egy főzőzseni sem és nem, nem én vagyok az aki a legjobban hasonlít rád. De az, hogy nálad eleve hátránnyal indulok, már túlzás. Még ha igazam van veled szemben, akkor is eléred, hogy én érezzem rosszul magam, mert nehezedre esik egyszer engedni az igazamnak. Sosem lesznek számodra elég jók a tanulmányi eredményeim. Lehet akár öt diplomám és isteni állásom, neked az se lenne jó. És igen segíteni akartam, hogy ne neked kelljen főzni, de nem ebből is azt hoztad ki, hogy egy lúzer vagyok, pedig igenis megkérdeztelek azzal a dologgal kapcsolatban és akkor mást mondtál, most meg persze, hogy engem hülyézel le. Tudod, rohadtul elegem van már ebből. Igenis én is számítok, mert vagyok valaki, csak te sosem veszel észre. Számodra egy árny vagyok, egy sötét és üres árny, amit jobb, ha nem lát senki...
"Nehéz csalódottnak lenni, mikor azt kapod, amire eleve számítottál."
Gondolkodtam. Megint. Mostanság túl sok időm van ilyesmire. Csak fekszem az ágyamban, és elméletileg alszom, de eközben folyamatosan kattog az agyam. Hogy min? Ezernyi dolgon. Leginkább a jövőmön gondolkodom. Most, hogy mindjárt hivatalosan is végeztem a középiskolával, jöhet a valós élet. Csak egy a bökkenő, én nem akarom ezt. Nem akarok felnőni, és felnőttként viselkedni. De ugyanakkor vágyom erre, hiszen szinte teljes szabadság vár rám, és végre azt csinálhatom, amit szeretek. De most jön csak a lekvár. Innentől kezdve, nem fognak gyereknek kezelni, és kemény meccsek állnak előttem. Hogy hogyan fogom felvenni a versenyt? Azt én magam sem tudom. Jelen pillanatban úgy érzem sehogy. Úgy érzem már most vesztettem az élet ellen. Sokszor azt képzelem, hogy írok. Könyveket. És az emberek szeretik, azt, amit csinálok. Valójában ez az én nagy álmom. Írónak lenni. Azonban a reális énem, mindig erősebb az álmodozó énemnél, ezért ezt meghagyom csak kósza ábrándnak. Ugyan már, én író? Nevetséges, hiszen csak gyenge próbálkozás az, amit én művelni szoktam, regényírás címszó alatt.
És igen lehet azt mondani, hogy ez nem így van, és igen is jó az amit csinálok. De nem, én ezt nem érzem. Persze nem rossz, amit csinálok, csak nem kiemelkedő. Szimplán csak átlagos. Minden valamennyi fantáziával is rendelkező ember próbálkozik ilyesmivel, de csak kevesen vannak olyanok, akik valóban nagyot tudnak alkotni. És én nem tartozom ebbe a kategóriába. Ezt már eldöntöttem. Ettől függetlenül nem hagyom abba. Mert semmi sincs, ami jobban ki tudná fejezni az érzéseimet, az élményeket, amik velem történtek. Ha írok, olyankor a világ megszűnik, és egy másik helyre kerülök, itt a fejemben és tartson bárki bolondak, szeretek azon a helyen lenni, a saját lényeim és agyszüleményeim között. Mert ők összesen, valójában én vagyok.
Most minden olyan zavaros. A távolság kezd hatalmas lenni köztünk, úgy érzem. Volt egy hasonló érzésem. Az élet szívat mindkettőnket, őt kicsit, sőt sokkal jobban. Sokszor elgondolkozom azon, hogy mennyiszer sírtam neki a kis hülyeségeim miatt, pedig sokkal nagyobb problémái is voltak, mind az én kis problémáim. Most érzem ennek a súlyát. Nem találkoztunk már lassan két hete. És piszkos rossz. néha úgy érzem megőrülök, és nincs itt. Pedig már most mennyire hiányoznak azok a mindennapok. Sokszor az idegeire mentem, nem csak neki, sokaknak. De úgy érzem néha még neki is tetszett a dolog, sokat nevettünk együtt. Most ő ott van, én meg itt. Távolság, ami szörnyen nagy...
"Művészi tanulmányokat folytattam, azon hitben, hogy a művész képzés útján jön létre, s a tehetség tanulható, elsajátítható. Nem alaptalanul hittem így, hiszen az okítók többsége arról győzködi tanítványait, hogy sok-sok szorgalommal, kitartással és szívóssággal bárkiből Picasso, Rembrandt, Shakespeare, Joyce, Mozart vagy Lennon válhat. Időbe tellett, míg rájöttem, hogy ha az ember nem Picasso, Shakespeare vagy Mozart, ha magától nem tehetséges, akkor gyakorolhat, amennyit csak bír, az irigyelt idolok bokájáig sem nőhet fel."
/Vavyan Fable/
"Nem is annyira az érintése hiányzott, mint ő maga: egyetlen igaz társa és barátja, a beszélgetéseik, a vitáik, csalhatatlan éleslátása és kitűnő emberismerete, amely olyan sokszor segített már neki."
Hol is kezdjem. Csütörtök délután. Unatkozom. Nézem a facebook-ot, hátha lesz valami esemény, aztán úgy döntök, megnézek egy filmet. Épp neki állnék, mikor chat-en rám ír régi barátosném, hívjuk Johnny-nak, (régen ez volt a beceneve) és megkérdez, nem találkoznék-e vele, mert jó lenne összefutni. Kapok az alkalmon és kora este találkoztunk, ami nagyon jó volt. Kibeszéltük az elmúlt évek csajos témáit, majd felveti, hogy nincs-e kedvem vele és a baráti társaságával elmenni az ELTE esti bulijára, mert most ilyen egyetemi hét van és minden este party van. Nem szoktam bulizni, de mivel most van hat hét szünetem a szóbeliig, egye fene, belementem. Bár az eleje kicsit fura volt, mert én nem alkoholizálok, de a végére egész jól éreztem magam. Végül hajnali négykor Johnny-nál hajtottam a fejem nyuvogóra, mert az itthoniakat nem akartam felverni. Nagyon jó kis este volt, és teljesen feldobott. Örülök, hogy bevállaltam ezt a spontán estét, végre kicsit kikapcsolhattam, az elmúlt hónapok problémáitól is megszabadulhattam, ha csak egy kis időre is.:)
"A barátok olyanok, mint a csillagok. Nem mindig látjuk őket, de tudnunk kell, hogy léteznek."/Alan Alexander Milne/
A mai nappal lezárultak az írásbelik, nekem. Drága LÖBjeimnek még lesz egy megmérettetés, ezért nagyon szurkolok nekik. Úgy érzem az elmúlt két hétben, leginkább három napban, többet tanultam, mint eddigi életemben bármikor. Ehhez képest elég rossznak érzem a teljesítményem. Ez egyrészt betudható annak, hogy egy szánalmas lúzer vagyok, másrészt pedig, hogy a vizsgadrukk miatt totál leblokkolt az agyam. A magyaron kívül, minden tárgyamban volt valami nagy baki, ami persze, hogy akkor esett le, amikor már beadtam a feladatlapot. Na de sebaj, ennyi tellett tőlem, ez vagyok én. Elvégre úgyis kellenek a szakmunkások, csak épp az álmaim törnek szép lassan darabokra, de nem mindenki lehet boldog, ezt mind tudjuk. Van egy olyan érzésem, hogy én is ebbe a kategóriába fogok tartozni. Egész életemet, valami szar melóval fogom tölteni, mert most elcsesztem. De ez van, én szívok, másoknak pedig sikerül az álmaikat megvalósítani, és én ott leszek nekik, és minden erőmmel azon leszek, hogy segítsek nekik.
A vágyunkat szebbnek látjuk, s több bizalommal támaszkodunk rá, ha tudjuk, hogy rajtunk kívül a valóság is hozzáigazodik, még akkor is, ha mi magunknak megvalósíthatatlan marad.
Este van, lassan sötétedik. Tanulni próbálok. Muszáj, hiszen szerdán biosz írásbeli és még semmit nem tudok belőle. Drágaságom itt fekszik mellettem, és néz a nagy boci szemeivel. Felkelek, valaki rám írt. Benyitnak, ő kimegy. Nem akarom. Szükségem van rá. A jelenléte erőt ad nekem. Megkérem, hogy küldjék vissza. Gorombáskodnak velem. Most már tényleg fáj. Annyian bántottak az elmúlt időszakban, de én csak tűrtem és tűrtem. Mindig felvettem a mosolygós arcomat és a könnyeimet jó erősen fojtottam vissza. Erős falakkal vettem körbe magam, de néha ezek sem elegendően ilyet súlyos csapások ellen. Régen volt már, mikor ilyet elértek nálam. Nem vagyok gyenge ember. Erős vagyok, talán túlságosan is. Ezért hiszik azt, hogy velem bármeddig el lehet menni, hiszen sosem, vagy épp alig láttak sírni. "Mond meg neki, hisz úgysem érez semmit!"- tessék! Elértétek a célotokat. Itt mélyen, legbelül könnyezem és egy-egy csepp még a felszínre is kijut. Hát tényleg ez a büntetésem? Ám legyen. Én elviselem, tényleg. Még egy darabig. Néha kicsit sírdogálok, úgy, hogy senki sem látja, majd ismét felveszem az álarcom. És kezdhetitek elölről. És akkor is csak tűrni fogok, de utána ne kérdezzétek meg, miért vagyok olyan szarkasztikus, cinikus és érzéketlen, és nem utolsó sorban bunkó. Ez az eredménye annak, ha az ember élete során több fájdalmat érez, mint örömöt. Átlendül a mérleg a rossz oldalra, és az érzések egyhangúak lesznek. Az ember egy idő után elveszti az embereket maga körül, szinte észre sem veszi, hogy megint elhagyták, hiszen, már mióta ez megy. Pár év barátság, majd egyszer csak eltűnnek. Hiszen mindig jönnek mások, akikben elkezd bízni az ember, azt gondolja ő talán itt marad, de mikor kezd magabiztos lenni, ismét a földre zuhan. Elmennek. Mind elmennek. Akik meg itt maradnak, elüldöznek. És nem marad más csak a könnyek, amik lelkünket egészében, sósavként marják szét, míg nem marad más csak a magány, az egyedüllét, a semmi. Üres bábok leszünk, akiket az élet menete irányít csak, se cél, se boldogság, hisz halott lelkünk örökre porrá hullt...
"A halál nem a legnagyobb veszteség az életben. A legnagyobb veszteség, amikor bennünk hal meg valami."/Norman Cousins/
"Lelkünk mélyén rejlik legnagyobb kincsünk, a könny. Két módon tudjuk felszínre hozni: nagy fájdalommal vagy nagy örömmel."/Müller Péter/
Tegnap kerestem valami szép számot a youtube-on. Mivel gyengéim a filmek és sorozatok score zenéi és pénteken az egyik kedvenc krimi sorozatomban(Gyilkos elmék) egy szép zongora szám ment, gondoltam rákeresek. Mást találtam. Szintén egy zongorán játszott darab volt, de egy teljesen másik részből. Röviden annyi, hogy egy autista kisfiú(Sammy) szüleit elrabolják, az apját lelövik, és ő az egyetlen szemtanú. Gyönyörűen zongorázik, és végül is így a saját nyelvén elmondja, hogy ki volt a tettes. De a lényeg, hogy mikor a számot hallgattam, egyszerűen elvarázsolt. Nem tudtam, tudom jelen pillanatban sem megfogalmazni, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem, de mindenképp pozitívakat. Az első gondolat ami erről eszembe jutott az egy gyönyörű nyári nap, amint egy erdőben sétálok és a természet hangjait hallgatom. Innen már csak egy apró lökés kellett, hogy teljes ihlet hullám törjön rám. Szóval nektek is ajánlom ezt a gyönyörű darabot, mert engem elvarázsolt. Hátha másokra is inspiráló hatással lesz.
