16 hónap. Távolság. Űr. Hiány. Magány. Az ember azt gondolná, ennyi idő elég lesz. Megsiratja, hiányolja, elfogadja, igyekszik az újban megtalálni a csodát. Meg is találja. Aztán ahogy telik az idő, néha, egy-egy pillanatban fájdalmas sóhajok közepette gondol vissza rá. Aztán megrázza magát, és elhessegeti a gondolatot. Tovább kell menni, ami volt, elmúlt, most itt az új élet, ebből kell kihozni a legtöbbet. Idővel azon kapja magát, hogy már-már csak időnként jut eszébe egy-egy pillanatra. A pár hónapja még tiszta emlékek, ugyancsak parányit, de elkezdtek homályosodni. Milyen is volt a hangja? A szeme színe? Az illata?
A hónapok tovább peregnek. Megérkezik a kis csoda, az álom, amire oly sokat kellett várni. Hirtelen felgyorsulnak a hétköznapok, már nincs idő keseregni, mert haladni kell az úton. Az ember minden erejével azon van, hogy teljes örömmel és teljességgel lehessen ennek az ajándéknak a részese, de elég hamar zavarni kezdi valami. A dolgok most máshogy alakulnak. Nem olyan, mint akkor régen volt. Pedig mindenre odafigyel, mindent úgy csinál, ahogyan a nagy könyvben meg van írva. Nincs sikerélmény, lankad a kedv. Segítség kell. És akkor rájön az ember, mennyivel kevesebb az amit megoszt. Elfelejtett játszani! Hogyan lehet elfelejteni játszani? És akkor ismét eszébe jut. Milyen volt VELE játszani. Milyen kellemesen teltek a hosszú erdei séták, a kirándulások. Mennyit küzdöttek ők ketten, hogy elérjék a céljaikat. És akkor az ember ránéz erre kis ártatlan teremtésre. Kíváncsi gomb szemeivel mered rá, nedves orrával meg-megbökdösi, tudja, hogy most szükség van rá.
Van, aminek az elvesztése nem terhel le annyira. De van egy bizonyos valaki, aki 16 hónappal ezelőtt úgy döntött, itt az ideje, hogy nélküle nézzek szembe a nagyvilággal. Azon a napon a gyermek, a kamasz, aki mellette voltam, egyszeriben hirtelen felnőtté vált. Mint a kismadár, akit kilöktek a fészekből "nesze, most már ideje repülni!" Nem kérdezte meg, hogy készen állok-e! Tudta, hogy készen állok! De nem hagyott egyedül, hagyott itt egy darabot magából, és egyszer, valamikor még tudom, hogy visszajön, de most Vele ugyan, de nélküle, vár a világ, amit meg kell hódítani. Na meg persze ez a második kis csoda!
"Azért vagy, mert nem tudlak elfelejteni. A szememben őrizlek, füleimben őrizlek, minden hűséges és makacs érzékemben."
/Török Sophie/
