Közel harminc év. Ennyi ideje érzem magam egy komplett földön kívülinek ebben a világban. Öt éves lehettem, amikor egy szép tavaszi napon tudatomra ébredtem, épp mikor az öreg piros Lada ablakán bámultam kifelé. Egyszerűen belém hasított a tudat, hogy Én..Én vagyok. Onnantól kezdve figyeltem a világot körülöttem. Az embereket a közvetlen és távolabbi környezetemből. Sok mindent nem értettem magam körül. A világ működése és én valahogy sokszor nem voltunk egy hullámhosszon. Szenvedtem, sokat. Küzdöttem és sokszor alul is maradtam. Az életem tele volt és van kudarcokkal. Kicsi és nagy bukásokkal, ez folyamatosan jelen volt az életemben. Sokszor egyszerűnek tűnő dolgok nem sikerültek. Ha vért izzadtam sem tudtam megcsinálni azokat a dolgokat, vagy közel sem olyan jól, ami a kortársaimnak ment, mint a karika csapás. Mindig azt mondták, csak gyakoroljak többet, vagy figyeljek oda jobban, legyek szorgalmasabb. Persze volt amikor lusta voltam és türelmetlen, meg persze kapkodó, hát persze, hogy így nem fog sikerülni. Viszonylag fiatalon elkezdtem elveszteni a motivációm annak érdekében, hogy küzdjek a céljaimért. Van egy testvérem, akinek kimagasló képességei voltak már gyerekként is. Mindig mindenhol vele álltak elő példaként és kérdőre vontak, hogy én miért nem érek még csak a közelébe annak a szinten, amint ő megüt.
"Bezzeg a nővéred..." - hangzott el állandóan a bűvös mondat. Hosszú évekig haragudtam rá emiatt. Ma már borzasztóan irigylem, hogy neki működik a világ. Sikerült elérni a céljait, és ha nem is maradéktalanul boldog, de sikeresen oldja meg az elé gördülő nehéz feladatokat.
Ami talán a leginkább szíven ütött vele kapcsolatban, amit nemrég mondott: "Sajnálom, hogy neked ennyit kellett szenvedned az életedben.." - sosem gondoltam, hogy bárkit is érdekel ez. Bárki meghallotta-e a közvetlen környezetemben, ott ahol felnőttem, ahol látnia kellett volna az embereknek, hogy bizony szenvedek. Tudtam, hogy nem vagyok "normális". Volt, hogy ezt éreztették is velem. Nevetség tárgyává tettek, vagy épp kizártak a köreikből. Volt, amit nem mondtam el, volt amit próbáltam de csak süket fülekre találtam. Ennek talán a legjelentősebb időszaka az volt, amikor egyszerűen csak elvesztettem a kapcsolatom az ételekkel. Rájöttem, hogy bizony dönthetek úgy, hogy nemet mondok egy ételre, ami nekem visszás. Sosem kaptam másik opciót, csak a kényszert és az erőszakot. Az egyetlen dolog, ami nem váltott ki negatív reakciót, ha nem ettem meg, de mást sem kértem. Kamaszként ez jó ötletnek tűnt az elején, de végül hosszú évekig tartó kényszeres evészavart okozott. Persze reakció és változás épp onnan nem érkezett ahonnan reméltem. Így ez a mumus sokáig elkísért. Hol jobb, hol rosszabb volt, de egy megerősítést mindig adott, ebben az egy dologban sikeres voltam.
Sokféle dologba kezdtem már bele életem során. Próbáltam agyagozni, rajzolni, írni, varrni, fonni, növényeket termeszteni, festeni, cukzrászkodni. Utóbbi talán az a dolog, aminek sikerességére a mai napig vágyom. Egyszerűnek tűnhet, de nekem az istenért nem akar sosem összejönni. Időről időre megpróbálkozom egy-egy recepttel, de minden alkalommal kudarcba fulladt. Maximalista vagyok. Rugalmatlan. Végtelenül nagy elvárásaim vannak magammal szemben. Sosem tudok magamnak megbocsátani, ha hibázom. De folyton hibázom.
A kritikus Én mindenkiben ott van. Gyűlölöm, mert az Ő hangján szólal meg minden sikertelen alkalommal. Megaláz, kiabál, és azokat a szavakat és mondatok mondja, amik gyerekként belém égtek.
Egy hónap múlva pont kerül egy 30 éves fejezet végére. Félek tőle, mert nem tudom utána mi lesz. Hogyan fogok annak tudatával megbirkózni, ha kiderül, hogy mindvégig igazam volt. Egész végig minden a legnagyobb rendben volt, csak más.