"A zene ismeretlen birodalmat tár fel az ember előtt, egy olyan világot, melynek semmi köze az érzékletek külső világához, minden határozott érzést otthagy, hogy átadja magát a végtelen kimondhatatlan vágyának."
Azt hittem, nem érintett meg lelkileg ennyire. Tévedtem. Sokszor reggelente arra ébredek, hogy megint belemászott az álmaimba. Lassan állandó lakója kusza gondolataimnak. El akarom zavarni, hiszen már csak múlt, de ő mindig visszatér. Az eszem azt diktálja, ne foglalkozzak vele, hessegessem el, de a szívem majd bele sajdul mikor ezt teszem. Nem tartott sokáig, hisz csak pár hét volt, mégis egy kedves emlék marad számomra. Haragszom, mert lehetett volna másképp is, de képtelen vagyok csak azért megváltozni, mert valaki azt szeretni. Független lélek vagyok és senki kedvéért nem kötöm magam béklyók közé. És ha ennek az ára a magány, hát legyen. Vannak olyan emberek, akik egész életüket magánnyal társulva élik le, de ez nem jelenti azt, hogy boldogtalanok is, vagy igen? Bizonyos szempontból lehetséges. Hiszen mindenki vágyik egy szerető és gondoskodó társra, még ha ezt le is tagadja. Én is ilyen vagyok. Mondogathatom én napestig, hogy ez így nekem megfelel, de hány éjszakát sírdogáltam én már végig, mert egyedül kellett azt eltöltenem, és senki sem volt, aki megvigasztalhatott. Másrészt pedig miénk a függetlenség csodálatos érzése, amikor úgy érzed, semmi sincs ami az utadba állhat. Rád nem hathat semmilyen szabály, mert te kívül állsz rajtuk. ez az érzés, mindent kárpótol...majdnem mindent. Egyet nem. A SZERETETET...
Ezt a számot hallgattam, miközben eme bejegyzést írtam, és igencsak illik ehhez a hangulatomhoz.
"Csendben pihentem, és éreztem, ahogy a nyugalom magához ölel. Egyedül voltam, de nem magányosan. Akkor jöttem rá, hogy ez két különböző dolog. Az egyedüllét érzése valami hiányából fakad az életemben; azt jelentette, szükségem van valamire vagy valakire ahhoz, hogy teljes legyek."
Hát ez a nap is eljött. Péntek délután végleg elballagtam a középiskolából, és most olyan rossz. Egyrészt folyton jönnek elő a jó és rossz emlékek, és az igazság az, hogy visszagondolva, nem is volt olyan szörnyűséges ez az öt év. Kellettek ezek a dolgok, hogy mind én, mind a többiek személyünkben fejlődhessünk. Persze, mindig vannak, akik sosem változnak meg, mert nem lehet rajtuk segíteni, de szerencsére a többség jó úton halad affelé, hogy egyszer valamikor EMBERré váljon. Én még nem döntöttem el melyik csoportba tartozom. Én maradok Svájc, és nem akarok fel nőni. Megyek Sohaországba Péterhez:D
A többieknek meg azt üzenem: fel a fejjel és előre. És még valami! Ha kiléptek a nagybetűs életbe, SOHA, SOHA de SOHA ne veszítsétek el azt az őrültséget magatokból, ami ebben az életszakaszban jellemzett minket.
