Este van, lassan sötétedik. Tanulni próbálok. Muszáj, hiszen szerdán biosz írásbeli és még semmit nem tudok belőle. Drágaságom itt fekszik mellettem, és néz a nagy boci szemeivel. Felkelek, valaki rám írt. Benyitnak, ő kimegy. Nem akarom. Szükségem van rá. A jelenléte erőt ad nekem. Megkérem, hogy küldjék vissza. Gorombáskodnak velem. Most már tényleg fáj. Annyian bántottak az elmúlt időszakban, de én csak tűrtem és tűrtem. Mindig felvettem a mosolygós arcomat és a könnyeimet jó erősen fojtottam vissza. Erős falakkal vettem körbe magam, de néha ezek sem elegendően ilyet súlyos csapások ellen. Régen volt már, mikor ilyet elértek nálam. Nem vagyok gyenge ember. Erős vagyok, talán túlságosan is. Ezért hiszik azt, hogy velem bármeddig el lehet menni, hiszen sosem, vagy épp alig láttak sírni. "Mond meg neki, hisz úgysem érez semmit!"- tessék! Elértétek a célotokat. Itt mélyen, legbelül könnyezem és egy-egy csepp még a felszínre is kijut. Hát tényleg ez a büntetésem? Ám legyen. Én elviselem, tényleg. Még egy darabig. Néha kicsit sírdogálok, úgy, hogy senki sem látja, majd ismét felveszem az álarcom. És kezdhetitek elölről. És akkor is csak tűrni fogok, de utána ne kérdezzétek meg, miért vagyok olyan szarkasztikus, cinikus és érzéketlen, és nem utolsó sorban bunkó. Ez az eredménye annak, ha az ember élete során több fájdalmat érez, mint örömöt. Átlendül a mérleg a rossz oldalra, és az érzések egyhangúak lesznek. Az ember egy idő után elveszti az embereket maga körül, szinte észre sem veszi, hogy megint elhagyták, hiszen, már mióta ez megy. Pár év barátság, majd egyszer csak eltűnnek. Hiszen mindig jönnek mások, akikben elkezd bízni az ember, azt gondolja ő talán itt marad, de mikor kezd magabiztos lenni, ismét a földre zuhan. Elmennek. Mind elmennek. Akik meg itt maradnak, elüldöznek. És nem marad más csak a könnyek, amik lelkünket egészében, sósavként marják szét, míg nem marad más csak a magány, az egyedüllét, a semmi. Üres bábok leszünk, akiket az élet menete irányít csak, se cél, se boldogság, hisz halott lelkünk örökre porrá hullt...
"A halál nem a legnagyobb veszteség az életben. A legnagyobb veszteség, amikor bennünk hal meg valami."/Norman Cousins/
"Lelkünk mélyén rejlik legnagyobb kincsünk, a könny. Két módon tudjuk felszínre hozni: nagy fájdalommal vagy nagy örömmel."/Müller Péter/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése