Azt hiszem, lassan de biztosan eljutottam arra a pontra, mikor azt mondom ELÉG!!!
A mai nappal betelt a pohár. Ennyi csalódást és fájdalmat még az én edzett, jégszívem sem tud elviselni. Az, hogy én még utolsó reményemben megbíztam benne...ó miért vagyok ennyire naiv?... nagy hiba volt. Most kellett szembesülnöm vele, hogy, amit bizalmasan megosztottam vele, szemrebbenés nélkül adta tovább olyasvalakinek, akivel én magam akartam ezt a dolgot megbeszélni. Most komolyan, mégis mit vártam? ez nem az első eset volt és attól tartok nem is az utolsó. De én végeztem! Vele is és a többivel is. Nem fogom magam törni, hogy megfeleljek nekik, nem fogok a kedvükben járni, és nem fogok mosolyogva hajlongani az ő kedvük és kényük szerint. Úgyhogy nem csinálom tovább! Ezennel felmondok, kilépek vagy akármi...most az élettől kérnem kell egy kis pause-t, mert ez így már nem mehet tovább. Meg kell állnom egy kicsit. Végig kell gondolnom azokat a dolgokat, amiket az elmúlt évben tettem vagy épp nem tettem. Egy film kezd peregni a szemem előtt. Egy nyomorult lányról, aki jelen pillanatban elveszett és össze van zavarodva. Keresem a kiutat ebben a hatalmas dzsungelben. Egyszer kijutok innen, és akkor soha többé nem nézek vissza...
"Mennyi optimizmus kell ahhoz, hogy az élet ne törje meg az embert? Mennyi kitartás, hogy átlépjünk a csalódottságokon? Mikor összetörik a szívünk, mert elrabolják tőle az álmokat, vajon csillagpor marad utána, mint a világűrben szétrobbant csillagok helyén? És nem tehetünk semmit, mert a döntések, a magunké vagy másoké egymás után és egymásba kapaszkodva sodorják magukkal az életünket."
/Weaver Andrea/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése